Annak ellenére, hogy köztudottan meleg, mégis lépten-nyomon bizonygatja, hogy volt egy csehszlovák barátnője. Hiú ember. Amikor évekkel ezelőtt egy kollégám a „melegségéről” merte kérdezni a Szocsi filmfesztiválon, Kier dühös átkozódásainak híre jutott vissza a fülébe.
filmhu: Hogy is van ez? Igaz, hogy vonakodott elvállalni az Otthonom Idahóban azt a szerepet, amelynek köszönhetően egyszerre mehettél ágyba az X-generáció két kultikus sztárjával, River Phoenix-szel és Keanu Reeves-szel? Csak nem az imázsodat féltetted?
Udo Kier: Amikor Gus (van Sant) felajánlotta a szerepet, azt mondtam, nem akarok ilyen filmben szerepelni. Aztán a német barátaim beszóltak: „Elment az eszed, ilyen szerencsében nem lesz még egyszer részed, hogy Amerika két tiniideáljával feküdhess le!” Ha így gondoljátok, hát, miért ne? Keanu gyönyörű. Rivert nagyon bírtam, ő volt az igazi színész, a mély érzésű kettejük közül. De ne beszéljünk halott emberekről!
filmhu: Márpedig ez megkerülhetetlen, mert számos barátját, alkotótársát élte túl.
Udo Kier: Arra céloz, hogy megölték magukat? Miért ne? Nyilván bajuk volt az élettel. (Szemrehányóan) Könnyű kis megoldás véget vetni a dolgoknak! Fassbinder is meghalt. De kit érdekel? Én itt vagyok. Ebben a tekintetben nagyon egoista tudok lenni.
filmhu: Hogyan emlékszik Bódyra?
Udo Kier: Nagyszerű rendező volt. Sajnos, mint tudjuk, ő is megölte magát. A mannheimi fesztiválon találkoztam vele. Rám nézett és azt mondta: „Dolgozni akarok veled.” Ezt elújságoltam Fassbindernek. Unottan legyintett: „Már megint egy újabb rendező”. Aztán elmentünk a záró gálán bejelentették, hogy Bódy Gábor kapja a fődíjat. Akkor már nem legyintett. Tudja, én voltam az egyetlen színész Magyarországon, akit direkt szinkronizáltak. A Krétakörben (1978) elektronikus zene szólt, és a saját, előre rögzített énekemre tátogtam. Ma is emlékszem a magyar szavakra: ”Megbízásom, ó, császár!”. Szerettem Budapestet, 1980-ban ott találkoztam először a szocializmus valóságával. Jancsóval is dolgoztam. „Nem is olyan rossz itt”, jegyeztem meg újdonsült barátaimnak a Fiatal Művészek Klubjában. Éreztem, hogy a politikai elnyomás mindenkit kreatívabbá tesz. Emlékszem a klub hangulatára, hogy tiltott dolgokról beszélgettünk, meg hogy milyen szenzáció volt megkaparintani a Newsweek egy-egy példányát. Senki sem értette meg, mi a fenének érzem olyan jól magam az országban. Csak annyit mondtak: „Te könnyen beszélsz, van útleveled, és holnap továbbállhatsz. De mi nem mehetünk sehova!” És milyen igazuk volt! Erre nem gondoltam.
filmhu: 1996-ben visszatért a Magyar Filmesek Világtalálkozójának díszvendégeként.
Udo Kier: Igen! Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy az egyetlen nem magyar vendégként én is megkaptam az esemény alkalmából átadott díjat. Aztán Tony Curtis-szel és a fiatal feleségével mentünk a Zsinagógába, ahol ez a nőszemély úgy tartotta magán a kabátkáját, mintha semmi sem lenne alatta. Aztán gálaest az Operában, ahol mindenki jól megnézhette, ahogy kiteríti a hatalmas bögyeit páholy szélén…
filmhu: Ugorjunk egy kicsit vissza. Élete első felvonására: bombázzák a várost, amikor a mentőautó a kórház felé süvít az édesanyjával. Leomlik a híd. Irány a másik. Nem semmi belépő az élet színpadára!
Udo Kier: Mivel anyám egyedül volt, az apám nem élt velünk később sem, azt kérte a nővértől, hadd tarthasson a karjaiban még egy kicsit. A nővér beleegyezett. Újabb bombariadó, becsapódik egy bomba. A nővér a testével védelmezte az asztalon fekvő gyerekeket. Mind meghaltak. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy anyám ágya a sarokban állt. Az egyik kezében tartott engem, a másikkal pedig órákon át kaparta a falat. Lyukat fúrt, hogy segítségért kiálthasson. Ekkor szabadítottak ki minket. Így teltek életem első órái. Anyám csak közvetlenül a halála előtt mesélte ezt el nekem. Nem akarta, hogy tudjam. Én is túlélő vagyok. Ezért utasítottam mindig vissza, hogy nácikat játsszak, komolyan, gonosz módon. Sok zsidó barátom van, nem álltak volna szóba velem, ha megteszem. Habár kétszer eljátszottam Hitlert, mindig humorosan. Az egyik Londonban forgatott filmben (Mrs. Meitlemeihr, 2002) női alakban! A jelenetben beléptem a postára, és bélyeget kértem egy argentínai levélre. A postáskisasszony azt hitte, hogy azt mondom: urgent (sürgős). A fülébe kellett üvöltöznöm, „Nem ’ördzsönt’, hanem ’ardzsent-ina’!
filmhu: Mindhárom német rendezőzseni „megvolt” Önnek: Fassbinder, Herzog, végül Wenders.
Udo Kier: De csak az után, hogy Fassbinder meghalt. Wenders-szel már akkor is dolgozhattam volna, amikor Fassbinder élt, de akkor kémnek minősítenek. Ugyanis mindenki azt kérdezte, „Na és, hogy dolgozik, milyen az új filmje”? Ezért nem ingázhattam egyik rendezőtől a másikig. Egyébként tudja, hogy Fassbindert én kísértem el New Yorkba, amikor a Lili Marleenbe (1981) akarta megkapni Richard Geret? Miután Fassbinder meghalt, Herzog alkalmazott. Aztán Wenders, aki elég komplikált fickó. Száraz, intellektuális. Be kell vallanom, nehezemre esik megértenem a filmjeit.
filmhu: Miért költözött Hollywoodba?
Udo Kier: Sokat éltem Rómában, Párizsban, és már a gondolat is halálra untatott, hogy Németországban fogok megöregedni egy pohár vörös bor mellett ücsörögve. Úgyis sokszor mondtam azt, „ha egyszer elmehetnék Amerikába!” Hát fogtam magam, és elmentem! Béreltem egy lakást 400 dolcsiért, beszerváltam egy öreg Volkswagent ezer dollárért, és azzal jártam meghallgatásokra, amelyeken megtanultam, milyen az, amikor egy vagy a sok közül. Rettenes érzés volt! De megtanultam kijönni, és elfeledni mindazt, ami bent történt: mert nem jelentett semmi, ha azt mondták, „kitűnő voltál!”, az esetek többségében úgyis a rendező haverja kapta a szerepet. Minden nap, amikor felébredek, az ablakomból a „Hollywood” feliratra nézek a hegyoldalon, és azt mondom: „Kezdődik a show!” Ez viszont jó érzés.
filmhu: Az Otthonom Idahóhoz nem fűlött a foga. Máskor nem annyira válogatós. A filmográfiája 130 filmet tartalmaz.
Udo Kier: Tudom, több pocsék filmben játszottam, mint jóban. De kit érdekel? Nekem is ki kell fizetnem a számláimat. Az Európában együtt szerepeltem Eddie Konstantinnal. Ő mondta mindig: „Ez csak egy mozi. Fogd a pénzt, és fuss!” Ez a filozófiám. Amikor Brigit Nielsen-nel vagy Anne Nicole Smith-szel forgatok, egyből világos, hogy a film nem lesz valami túl művészi. De kit érdekel?
filmhu: A vámpír szerepek szinte ráragadtak Önre. Paul Morissey filmjeiben, meg Hollywoodban is.
Udo Kier: Nem nagy baj ez. Mivel a vámpírok a fantázia szüleményei, sokkal nagyobb szabadsággal rendelkezem, amikor őket játszom. Ha jó vagy, nincsenek határaid. A gonosznak mindig vannak határai. Ezek a figurák jobban beleivódnak a nézők agyába. Ahhoz, hogy gonoszt játssz, angyalnak kell lenned. Egy olyan jó ember, mint én, aki kutyákat és fákat ment meg a pusztulástól Los Angeles utcáin, remekül el tudja játszani a gonoszt. Nem akarok mindig a hős barátja lenni, aki hűségesen csahol a nyomában.
filmhu: Mindig békében élt a különleges „arcberendezésével”?
Udo Kier: (Sértett méltósággal néz vissza) Imádtam a külsőm! Húsz évesen férfiak néztek irigyen rám az utcán, mert annyira gyönyörű voltam! Ez adta meg nekem az önbizalmat, hogy színész legyek. De nem vagyok nárcisztikus, mint a legtöbb aktor. Csak akkor nézek tükörbe, ha borotválkoznom kell.
filmhu: Pályája egyik meghatározó alakja Lars von Trier, aki azt mondta nekem Cannesban, hogy Ön mindig nagyobb szerepekért szekálja.
Udo Kier: (A gutaütés határán) Nem könyörgök!!!
filmhu: Akkor kéri. Amire Lars mindig azt feleli: „Eredj már, Udo, nézz a tükörbe, nem lehetsz mindig te a főhős!”
Udo Kier: A Médea óta nyolc filmet csináltunk együtt. Egyedül az Idiótákban (1998) nem szerepeltem, mert nem beszélek dánul. Családtag lettem, harmadik gyermekének keresztapja vagyok. Vele is Mannheimben találkoztam. A bűn mélysége volt a nyitófilm. Megnéztem, és azt mondtam az összes jelen lévő amerikai rendezőnek: „jól van srácok, húzhatunk haza, ez a fickó fog nyerni!” Így is lett. Én szereztem neki német forgalmazót. Már látták a filmet Cannesban, de fogalmuk sem volt, miről szól. Bizonygattam nekik, hogy remekmű - végül megvették. Lars néhány hét múlva felhívott. A Médeában ajánlott szerepet, és máris úton voltam Dániába. Már éppen játszanám az első jelenetet, amikor a Dán Királyi Színház összes nagy színésze előtt annyit szól: „Állj!”. Ettől nagyon pipa lettem. „Miért?”, kérdeztem arrogánsan. „Ó, elfelejtettem, hogy van itt egy sztárunk”, mondta ő. „Mire célzol?” Akkor megmagyarázta: „Fáradt király vagy. Ne add elő a nagy számot.” Még Nicole Kidmannél is leállítja a kamerát, és annyit mond: „Ne játssz!” Mire Nicole: „Nem játszok.” „De játszol, pedig nem kellene. Csak legyél önmagad.” Cseppet sem egyszerű. Ő az egyetlen rendező, aki ha azt mondja nekem, csak sétáljak végig a színen balról jobbra, habozás nélkül megteszem, mert tudom, hogy olyan filmben leszek benne, amelyre mindenki emlékezni fog. Amikor Európában vagyok, a színészek mindig arról sziszegnek nekem, hogy „Ó, te Lars von Trierrel dolgozol, el tudnád elintézni, hogy bekerüljek a filmjébe?” Persze nem vállalom a felelősséget. Larsnak még Catherine Deneuve is levelet írt azzal, hogy szeretne valamelyik filmjében szerepelni.
filmhu: Hogyan tovább? Újabb 130 film?
Udo Kier: Életem végéig dolgozni fogok, szerződésem van rá! A Dimenzió című filmet az Európa cannesi bemutatójakor találtuk ki. A film azt a folyamatot ábrázolja, hogyan öregedik meg valaki egyetlen éjszaka alatt. Mindezt maszk és make up nélkül! Az egész olyan, mint a festés: évente három percet forgatunk le. 2024-ben lesz a premiere. Most 60 éves vagyok, akkor úgy 88 lehetek majd. Arra is engedélyt adtam, hogy a temetésemen forgassanak. Az egyetlen színész vagyok a világon, akit harminc évre szerződtettek!
A Karlovy Vary fesztivál sajtósa megzavarja a beszélgetést, figyelmezteti Kiert, hogy hamarosan kezdődik a sajtótájékoztatója. „Mennem kell? Kit érdekel?! Hol van ez a sajtótájékoztató? Ebben a hotelben? Ha késel, fontosabb vagy. Hadd várakoztassuk csak meg őket. Úgyis előre tudom az összes kérdéseiket!” Tipikus kier-es affektálás.
