A Műanyag égbolt rotoszkópos technikával készült, ami sajátos és nem gyakori animációs forma, főleg idehaza. Amikor elvállaltad a szerepet volt valamilyen elképzelésed, hogyan nézhet majd ki a film?
Fogalmam sem volt. Azt sem tudtam, mi az. Annyit tudtam, hogy egy animációs film készül, aminek a történetét végtelenül izgalmasnak és különlegesnek találtam. Nagyon örültem a feladatnak, mert nem minden színésznek adatik meg a lehetőség, sőt, valószínűnek tartom, hogy nekem sem többször, hogy animációs filmben játsszak. De valóban furcsa keverék ez, mert egyszerre érzem azt, hogy én vagyok ott a vásznon, meg nem is.
A filmhez minden jelenetet külön felvettetek élőben, ezekre került rá az animáció. Hogyan kell elképzelni egy ilyen rendhagyó forgatást?
Egy teljesen üres stúdióban voltunk, még csak nem is filmstúdió, hanem fotós műterem volt. Egyébként leginkább úgy zajlott minden, mint egy hagyományos forgatáson, leszámítva, hogy nem kellett előtte órákig sminkelni, frizurát csinálni, az ember megérkezett a forgatásra és 15 perccel később már kamera előtt volt. Ami azért elég rendhagyó, hiszen általában ha megérkezem egy forgatásra, jó, ha 2 órával később a szettben vagyok. Egészen más munkatempója volt, világítás sem volt, hiszen azt az animáció során hozták létre, és emiatt az átálláshoz se kellett több 5 percnél. Kevésbé volt az egész fárasztó, a várakozás és az átállások nagyon sokat kivesznek az emberből, itt gyorsabban tudtunk haladni.
Milyen volt animációs rendezőkkel dolgozni? Máshogy álltak hozzá a munkához, mint a nagyjátékfilmes alkotók?
Inkább a forgatás körülményei voltak nagyon másmilyenek, az egész helyszíni stáb nagyjából 6-8 emberből állt. Két rendező, egy operatőr, egy asszisztens és volt egy lány, aki a jelmezeket csinálta és még a kellékekért is ő felelt. Ez nagyon eltér az átlagtól, még egy kisebb forgatáson is sokkal többen vannak általában. A világosítók, a különböző technikai csapatok, akik a munka jelentős részét végzik, itt egyszerűen nem voltak. Családias hangulata volt az egésznek, nem volt az a stressz, ami forgatásokon gyakorta jellemző. Csodálatos volt nem hajnalban kelni, általában 9-kor kezdtünk. Gördülékeny volt, egy színész biotritmusához illő. Nem kellett kapkodni, Tibi és Saci (Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta, a film rendezői – a szerk.) két higgadt ember, akik végig nagyon bíztak a színészekben, végig volt egy erős nyugalom az egész forgatáson.
Nem fogalmazódott meg benned olyan félelem, hogy az animáció során a színészi játékod elnagyoltabbá válik, veszít a finomságából?
Erről nem volt semmilyen prekoncepcióm. Tibi és Saci időről időre megmutattak részleteket, hogy hol tart a munka, láttam az animálás különböző fázisait, onnantól kezdve, hogy még csak fekete-fehér vázlatok, skiccek mozdultak meg. Bíztam az elképzeléseikben, hogy ez működni fog. A rendezők ugyanúgy kezelték, mint egy élőszereplős filmet, hiszen tényleg le lett forgatva, tényleg benne van a mi színészi játékunk és azt gondolom, meg is jelenik a filmen. Egészen csodálatos, hogy ezt az animációval tényleg át lehet adni. Mivel kockáról kockára rajzolták át a felvételeket, nem gondolom, hogy a néző sok mindenről lemaradna, ami a mimikánkat, gesztusainkat illeti. Azt gondolom, a grafikusok érzékenységén múlt leginkább, hogy mennyire látják ezeket a nüansznyi váltásokat egy ember arcán, amiket meg kell jeleníteni.
A film egy meglehetősen borús világot fest le a nem is túl távoli jövőben, ráadásul nagyon testközelivé is válik azzal, hogy felismerjük benne a saját életünk helyszíneit, például megjelenik Budapest és Miskolc. Milyen volt a viszonyod ehhez a világhoz?
Szerintem ezt nagyon megrendítő látni. Nekem az egyik csúcspontja a filmnek az, amikor a főszereplő Stefán (Keresztes Tamás) átmegy a Lánchídon és megjelenik előttünk egész Budapest, a kőoroszlánokkal meg az alagúttal. Ez nem is egy szöveges jelenet, nem egy konkrét szituációról szól, és mégis mélyen szívszorító élmény nézni a várost, ahol élünk és dolgozunk, ilyen megsemmisült állapotban.
Gyakran nyomaszt az ökológiai katasztrófa gondolata?
Igen, abszolút. És simán lehet, hogy annál is rosszabb lesz a helyzet majd 100 év múlva mint, amit a filmben látunk. Nem tudhatjuk.
Amikor elkezdtél dolgozni Nóra karakterén, befolyásolt, hogy ez egy rendhagyó film, mégiscsak egy animációs sci-fi, vagy ugyanúgy álltál hozzá, mint bármelyik szerephez?
Úgy gondolom, hogy minden szerepet csak az emberi oldaláról lehet megközelíteni. Nóra története pedig végtelenül emberi történet, teljesen független attól, hogy mik annak a külsőségei. Egy nő elveszíti a gyerekét, és nem motivált abban, hogy tovább éljen. Főleg egy olyan világban, ahol nem is lehet neki még egy, nincs újrakezdési lehetőség, semmilyen perspektíva számára. Ez egy olyan történet, ami most is történhetne, színészként ehhez kell kapcsolódnom, és nem ahhoz, hogy ennek mi a díszlete.
A film alaphelyzete az, hogy minden ember 50 évig élhet, majd beültetnek a szívébe egy magot és fává változik. Ha netalán ez a sors vár ránk, te milyen fa lennél szívesen?
Nem is tudom. Szerintem ciprusfenyő. Szeretem a fenyőillatot és a mediterrán fenyőfákat.
A Műanyag égboltot március 30-tól vetítik a hazai mozik.
