A film olyan közel vitt a családodhoz, hogy a végén akaratlanul is azt éreztem, aggódom értetek. Így az első kérdés, ami felmerült bennem: hogy vagy? Hogy van a családod?
Én a saját nevemben azt tudom mondani, hogy elég jól vagyok. Az idők során sokat voltam szingli, voltak jó és rossz párkapcsolataim is, megtanultam jól lenni egyedül. Amikor a Szia Sári!-t csináltam, akkor is kapcsolatban éltem, aminek aztán a film készítése közben vége lett.
Kép a Szia Sári! című filmből
Ha jól tudom, mérlegelted, hogy ez a szakítás bekerüljön-e a filmbe.
Igen, volt is olyan verzió, amiben benne volt. De ez egyrészt öncélúnak tűnt, hiszen ez a történetszál nem kapcsolódott szorosan a film központi témájához, másrészt nem igazán volt anyag erről a kapcsolatról, mert a volt barátom nem szeretett volna szerepelni a filmben. Végül még jóval a film befejezése előtt szakítottunk. Tudat alatt picit abban reménykedtem, hogy ha leteszem ezt a filmet és helyreállnak a dinamikák a családomban, vagy csak nem állandóan ez lesz a téma, akkor valami változás lesz az én életemben is. A picture lock (a végleges vágat elkészülte - a szerk.) után egy hónappal ismertem meg a pasimat, akivel azóta is együtt vagyunk. Biztos nem véletlen, hogy vele akkor találkoztam, amikor el tudtam engedni ezt a projektet.
Zalánnak lett egy jó munkahelye, amit nagyon szeret. Egy általános iskolában drámatanár és a magánélete is jól alakul. Apukám még mindig együtt van Erikával, közben nyugdíjba ment, de még dolgozik, aktív életet él. Bendegúz és Niki kislánya, Anna most már hat és fél éves, és abba az iskolába fog járni, ahol Zalán tanít. Összeérnek a szálak.
Mettől meddig forgott a film? Annyira frissnek tűnik, de most nagyon meglepett, hogy Anna, aki a filmben még csecsemő, lassan már iskolába megy…
2017-ben kezdtünk el forgatni, és azt hiszem, hogy 2021-ben volt az utolsó felvétel, amikor kiürítjük a konténerbe a családi házat. Akkor már tartott a Covid, és aközben már nem nagyon forgattunk, azt a jelenetet is csak azért vettük fel, mert az a történetszál ott ért véget. Tehát nagyjából 3-4 évig forgott, azóta az utómunka zajlott. Anna 2019-ben született... szóval igen, már sok idő eltelt a forgatás óta.
Mik voltak a dokumentumfilmes előképeid, inspirációid a filmhez? Nekem pl. Sarah Polley Apáim története (Stories We Tell) című filmje jutott eszembe róla (érdekes egybeesés, hogy az Anyáim története című filmet viszont társrendezőként te jegyzed).
Ross McElwee nagy hatással volt rám, ő még akkor is személyes filmet csinált, ha eredetileg nem azt tervezett. Szinte az összes filmje ilyen: a saját életéből indul ki, de közben valami tágabb, univerzálisabb kérdéshez jut el. Ezt nagyon szeretem a munkáiban.
Amikor elkezdtünk vágni, többen ajánlották, hogy nézzem meg a Tarnation című filmet, de engem inkább idegesített a hatásvadászat és az öncélúság.
De nem volt konkrét film, ami inspirált, inkább egy olyan irányú kísérletezést szerettem volna csinálni, mint a Szembenézésben (Sári diplomafilmje - A szerk), ahol a narráció egy párbeszéd volt az akkori barátommal. Nagyon szerettem azt a formai megoldást, és a Szia Sári!-nál is az volt a fókuszom, hogy hogy lehet formailag izgalmasan összerakni egy ilyen személyes dokumentumfilmet. Az archív felvételek adottak voltak, de a hangüzenetek és az álmok kifejezetten emiatt kerültek bele.
A hangüzenetekhez, amikben a családtagjaid „Szia Sári”-val köszönnek, nem fűztél kommentárt a filmben. Már az elején megkérted őket, hogy küldjenek majd, és ha igen, mi volt az instrukció?
Még a forgatás előtt, 2015-16 körül két hónapig kint voltam Kolumbiában, mert ott lakott az akkori barátom. A karácsonyt is kint töltöttem, és azért az nem volt nálunk tipikus a családdal, hogy olyankor nem vagyunk együtt, volt köztünk időeltolódás is, ezért döntöttük el, hogy hangüzenetekben fogunk beszámolni, hogy kivel mi van. Később jutott eszembe, hogy ez lehetne egy formai megoldás a filmben. Akkor újra megkértem őket, hogy küldjenek hangüzeneteket a fontos dolgokról, vagy bármiről, amit megosztanának velem, és ennek a módját egy kicsit mindenki magára szabta.
Apukám gyakorlatilag munkanaplónak használta, részletesen elmondta a napját, hogy akkor „6:30-kor felkeltem, elmentem szerelni ide meg oda…”. Ő praktikusan fogta fel. Zalán egy kicsit önterápiás jelleggel használta őket, szerintem sokszor el is felejtette, hogy lehet egyszer ezekből bekerülhet valami a filmbe. Amit szívesen megosztott, vagy amiről ventillálni akart, arról beszélt.
Bendegúz pedig nagyon kevés hangüzenetet küldött, részben ezért is nem került bele a hangja a filmbe. De ő általában felvette többször ugyanazt. Például amikor kint volt Lengyelországban, elküldte, hogy „na, szia Sári, itt állok az állvány tetején, mert most itt dolgozok Lengyelországban, jó volt járkálni a városban is”. Következő hangüzenet fél perc múlva: „Szia Sári! Nagyon jó hely Lengyelország, épp dolgozok egy állvány tetején…”. És mondta, hogy használjam, amelyik jobb. Nála volt néha olyan, hogy kértem, hogy mondjon fel egy hangüzenetet egy konkrét dologról, de általában nem mondott. Ez apukámnál is előfordult. Például nem volt meg szituációban, amikor Erikával összejöttek, pedig fontos lett volna, ezért kértem, hogy mesélje el egy hangüzenetben, és az aztán be is került a filmbe.
És így jött a cím ötlete is?
Igen.
És annak mi az oka, hogy az angol címet megváltoztattad Don’t worry Sari!-ra? Van ennek tudatos többlettartalma vagy csak jobban hangzik, mint a Hi Sari?
Egyrészt jobban hangzik, másrészt talán pont Bendegúznak volt egy hangüzenete, amiben elhangzik, hogy „Szia Sári, ne aggódj, hazaértem”. És innen jött az ötlet, hogy az angol cím Don't worry legyen, de igazából ezek végig munkacímek voltak. Többször összeültünk a producerekkel meg a vágóval, hogy a címen ötleteljünk, és nem sikerült ennél jobbat kitalálnunk, pedig elmondták különböző workshopokon, fesztiválválogatókon, hogy ne adjunk olyan címet, amiben név vagy szám van, mert nem lehet megjegyezni. Pláne, hogy a Sári név nem is ismert külföldön. Nem tudom, hogy végül jó döntés volt-e, de annyira hozzánőtt a filmhez mind a két cím a hét év alatt, amíg készült, hogy nagyon fura lett volna mást adni neki, és meg is szerettem mindkettőt.
Még a készülése közben beválogatták a filmet a Thesszaloniki Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválra, az Agora Docs in Progress programba. Milyen tapasztalat volt részt venni ezen, kaptál olyan visszajelzéseket, amiket tudtál hasznosítani a filmben?
A dok.incubator program (nemzetközi workshop - a szerk.) magyarországi állomásán már vetítettünk egy nyers vágatot, amiben például még a szakításos vonal benne volt, és ott kaptunk is olyan visszajelzést, hogy az egy kicsit kilóg.
Előtte voltunk egy hosszabb workshopon, a Documentary Campus Masterschoolon, ami egyébként csodálatos volt, fantasztikus emberekkel találkoztunk és dolgoztunk együtt, és annak köszönhetően szállt be a bolgár társproducer, Boris Despodov is. De mivel akkor még nem volt meg a teljes forgatott anyag, csak meséltem, hogy mik lesznek benne és mutattunk egy három perces trailert, nehéz volt arról beszélni, hogy fog-e működni a film vagy sem. Az egyik ilyen nemzetközi pitchfórumon kérdezte egy nő, hogy ha ez ennyire személyes, akkor mi benne az univerzális? És közben könnyes volt a szeme. Akkor nem igazán értettem, hogy pontosan mit keresnek, hogyha közben meghatotta őket, amit mutattunk.
Dér Asia (b) és Haragonics Sára
az Anyáim története forgatásán
És a forgatásokat hogy kell elképzelni? Mi alapján választottad ki, hogy mikor viszel kamerát magaddal egy családi eseményre, találkozásra?
Az elején az volt a koncepció, hogy mivel nagyon aggódom ezért a három férfiért, azt fogom felvenni, ahogy megpróbálok nekik segíteni, hogy leküzdjék az akadályaikat (amikről én gondolom, hogy akadályok, lehet, hogy ők nem), és akkor hátha nem fogok annyira aggódni. Az elején a Year Compass nevű évértékelő-évtervezővel kezdtünk minden évet és felvettük, ahogy mindenki elmondja, milyen célokat tűz ki maga elé, megbeszéljük, hogy én miben tudok segíteni, aztán majd később reflektálunk rá, hogy sikerült -e megvalósítani őket vagy sem. Végül egy se került bele a filmbe, mert túlságosan kimondottak voltak ezek a dolgok. De például a bográcsozós jelenet, ami benne van a filmben, eredetileg egy évközbeni check-innek indult az évtervezés kapcsán, de mivel Bendegúz nem jött el, végül teljesen más jelentése lett.
Időközben elkezdett kialakulni, hogy kinek mi az egyéni történetszála vagy célja. Apukámnál például kézenfekvő volt, hogy mivel ténylegesen el akarja adni a házat, mindent, ami ezzel kapcsolatos, azt forgatjuk. Ez segített meghatározni az ívét a vele kapcsolatos anyagoknak. Zalánnál az elköltözés lett a fő történetszál, és ezen keresztül az ő felnőtté válása, meg az anyukánktól örökölt önbizalomhiánnyal való szembenézés és annak meghaladása.
Illetve a legelején mindenkinek kerek évszámú születésnapja volt. Bendegúz például akkor lett 40 éves, amikor elkezdtünk forgatni, és egy csomó ehhez kapcsolódó jelenetet vettünk fel vele, ami mind bulikörnyezetben zajlott. Gondolkoztunk is, hogy jó-e az, ha mindig csak bulikon forgatunk, de akkoriban ez fontos szerepet játszott az életében, nyilván a munka mellett. Aztán összejött Nikivel, aki terhes lett, amivel elég egyértelműen a gyerekre való készülés vált az ő történetszálává.
Szóval ezek mentén lehetett megszervezni, hogy mikor forgassunk. Nagyjából az első két évben azt éreztem, hogy ha már találkoztunk, akkor forgatni is kell, kevesebb volt az, hogy csak úgy találkoztunk.
Forgatás közben volt olyan pont, amikor azt érezted, hogy kész a film? Kijelöltél magadnak ilyen pontot, amikor elkezdted a munkát?
A legelején az volt az elképzelésem, hogy ha a történetszálak közül legalább egy kifut valahova, akkor lesz vége a filmnek. Az is kifutás, ha nem éri el az ember azt a célt, amit kitűzött. Aztán még a Covid előtt nekem kezdett nagyon sok lenni, hogy azt érzem, hogy tényleg minden erről szól; mikor forgatok, mit forgatok, közben el kellene kezdeni vágni, nincsen pénz a projektre, már szeretném élni a saját életemet, intézni a dolgaimat, megjavítani a párkapcsolatomat, ilyenek.
Azon a ponton azt gondoltam, hogy az én szálamnak az lesz a vége a filmben, hogy ezt az egész forgatást abba kell hagyni, én így tudok kilépni ebből, így tudom megtalálni a helyemet ebben a családban. Lényegében nem sokkal ezután tényleg abba is hagytam a forgatást. Más kérdés, hogy kisebb-nagyobb szünetekkel még négy évig tartott a vágás meg a különböző utómunkák, de ott vált egyértelművé, hogy vége, és addigra már Anna is megszületett. Zalán meg apukám története még bizonytalan volt, hogy hova tart, de úgy voltam vele, hogy ha valami olyan történik, ami az ő szálukhoz különösen fontos, azt még felveszem, de nem szeretnék többet nonstop ezen pörögni.
Tervezel még róluk, velük forgatni, hogy akár trilógia legyen?
Nem, de szokták ezt kérdezni. Azért ez egy kihívásokkal teli folyamat.
Mert mindig készenlétben kell lenni?
Igen, de szerintem ez bármilyen kreatív dokumentumfilm készítésénél fennáll. Lelkileg a forgatás volt a könnyebbik része, mert sokat találkoztunk, és mivel szeretjük egymást, ez alapvetően jó volt, kivéve, amikor már húzták a szájukat, hogy miért kell ezt csinálni. Akkor tehernek érzed magad, mert nem elég, hogy van valami mini konfliktus köztetek, a forgatás csak egy plusz terhet ró rátok. De nekem mégis a vágásnál volt igazán nehéz. Minden nap végignézni, hogy viselkedek velük, vagy az archívokat, amiből rájövök, hogy szerintem miért erősödött Zalánban a szorongás, hogy például hogy beszéltünk vele gyerekkorában. Ezekkel szembesülni nap mint nap nagyon nehéz. Meg az is, hogy hogy fog ténylegesen az hatni az rájuk, amikor megnézik a kész filmet.
Kép a Szia Sári! című filmből
És hogy hatott?
Egyébként szerintem egész okésan. Én a Verzió előtti két hónapot végigszorongtam. Az pokoli volt. Nyilván az is bennem volt, hogy akkor került először közönség elé a film, tehát amiatt is izgultam, hogy egyáltalán milyen visszajelzések lesznek, de attól sokkal inkább, hogy közeli barátoknak vagy a filmben szereplők barátainak, és főleg nekik maguknak milyen lesz megnézni ezt a nagyközönséggel együtt a Toldiban.
Korábban nem látták?
De igen, egy évvel korábban, a véglegeshez közeli állapotnál megmutattam nekik. Kérhettek még dolgokat, de csak apukám kért egy apróságot. Érdekes, hogy Zalán értette a legjobban, hogy miről akart szólni ez a film, és ő rendben is volt vele. Azt gondolta, hogy ő elég negatívan jelenik meg benne, mert szarul volt, de végül ő maga is elküldte a barátainak és a barátnője is háromszor látta már. Szerintem apukám nem tudja kívülről látni. Csak egyszer nézte meg nagyközönséggel, nem szereti a „rivaldafényt”. Pedig mindenki imádja, tíz évvel idősebb barátnőim szerettek bele a filmet nézve.
Bendegúzon még nem tudok annyira kiigazodni. Először tetszett neki, aztán kicsit negatívabban állt hozzá, de végül ő is elhívta az összes barátját és munkatársát a premierre. Niki pedig már négyszer megnézte a filmet, szóval ő kicsit ilyen terápiás dolognak használja.
Érdekes, hogy pont Zalán az, aki a leginkább vállalta a filmet, pedig őt is, mint mindenkit, sebezhetőnek mutatsz.
Ez azért is van, mert Zalán szakmája áll a legközelebb az enyémhez, szerintem próbálja ezt ilyen szempontból is nézni. Ő volt a legkritikusabb a forgatás alatt is, mármint pozitív értelemben. Kérdezte, hogy most akkor ez miről szól, próbálta megérteni, hogy művészileg mi itt a cél. A másik, hogy ő felismeri azt, hogy az öt-hét évvel ezelőtti Zalán, aki a filmben van, az nem az a Zalán, aki most a filmet nézi. Most egy teljesen más életfázisban van és ezért jobban le tudja magáról választani. És azt is látja, hogy azzal, hogy ezt most vállalja, tud segíteni másoknak, beszélgetések indulhatnak el.
Nekem az egyik legmegrendítőbb jelenet a filmben az volt, ahol Zalánnal az imposztor szindrómásokról beszéltek, hogy nem érzitek magatokat „elég okosnak”. Miért tartottad fontosnak, hogy ez benne legyen a filmben?
Amikor megtaláltuk ezt a felvételt a nyersanyagok között, azt gondoltuk, hogy annyira vicces, ahogy lehülyéz a saját öcsém, hogy ez kihagyhatatlan.
Másrészt ebben a jelenetben Zalán önbizalomhiánya (és lényegében az enyém is) egy humoros szituációban jelenik meg. Ez akkor is fontos lett, amikor a film alapján elkezdett összeállni anyukám személyisége, meg az, hogy tőle miket örököltünk, milyen mintákat viszünk tovább, és elkezdtem Zalánon meg persze magamon keresztül figyelni ezt az archív felvételeken. Azután jött anyukám levele, amiből kiderült, hogy igazából neki is nulla volt az önbizalma, ami nyilván zsigerileg öröklődött a gyerekeibe. Szerintem ennek a megalapozása is volt az a jelenet, és sokat elmond a mi kapcsolatunkról is Zalánnal. Fontosnak tartottam, hogy mindenkivel legyen olyan közös jelenetem a filmben, amiben csak ketten vagyunk.
Kép a Szia Sári! című filmből
Hogyan tudnád megfogalmazni, hogy miben más dokumentumfilmet forgatni másokról, mint a saját családodról? A szakmai és az érzelmi hozzáállás összehangolható? Volt bármi, amiben visszafogtad magad?
Ezen még nem gondolkoztam. Biztos, hogy az egyiknél inkább vagy kívülálló, mint résztvevő, bár ha évekig forgatsz valakivel, akkor valamennyire bevonódsz annak az embernek az életébe is. Ha az Anyáim történetével hasonlítom össze a Szia Sári!-t, szerintem akkor válik ketté az élmény, amikor az ember forgat, meg amikor vág. Amikor vágsz, még ha személyes anyaggal dolgozol is, muszáj kívülre helyezkedned és folyamatosan szűrni, hogy mi kerüljön bele és mi alapján. Ami nehéz benne, az nyilván csak az, hogy a saját életedet látod a filmvásznon.
A forgatásoknál viszont más az élmény. Törekedtem arra, hogy végig mint családtag legyek jelen, akkor is, ha hangot vettem, akkor is, ha nálam volt a kamera, akkor is, ha ott volt egy operatőr, akivel előre megbeszéltük, hogy mi fog történni.
Ebből a szempontból előny is volt a családtagjaimmal forgatni, mert adott volt az alaphelyzet, hogy bíznak bennem, legalábbis jobban, mint egy idegen, akivel össze kell csiszolódnunk. Érezték, hogy forgatás közben bármit lehet csinálni, mert ha olyan van, akkor szólhatnak, hogy ne tegyem bele, vagy úgysem fogom beletenni.
Pedig nekik is alá kellett írni a gyártócéggel a szerződést, amiben hozzájárultak ahhoz, hogy bármilyen felvételt, ami róluk készült, felhasználhatunk. De elmondtam nekik és tudták is, hogy ez egy formai dolog, ha nagyon nem szeretnének valamit viszontlátni a filmben, akkor arról beszélünk. Emiatt a forgatásoknak alapvetően oldott volt a hangulata. De például a Zalánnal közös beszélgetésnél a közértben ő nagyon ideges volt, hogy most miért kell nekünk forgatni, csak már meg volt beszélve, én meg nem akartam lemondani mindent. Néha pont az a jó, ha akkor forgatunk, amikor ilyen hangulatban van valaki; izgalmasabb dolgok jönnek ki belőle.
És emiatt a személyesség miatt érezted úgy valaha, hogy a nézők máshogy viszonyulnak hozzád? Hogy úgy viselkednek veled, mintha ismernének, mert szerepeltél a filmben?
Ilyen visszajelzést konkrétan nem kaptam, de most a legutóbbi vetítésen a közönség nagyon sokat kérdezett arról, hogy mi van velünk most: Zalánnak lett-e barátnője, apukám együtt van-e még Erikával, és hasonlók. De mondjuk ez akkor is érdekelni szokta az embereket, amikor nem ilyen személyes egy film. Sokszor mondták azt a vetítés után (főleg nők), hogy ugyanebben vannak, pontosan ismerik ezt a női szerepet és nagyon könnyű volt velem azonosulni. Thesszalonikiben, ahol a nemzetközi premierje volt a filmnek, még a vetítés előtt odajött hozzám egy nő, és elmondta, mennyire meghatotta a film. Ilyen találkozások valószínűleg kevésbé történnének meg, ha nem szerepelnék benne, hiszen a nézők általában nem tudják ránézésre, hogy hogy néz ki a rendező.
Mi volt eddig a legértékesebb visszajelzés, amit kaptál a filmről?
Nekem az is nagyon értékes, bár nyilván ő elfogult, hogy a barátom már hatszor megnézte a filmet, és mindig azt mondja, hogy újabb és újabb rétegeit fedezi fel. Lassan ő is tudja fejből az egész filmet, sokat szoktuk idézgetni egymásnak az emlékezetes mondatokat.Voltak emberek, akiket nagyon megrázott és zokogtak. Jött egy olyan komment, hogy „Úristen, sírtam, nevettem, aztán nevetve sírtam, aztán sírva nevettem”, és az nagyon tetszett, mert mindig is szerettem volna ilyen filmet csinálni. Fontos volt, hogy a nehéz témákkal együtt is legyen egy könnyedsége, hogy megmutassuk azt, hogy minket sok helyzeten a humor segít át.
Hol láthatjuk legközelebb a Szia Sári!-t?
Egyrészt lesz a Mediawave Fesztiválon, április 30. és május 3. között, ehhez már elérhető a program is. Illetve bekerült Linzben a Crossing Europe dokumentumfilmfesztivál versenyprogramjába is, ami szuper hír. Április 25-én a Magyar Családterápiás Egyesület Vándorgyűlésének programján belül is vetítik, aminek nagyon-nagyon örülök. A Kinedok alternatív forgalmazásában is lesz, de azt még nem tudjuk, hogy hol és mikor, ez májusban indul majd. Illetve legutóbb a TIFF (a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál - a szerk.) jelezte, hogy a Magyar Napon, június 17-én szeretnék vetíteni a filmet.
Mik a terveid a közeljövőre? Van benne filmezés is?
Most már van bennem egy kreatív vágy, hogy belekezdjek egy új projektbe, de közben azt is érzem, hogy jézusom, akkor most minden nap megint erről fog szólni? Szóval ha egy új filmbe kezdenék, akkor biztos, hogy valami konceptuálisabb dolgot csinálnék, belátható határidővel, nem évekig. Ezen kívül mesteroktató vagyok az ELTE Filmtudomány és Média tanszékén, és szeptembertől a Freeszfe Egyesület Cinéma Vérité dokumentumfilmes és dokumentartista játékfilmes rendező képzésén indítunk osztályt Schwechtje Misivel, Fuchs Mátéval és Török Marcival. Ehhez május 8-10. között tartunk egy ízelítő workshopot az érdeklődőknek. És mindezek mellett rengeteg részvételi filmes projektem van, nagyon sokféle csoporttal dolgozom főleg vidéken, amit nagyon élvezek.
