Tasnádi István: „Játszunk az elvárásokkal"

Tasnádi István: Nagy bukás lett volna, ha nem folytathatjuk, egy ilyen szériának két-három évadot minimum meg kell érnie. Bíztunk benne, hogy jó, amit csinálunk. Mindig ott volt a fejünkben, hogy ha egy ötlet nem fér be az elsőbe, akkor a második évadra marad, így aztán volt tartalékunk, amikor leültünk írni az új szezont. Az első évadnál még egy finn formátumból indultunk ki, amit pár epizód alatt teljesen elhagytunk, máshová jutottunk el, így a második évad már teljesen eredeti. A folytatásra csak akkor kaptunk zöld lámpát, amikor leforgott az első évad, az HBO-nál megnézték és látták, hogy működik, amit aztán később a fogadtatás is megerősített.  

Ónodi Eszter és Thuróczy Szabolcs a 2. évadban / Fotó: HBO, Sághy Tímea

Filmhu: Hogyan írtok Aranyéletet? A tényleges forgatókönyvírás csak a végső fázis, mert mindent megterveztek előre, vagy hagytátok, hogy érjenek meglepetések, és ültetek le úgy írni, hogy nem tudtátok, mi lesz a történetszakasz vége.  

T.I.: Az évad és az epizódok outline-ját jó előre ki kell találni. Látnunk kell az egész mátrixot, hogy elkezdhessük írni a tényleges forgatókönyvet, mivel az epizódok egymásra épülnek, előre és hátra utalnak az időben. Nagyon össze kell dolgozni az írócsapatnak. Bár sok a kötöttség, szuverén alkotásnak tartom a munkánkat. Az egyes jelenetek csak egy-egy mondatban vannak előzetesen meghatározva, pl. „Attila rájön, hogy Márk benne volt a Soroksári úti autós balhéban”. Ebből lehet számtalan különbözőképpen felépített jelenetet írni, más-más konkrét történésekkel és dialógokkal. Egy outline-ig akár egy dramaturg vagy könyvszerkesztő is el tud jutni, de a jelenetek emlékezetes kidolgozásához író kell.  

Filmhu: Ez a munkamódszer más, mint amit drámaíróként megszoktál?  

T.I.: Nem volt ismeretlen számomra. A klasszikus drámaírás nagyon más, az magányos foglalatosság, arra viszont hasonlít, amikor egy társulattal közösen dolgoztam a Bárka Színházban vagy a Krétakörrel. Csak ott nem társírókkal, hanem a rendezővel és a színészekkel dolgoztam szoros együttműködésben, felhasználtam a társulat improvizációit.  

Anger Zsolt és Olasz Renátó / Fotó: HBO, Sághy Tímea

Filmhu: Az olyan szabályokhoz, amilyenek Krigler Gábor könyvében (Folyt. köv. Hogyan írjunk tévésorozatot) le vannak fektetve, ragaszkodnotok kellett, vagy pont az a jó az HBO-ban, hogy nagyobb szabadságotok van?  

T.I.: A szabályok arra valók, hogy megszegjék őket, de tudni kell róluk. Ma az igazán innovatív és népszerű sorozatok nagyon sok szabályt megszegnek, és ezzel okoznak meglepetést, amit a néző öntudatlanul is érez. Ha a soros tétemelés vagy fordulat elmarad, akkor a nézőben hiányérzet támad, még ha nem is tudja pontosan meghatározni, hogy miért. Napjainkra az átlagos sorozatnéző is rutinos fogyasztóvá vált. Nekünk ezzel az irgalmatlan tudással már számolni kell. Játszunk az elvárásokkal, megpróbálunk a néző fejével gondolkodni. Úgy kell bonyolítanunk a történetet, hogy az első néhány evidens fordulatot kidobjuk, akármilyen jó is, mert ki fogják találni előre. Ismerni kell a szabályokat, de nem azért, hogy szolgai módon kövessük őket, hanem hogy tudatosan lépjünk el tőlük, amikor szükséges.  

Filmhu: Az évadok múlásával műfajilag változhat, fejlődhet egy sorozat? Megtörténhet, hogy a második évadra elhagyjátok a krimi elemeket az Aranyéletből, a főhősök visszavonulnak a bűnözéstől, és családi drámaként megy tovább a széria?  

T.I.: Szerintem sokan csalódnának, ha ez történne. Az Aranyélet zsánere nem egynemű, hanem több műfajból van összegyúrva, van benne családi dráma, dramedy, bűntörténet. Megszületett, működött, szerették, ettől ellépni botorság lenne. A belső arányokon lehet változtatni, és ezt csináltuk is, de nem lesz teljesen más műfajú, az nagy csalás lenne.  

Filmhu: Az HBO a Terápia típusú licensz sorozatok után a régió több országában is bűnügyi műfajjal folytatta, Romániában például az Árnyakkal, a cseheknél a Mammonnal. A krimi dramaturgiai eszköz lett, ami bevonzza a közönséget?  

T.I.: Fontos a fordulatos, izgalmas, titkokkal teli történet, de a krimi nagyon változatos, sok műfajú, és nem csak az HBO csinál ilyet, elég olyan fontos sorozatokra gondolni, amilyen a 24 vagy a Breaking Bad, amikben más-más zsánerek mellett ott van a bűntörténet. A kábeltévék kezdetben szexszel, erőszakkal és bűnnel teli, szórakoztató tartalmakat sugároztak, ömlesztve, a pornótól a horrorig. Aztán rájöttek, hogy tartalmasabb sorozatokat kell készíteniük, hogy egyedi legyen a kínálatuk. Az őselemek megmaradtak, csábítják a közönséget, de a kábeltévék elkezdtek jó szakembereket, egyéni hangú írókat bevonni, akik saját koncepciót hoztak, ironikusan, önreflexíven játszadoztak el a szórakoztató attrakciókkal, visszavettek az öncélúságból, társadalomkritikával és szociografikus hitelességgel ábrázoltak, mint az HBO egyik legizgalmasabb sorozata, a Drót. Mindez elvárás lett.  

Filmhu: A második évad a rendszerváltást vesézi ki. Ez honnan jött? Te is foglalkoztál ezzel a Hazámhazám alkalmával, de az HBO is: a cseh Mammon a rendszerváltás-kori privatizációs csalásokat mutat be.  

T.I.: Krigler Gábor, a csatorna saját tartalmakért felelős vezetője (aka showrunner) törekszik arra, hogy kibeszéletlen témákat elemezzünk, mert más csatorna ilyet nemigen vállal be. Erre nagy igény van, a mostanában fejlesztett, eredeti magyar koncepcióra épülő HBO-s sorozatok is a mai állapotokkal foglalkoznak, lehetőleg őszintén és színvonalasan. A rendszerváltás feldolgozása pedig szerintem minden filmesnek nagy vágya az én generációmban. Hogy érvényeset mondjunk életünk legnagyobb közéleti fordulatáról. Nem éltük át ‘56-ot, se olyan iszonyú kataklizmát, amilyen a háború. Nekünk a rendszerváltás volt, amit azért is nehéz feldolgozni, mert egy sete-suta, kontúrtalan átmenet, ellentétben azzal a „királydrámával”, ahogyan például Romániában történt. Nem volt olyan emblematikus, kézzel fogható eseménye, mint a cseheknél a Burning Bush (Olthatatlan) alapjául szolgáló Jan Palach-féle önégetés 1969-ben. Az első évadban utalgattunk Hollós és a Miklósi-házaspár ‘90-es évekbeli közös múltjára, amikor belecsúsztak a jelenlegi helyzetükbe. Adta magát, hogy mutassuk is meg, hogyan indultak.  

Kovács Tamás és ifj. Vidnyánszky Attila / Fotó: HBO, Sághy Tímea

Filmhu: Hogyan teszitek érdekessé a flashbackeket? Úgy tűnik, hogy hosszú szcénák lesznek, de a flashbackről Krigler is azt írja, hogy klisé. Unalmasak, mert nincs bennük drámai feszültség, mivel már ismerjük a következményeket.  

T.I.: Ezek nálunk nem klasszikus villanások, hanem egész jelenetek, egy múltbeli történetszál. Múlt és jelen egymásra tükrözése mutat majd meg érdekes összefüggéseket. A jelenbeli leosztást ismerjük, de hogy ez miben gyökerezik, azt nem. Nem csak a vulgárpszichologizálás szintjén érdekelt ez minket, inkább azzal foglalkoztunk, hogy Hollós, Janka, Attila és egy negyedik karakter viszonyának változásai, paktumai, árulásai milyen hullámokat vetnek évtizedekkel később, akár egy új generációban, a gyerekekben.  

Filmhu: Az októberben érkező Memo című történetedet már rendezted is. Mi motivált, hogy filmrendezőként is debütálj?  

T.I.: Tizenhárom éve kezdtem írni ezt a forgatókönyvet, sokaknál járt, főleg, miután prezentálni tudtam a szakma előtt az első hazai, Fade In-féle pitch fórumon. Öt-hat producerrel beszéltem, mind meg akarták filmesíteni, a rendezők közül elsőként Antal Nimród, de aztán minden nekifutás elbukott valamin. Tizenhárom évnyi road movie lett a könyv sorsa, amíg aztán be nem láttam, hogy annyira megváltozott a filmes szcéna, hogy egy ilyen orvos-páciens zsánerű kamaradrámából már nem születhet mozifilm Magyarországon. Lehet, hogy a lengyelek bevállalnák még három erős, népszerű színésszel, de ők sokkal jobb helyzetben vannak, ott még milliók ülnek be egy hazai filmre. Már épp elengedtem volna az egészet, mikor kértek tőlem anyagot egy tévés pályázathoz. Küldtem pár filmtervet, és a Memóra felfigyelt Helmeczy Dorottya line-producer. Azt kérdezte, át tudnám-e írni tévéfilmre. Gondoltam, miért ne, így talán nem marad fiókban. Tavasz végén kiderült, hogy ősszel már forgathatjuk is. Akkor merült fel, hogy rendezzem én, hiszen színházban már többször én állítottam színpadra valamelyik darabom, és ez tulajdonképpen egy erős, fókuszált kamaradráma. Eleinte húzódoztam, segítettem a rendezőkeresésben, de sehogy nem jött össze. Akinek szívesen átadtam volna, például Nimród, az nem ért rá. Végül némi szorongással, de belevágtam. Az operatőrrel, Csukás Sándorral leültünk, megcsináltuk a snittlistát, és ahogy belemelegedtünk, egyre inkább éreztem, hogy ez jó lesz, és örültem, hogy a sors elém dobta a lehetőséget, hogy kipróbáljam magam.

"A szabályok arra valók, hogy megszegjék őket" / Fotó: Pozsonyi Janka

Filmhu: A Memót színházban is játszották.  

T.I.: Eredetileg is filmnek szerettem volna, csak azért írtam belőle drámát a Szegedi Nemzeti Színháznak három-négy éve, hogy történjen vele valami. Reméltem, hogy működni fog színpadon is, hisz a történet erős színészi játékra ad lehetőséget. De a bemutatón rá kellett jönnöm, hogy nem igazán színházba való. Nem tett jót neki a két felvonás, megbomlott az íve, kiderült, hogy inkább a három férfihősről szól és a feleség csak egy fontos kísérőkarakter, de az ő irányába nem szabad elvinni a cselekményt, mert feszültséget veszít. Megint újraírtam az egészet. Tizenhárom évnyi reszelés, kalapálás végén érlelődött ki ez a forgatókönyv, amit aztán 19 nap alatt leforgattunk.  

Filmhu: Milyen élmény volt a debütálás? Színházban már rendeztél, de egy forgatás ahhoz képest tiszta sci-fi, hi-tech kamerákkal és kütyükkel.

T.I.: Nagyon más. Az elején félelmetes volt, hogy mindig és egyből jól kell dönteni. Színházban lehet kísérletezni, hibázni, újrakezdeni, ott az idő nagy részében kerülőutakat, alternatív megoldásokat keresünk. Valójában minden a főpróba hetében dől el, akkor kell véglegesíteni az előadást, és néha az utolsó pár napra marad minden. Viszont a főpróbaheteket imádom a legjobban a színházban, akkor pörgünk azon a fordulatszámon, ami ahhoz kell, hogy valami igazán jó szülessen. Erre viszont már hasonlít a forgatás, ezt menetközben, az első nap tapasztaltam meg. Napi 12 órán át kell topon lenni, jó döntéseket hozni minden ügyben, még akkor is, ha nem értek hozzá, mert technikai probléma, például a világítással kapcsolatos. Ilyen döntésből rengeteget kell meghozni, mindenki odajön és kérdez valamit. Nagy különbség a színházzal szemben, hogy nem kérdeznek vissza, nem kérdőjeleznek meg. Ami persze nem mindig jó. 12 óráig az van, amit mondok. Nagyon ijesztő, aztán inspiráló. Az első nap megéreztem, hogy valójában most történik az alkotás. Volt egy forgatókönyvem, amiről csomó mindent tudok, de ami akkor a forgatáson van, az az ecset és a paletta, azzal lehet alkotni. Színészek, fények, terek, amikkel lehet komponálni. A kezdeti pánik után rájöttem, hogy ez végtelen szabadság és lehetőség. Elkezdtem élvezni, és az utóbbi éveim legjobb, legintenzívebb három hete következett. A sok előzetes szorongás alaptalannak bizonyult, amiért a stábnak tartozom köszönettel. Amiben nem voltam járatos, azt megoldották maguktól, és nekem csak rá kellett bólintanom.  

Tasnádi István: Memo / Forrás: Szeged Nemzeti Színház

Filmhu: Megjött a kedved a rendezéshez?  

T.I.: Meg, de maradok az írásnál. Ismerve a mai filmes színteret, nagyon nehéz rendezéshez jutni. Ahhoz a Memónak nagyot kell szólnia, hogy kapjak egy új esélyt. Viszont ha megint születik egy ennyire személyes történetem, amiről olyan tudásom van, hogy azt nagyobb meló lenne másnak átadni, mint magamnak megcsinálni, akkor bele fogok vágni, ha megkapom rá a lehetőséget. De addig is sokat kell tanulnom. Technikailag valóban nagyon más terep a film, ehhez képest a színház puritán. Ott könnyebb volt rendezni a saját szövegemet, mert ismertem a színház lehetőségeit. A filmkészítésnek az utolsó csapó után sincs vége, sok múlik az utómunkán. Például a laborban kellett megtanulnom, mi a fényelés. Nem tagadom, hogy hályogkovácsként keveredtem ebbe. A színészvezetéssel, a jelenetek beállításával nem volt gondom, de hogy mindez hogy kerül a mozivászonra, mondjuk a plánozásról keveset tudtam.  

Filmhu: A rendezés során születik meg a film, ez nem motivál abban, hogy direktorrá avanzsálj?  

T.I.: Íróként ugyanannyira érzem magam egy film társalkotójának, mintha rendezném. A forgatáson irgalmatlanul szorít az idő, kiérlelt, jól működő könyv nélkül nagyon nehéz érvényeset létrehozni. Színházban ki lehet indulni egy laza kanavászból, és bízni abban, hogy másfél hónap alatt kialakul valami. A forgatás erre nem alkalmas. Szóval iszonyúan fontos a forgatókönyv. A Memo összeomlott volna pontos sorvezető nélkül, az Aranyélet szkriptjét is másfél évig kalapáltuk négyen. Az HBO-nál van olvasópróba előbb a rendezőkkel, majd a színészekkel is, ahol még tehetnek javaslatokat, de utána elkészül a gyártási draft, amit szó szerint le kell forgatni. És okkal: a színész nem mondhat máshogy egy mondatot, mert előfordulhat, hogy azt a labdát, amit akkor feldobunk, csak jó pár epizóddal később akarjuk lecsapni.  

"A színház illékony, a film megörökíti az alkotó tudását" / Fotó: Pozsonyi Janka

Filmhu: A forgatókönyvírói ambícióid honnan jöttek?

T.I.: Először felkéréseket kaptam, hogy a színdarabjaimat adaptáljam. A Nexxt alkalmával szinte egy az egyben leforgattuk a darabot, és akkor egy életre megtanultam, hogy ami működött színházban, nem feltétlenül lesz jó moziban. Egy színdarab jó alap lehet, de át kell strukturálni. A Made in Hungáriát úgy írtam át, hogy hajlandó voltam atomjaira szétszedni az egészet és újra összerakni. Az igazi változást a Terápiára való felkérés hozta. Akkoriban a napi sorozat szitokszónak számított, de elvállaltam, mert rájöttem, hogy ez az anyag más. A Terápia epizódjai színházi egyfelvonásosak, ami fantasztikus írói kihívás: két ember ül egymással szemben, és pusztán a dialóggal fenn kell tartani a feszültséget félórán keresztül, mindezt 40 epizódon át. Szinte lehetetlennek tűnt így lelassítani és közben különösebb vizuális ingerek nélküli belső utazásra hívni a nézőt. De végül sikerült. Ettől kedvet kaptam, és már a magam kedvére is írtam filmeket. Egyes történeteket színházban lehet elmesélni, másokat filmen.  

Filmhu: Az motivál, hogy több emberhez jutnak el így a történeteid? A darabjaidat nehezebb megnézni, mint a filmjeidet.  

T.I.: A filmek nem feltétlenül jutnak el több emberhez, legfeljebb hosszabb idő alatt. A Finito vagy a 300. előadásánál tartó Nézőművészeti főiskola olyan nézőszámot értek el, ami egy magyar mozinál is jónak számítana. De a film valóban maradandóbb. Nemrég újranéztem a Megáll az időt DVD-n. Hiába voltak fantasztikus színházi rendezései Gothárnak, azok ma már nem érhetőek el. A színházi felvétel nem ugyanaz. A Megáll az idő viszont örökre az, ami, mint műalkotás, csak le kell venni a polcról. Ez valóban csábító: míg a színház illékony, a film megörökíti az alkotó tudását.  

"Váratlanul a fejünkre omlik az egész" / Fotó: Pozsonyi Janka

Filmhu: Mit lehet tudni az általad társíróként jegyzett Kelepcéről, amit elfogadott a Filmalap?  

T.I.: Az első draftot elfogadták, várják a következőt. Egy újabb fejlesztési kör jön, ami még nem jelenti azt, hogy ebből film lesz, ez a következő félév zenéje. De bízom benne, szerintem van esélye: erős történet, olyan zsánerben, amit manapság ritkán látni.  

Filmhu: Mi a műfaj?  

T.I.: Kamaradráma egy összezárt közösséggel, szülőkkel és gyerekekkel. Alapvetésében kicsit hasonlít az Aranyéletre is: bűnök következményeit vizsgáljuk két generáció bemutatásán keresztül. Nincs múltbeli szál, de a szülők és a gyerekek világa szeparált, így jöhet létre a párhuzamosság. Ez is bűntörténet, ami eteti magát, a fiatalok is szerethetik, de közben szól is valamiről. Például hogy a feldolgozás és kibeszélés hiánya milyen súlyos következményekkel jár. Itt is azt látjuk, hogy a felszínen minden működik, aztán váratlanul a fejünkre omlik az egész.