Titanic: Börtönvonat Yumába

Akinek holt hírét költik, soká fog élni.

A westernnel sem történt másképp. Jobb formában van, mint valaha, csak az elmúlt fél évben két új klasszikussal gyarapodott. Lehet persze kötözködni, hogy van-e értelme megújulásról beszélni egy régi, jó hírű western remake-je (Börtönvonat Yumába), illetve egy patinás western-legenda újabb alakmása láttán (Jesse James meggyilkolása…), de szőrszálhasogatás lenne. A zsáner és e két film ugyanis működik, olyasmit tud megmutatni, még pedig meggyőző erővel és részletgazdagon, amit más filmek és zsánerek csak haloványabban, erőtlenebbül prezentálnak.

A hidegvérű gyilkos és a becsületessége miatt örök vesztes farmer

A Jesse James-legenda sokadik, de mégis eredeti feldolgozása az amerikai sztárkultusz születéséről és működéséről tudott újat mondani, Dalmer Daves 1957-es Elmore Leonard- adaptációjának újraforgatása pedig a western a hatvanas évek végére talajszintig lekoptatott alaptémáját képes sematizmus és érzelgősség nélkül újra elmesélni.

Minden igazi vadnyugati történet ugyanarról a konfliktusról szól, emberek egy maroknyi csoportja megpróbál a káosz (az ősvadon vagy a szétzüllött társadalom) helyén civilizációt teremteni. A western akkor veszítette el a hitelét és halt dicstelen halált, amikor e heroikus kísérletet elbagatellizálta, amikor már nem érzékelte, hogy a másik oldalnak is van ereje (sőt túlereje), és igazsága. A természet leigázása, az anarchiába süllyedt vadnyugati városok pacifikálása sétagaloppnak tűnt, a pionír vagy a seriff glaszékesztyűs, tenyérbe mászóan tökéletes seggfejjé változott.

A csoda nem valamiféle heppiendben testesül meg

A konzervatív, kiglancolt westernre válaszul a keserű kiábrándulás piszkos, mocskos, véresen brutális westernje következett A jó, a rossz és a csúf-tól a Vad bandáig. A műfaj alkonyán, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a western igazából már ellen-western, mert nem hisz többé a vadnyugati történetek eredendő eszméjében, miszerint a civilizáció jó és lehetséges. Az anti-western hősei két tűz közé kerülnek: az anarchia és az agyonszabályozott társadalom, a végtelen szabadság és a bürokratikus rend egyidejű rémuralma fenyegeti őket. Emitt a brutális törvényenkívüliek, amott a törvény éppoly kíméletlen szolgái és hívei. A kései western nem hisz a jól temperált társadalom lehetőségében. Társadalmon kívül vagy belül, egyre megy, mindenütt az erőszak az úr.

Mit lehet ehhez hozzátenni, egyáltalán van-e valami elfelejtett ellenérv, ami cáfolná ezt az éjsötét pesszimizmust. A mai neo-western szerint van, miközben persze, a Jesse James meggyilkolása, a Melquiades Estrada, vagy a Börtönvonat Yumába minden, csak nem naiv vagy hurráoptimista. Kiábrándultan bölcsek, nem hisznek már a hőskölteményekben, az idealizált vadnyugatban, de földi pokolnak sem festik a nyugati határvidéket, ahol már egyetlen igaz ember sem maradt. Hogyne maradt volna, állítja a Börtönvonat Yumába, csak épp a tisztessége a hülyeséggel határos.

A lelki-mentális párbajában halálos pontosságú minden gesztus

Ha a makulátlanul becsületes hőst megbízzák: vigyen el egy csomagot A-ból B-be, és az ajánlott küldemény történetesen maga a megtestesült gonoszság, biztosak lehetünk benne, hogy nem csak akciófilmes izgalmakban lesz részünk. Az üldözős filmek alzsánerének épp ez a nagy találmánya, hogy jó és rossz összezárva, egymásra utalva, egy tábortűz mellett, egy hotelszobában, egy kupéban, egymáshoz bilincselve elveszti megátalkodott magabiztosságát. A becsület idealizmusát éppúgy kikezdi a rossz cinizmusa, mint a gonoszság magabiztosságát a megvesztegethetetlen jóakarat és tisztesség makacssága.

A Yuma főhőse egy (fa)talpig becsületes farmer (a polgárháborúban sebesült meg), akinek az a feladat jutott, hogy az elsőszámú közellenséget fegyverrel a kézben feltegye a 3.10-kor Yumába induló börtönvonatra. Nem erkölcsi furor hajtja. Dan Evans puritán ugyan, de nem erkölcsi purifikátor, csakis a családja túléléséhez szükséges vérdíj miatt vállalja, hogy a veszedelmes bandavezért, Ben Wade-et megadott időre épségben eljuttatja a vasútállomásra, és a törvény kezére adja. Bármilyen veszedelmesnek látszik is a feladat, nem tűnik teljesíthetetlennek, legalábbis egy darabig. A vad banda ugyanis mindent megtesz, hogy a vezérét kiszabadítsa, és nem csak létszámfölényben van, de a rablott pénzen bármit megvehet, semmi perc alatt tucatnyi alkalmi bérgyilkos ajánlkozik, hogy levadássza Ben Wade kísérőit. Az igaz ember rövid időn belül az egyetlen igaz ember marad. „A minden eladó” motívuma ugyan az 1957-es ősváltozatban is benne van, de Mangold remake-jében ez a részlet is kidolgozottabb. Pontosan érzékelteti, a becsület nem azért olyan ritka, mert természettől fogva kivételes az effajta makulátlan jellem, hanem mert minden körülmény ellene dolgozik, a becsületes embert vagy lábon megveszik, vagy veszít, személye (személyisége) ugyanis értéktelen. „A birtokod többet ér nélküled.” A modern világ nyitánya óta ez a kulcsmondat ember és pénz viszonyában,  és e cinikus, de igaz tételt, legfeljebb röpke pillanatokra lehet megfordítani.

A különös kémiai vonzás és taszítás

A Börtönvonat Yumába ilyen kivételes pillanatot idéz föl. És épp az a szép és hiteles benne, hogy ez a csoda nem valamiféle heppiendben testesül meg (mint a Dalmer Daves-féle ősváltozatban), itt mindenki azt kapja, amit megérdemel, a becsületes idealista belehal az idealizmusába, a gazfickót viszi a börtönvonat… Csak épp történt közben valami. A hidegvérű és cinikus gyilkos és a becsületessége miatt örök vesztes farmer a yumai vonathoz tartva élete legkülönösebb szellemi-érzelmi kalandját éli meg: egymáshoz csiszolódnak. A gonosz tanul a jótól, az idealista balek pedig az okos és sikeres realistától. 

Hogyan, miért? Ezt előre elmondani durvább lenne, mint az akciódús cselekmény fordulatait kifecsegni. A Yuma lelki-mentális párbajában halálos pontossággal helyére kerül minden gesztus, minden szemvillanás, minden mondat. A színészek, az utolsó mellékfiguráig tökéletesen játszanak. (Különösen Ben Fosterre, a banda tébolyult alvezérére érdemes odafigyelni.). A miscasting is bevált, a „gonosz” Bale éppolyan hatásos a jó farmer szerepében, mint a „hős” Crowe a gazfickó bőrébe bújva. A Delmer Daves-féle eredetiben Van Heflin és Glenn Ford a töredékét sem tudja hozni ennek a különös kémiai vonzásnak és taszításnak. A rossz és a jó közt nem indul meg a cserebomlás.

És ez az apró defektus, nevezzük az egyszerűség kedvéért barátságnak, amivel sohasem számol a fentebb idézett számszaki, könyvelői logika, egy percre, egy napra, helyre teszi a kizökkent világot. És talán valamivel még 3 óra 10 után is.