Gelencsér Gábor filmtörténész, az ELTE filmszak egyik oszlopos oktatója legutóbbi könyve esetében eddigi legnagyobb vállalását teljesítette, a magyar filmtörténet ötven évét felölelő monográfia több mint 100 írót, 70 rendezőt, 200 irodalmi művet és ugyanennyi filmet vizsgál. A szerző úgy látja, hogy lehetetlen megírni a filmtörténetet, csupán bizonyos szempontrendszerek alapján tárgyalhatjuk a folyamatot, ő pedig ezzel a kötettel kíván hozzájárulni az államosítástól a rendszerváltásig tartó filmtörténeti periódus megismeréséhez, avagy ahogy ő fogalmaz, az írás “semmiképpen sem ‘a’, hanem ‘egy’ lehetséges magyar filmtörténet a sok közül.”

A monográfia két jól elkülöníthető részből épül föl. Az első, jóval hosszabb részben korszakelemzéseket olvashatunk, a tárgyalt ötven évet hét különböző hosszúságú korszakra tagolva. Hogy a szerző miért pont 1945-től kezdi vizsgálni a magyar film és irodalom viszonyát? Hiszen akár a budapesti, akár a kolozsvári mozgóképgyártás nézzük, már a század elején, a némafilmkorszakban is igen kedvelt filmes megoldás volt az adaptáció, vagy a színpadi művek vászonra vitele. Erre is hamar választ kapunk, Gelencsér szerint az alapvető társadalmi és politikai változások mellett a tradíció hiánya miatt ekkor éli meg legélesebb cezúráját a magyar filmtörténet. A zárását szintén politikai történésekhez köti a könyv, és bár 1995-ben, hat évvel a rendszerváltás után zárul a hetedik fejezet, a több évtizedig fennálló intézményrendszerhez és kultúrpolitikai elvárásokhoz szokott alkotóknak idő kellett, hogy az új helyzethez idomuljanak.

Gelencsér Gábor: Forgó könyvek

Olvasás közben igen hamar fény derül arra, hogy a magyar filmtörténetben milyen fontos szerepet töltöttek be az adaptációk. A koalíciós időszak filmjei esetében 1945 és 1958 között az elkészült 9 film közül 5 irodalmi ihletettségű volt - egészen egyszerűen azért, mert a vitathatatlan értékű klasszikus művek voltak a legbiztonságosabbak a bizonytalan időkben. A későbbiekben is gyakran alkalmazták a művészek ezt a “taktikát” a cenzúra ellen, hiszen egy már elismert, a kánonban szereplő, politikailag is elfogadott mű vászonra vitele közelebb vitte a rendezőt a megvalósításhoz.

A szerző különböző szempontok alapján állapította meg a hét korszakot. Volt, amelyet politikai változásokhoz kötött, mint a 1945-től 1948-ig tartó A koalíciós időszak filmjeit, A szocialista realizmus éveit (1948 - 1953), amely alatt Révai József állt a Népművelési Minisztérium élén, és amikor a forgatókönyvet tartották a film legfontosabb elemének - mivel az jobban cenzúrázható, kordában tartható, mint a kép -, továbbá a 1954 - 1962 között lévő Ideológiai enyhülés és formai útkeresés időszakát, amely Nagy Imre kormányprogramjának meghirdetésével vette kezdetét, akinek helyét aztán az a Darvas József vette át, aki maga is népíróként tevékenykedett. Az enyhülést jelezte, hogy a korszak végén 3 külön stúdió alakult (majd néhány évvel később még egy), amely egy kicsit nagyobb alkotói szabadságnak adott teret.

Szász János: Woyzeck (1993)

A ’60-as évektől azonban más szempontok szerint korszakol Gelencsér, sokkal inkább a stílusirányzatok jelölik a határokat. 1963 és 1969 közé teszi A magyar újhullám időszakát, amely már Aczél György nevéhez fűződik, és amikor már jelen volt a kultúrpolitikában a híres - hírhedt - TTT. Ekkor filmművészet részben átvette az irodalom hagyományos kulturális funkcióját és bár arányaiban ugyanannyi adaptáció készült, mint addig, mégis háttérbe szorultak az eredeti forgatókönyv alapján készült modern szerzői filmekkel szemben. A hetvenes évek filmművészetét (1970 - 1978) négy különböző stílusirányzat határozza meg - a dokumentarizmus, a szerzői stilizáció, a nemzedéki közérzetfilm és a neoavantgárd -, amelyből, érthető okokból, csupán az első nem élt az adaptálás lehetőségével. Ekkor a filmekben az irodalmiasság nem funkciót, hanem formát jelentett, nem a kulturális presztízs, vagy politikai megfontolás miatt adaptáltak a rendezők, az írói-rendezői együttműködésben felerősödtek az egyéni stílustörekvések és ez vált a megfilmesítések alapjává. A nyolcvanas évek átmeneti korszakának (1979 - 1986) “ötvenes évek filmjei” szintén sokat köszönhetnek a könyveknek, hiszen az 1978-ban induló tematikus irányzat fontosabb darabjai mind irodalmi alapokon nyugszanak. A kötetben tárgyalt utolsó, 1987 - 1995 közötti A rendszerváltás politikai és poétikai reflexiója elnevezésű korszak egyrészt továbbviszi a ’80-as évek tendenciáit, másrészt kitermelt egy új stílusirányzatot, a “Fekete-szériát” (Fehér György, Tarr Béla, Janisch Attila, Szász János stb.), amely bár kifejezetten szerzői beállítottságú, mégis szinte minden esetben az irodalomhoz nyúl.

Tarr Béla: Kárhozat (1987)

A monográfiából megtudhatjuk, hogy erőteljesen mutatja be az adott korszak szemléletét, hogy a tárgyalt időszakban a filmesek milyen műveket adaptáltak és azt milyen eszközökkel tették. A ’40-es, ’50-es és ’60-as években a fontosabb moziadaptációk korszakalkotóak voltak, a jelentéktelenebbek pedig az éra ideológiáját visszhangozták - ezeket leginkább termelési filmekben érhetjük tetten -, a ’70-es évektől viszont egyedibb, változatosabb művek készültek. Érdekes megfigyelés, hogy korszakalkotó, újító filmek közül sok szerzői alkotás annak ellenére irodalmi ihletettségű, hogy a kezdeti, francia elméletek esetében a szerzőiséget a mise-en scene-kel, a színrevitellel állítják szemben.

Körülbelül a kötet egynegyedét szenteli Gelencsér az esettanulmányoknak, az első részben is említésre került alkotásokból emel ki fontosabbakat, hogy behatóbban tárgyalja őket. Az ötven év alkotásaiból egy-egy rendező adaptációit, egy-egy író feldolgozott műveit, vagy egy-egy fontosabb motívumot vesz górcső alá, mint például Móricz-adaptációk, Déry Tibor alkotásainak megfilmesítési, Gaál István, vagy Gothár Péter filmjei, de szó esik a Fekete-széria műveiről is, hiszen majdnem mind irodalmi művekre támaszkodik: nyitódarabja, Tarr Béla Kárhozatja Krasznahorkai László írása alapján készült, Szász János feldolgozta Büchner Woyczekét, Fehér György mindkét nagyjátékfilmje, a Szürkület és a Szenvedély is adaptáció.

Janisch Attila: Hosszú alkony (1997)

Bár a monográfia nem könnyű olvasmány, mégis néhány oldal után magával ragad. Filmet, mozgóképet tanuló diákoknak pedig kötelező olvasmány, amelyet a könyv szerkezete is elősegít, hiszen a fejezetek külön-külön is önálló egészet alkotnak, és a margón összefoglaló szavakkal jelzik, hogy a éppen mely alkotóval, vagy filmmel foglalkozik az írás.

A Titanic zenekara, a Filmolvasókönyv, a Más világok, a Káoszkeringő és Az eredendő máshol után Gelencsér Gábor eddigi legnagyobb vállalása a Forgatott könyvek, amelyet nevezhetünk eddigi munkássága esszenciájának, és amely nem hiányozhat egyetlen magyar film iránt érdeklődő könyvespolcáról sem.

 

A címlapon: Fehér György: Szenvedély (1997)