Hackni (r.: Kresalek Dávid)
Kresalek Dávid filmjét aligha lehet ugyanazzal a szemmel nézni, mint elkészülte évében, 2007-ben, és éppen ezért érdemes beülni rá. Dezső Tamás újságíró és barátai egy magyar származású afrikai törzs felfedezéséről fabrikáltak történetet, ami minden szándékosan nevetséges eleme és átlátszósága ellenére két napon keresztül futótűzként terjedt a hazai médiában.
Dezsőék sikeres kísérlete már akkor rávilágított, hogy mennyire könnyedén be lehet juttatni a média vérkeringésébe egy teljesen légből kapott történetet, az online újságoktól a tévéig mindenki ráharapott a sztorira. És ehhez még nem a közösségi médiát, hanem az akkoriban rendelkezésre álló online eszközöket vették igénybe. Nem nehéz felismerni, hogy valójában a fake news-gyártás folyamatát láthatjuk kézműves formában, lépésről-lépésre bemutatva. A kordokumentumként is felfogható interjúbetétekből pedig a korabeli sajtóviszonyokról kapunk képet, amikor a médiahack fogalma még egy sokkal ártatlanabb dolognak tűnt. (HB)
A szerkesztőség - Szigorúan bizalmas (r.: Mikala Krogh)
Mikala Krogh 2014-es alkotása egy izgalmas időszakot kapott el egy ismert dán napilap életében. A több mint száz éve működő Ekstra Bladet fennállásának legnehezebb napjait éli, a papír alapú kiadást megszűnéssel fenyegeti az eladott példányszámok folyamatos, megállíthatatlannak tűnő zuhanása. Ez ugyan egyáltalán nem egyedi eset, hiszen az internet térhódítása, a sokszor emlegetett ”megváltozott fogyasztási szokások” (vagy épp a közvetlen politikai nyomás) világszerte szedi áldozatait a nyomtatott sajtó piacán, a film azonban képes továbblépni a hagyományos formátumok elsiratásán, és inkább arra kérdez rá, hogy mi lesz közben a minőségi újságírással.
Krogh és stábja szabad bejárást kapott az önmagát az ''utca embere hangjának” nevező lap szerkesztőségébe. Nyomon követte az újságírók és a főszerkesztő munkáját, a jövő érdekében meghozott progresszív vagy épp kifogásolható vezetőségi lépéseket. Miközben látunk rá pozitív példát, hogy a lap rámenős oknyomozói munkával képes megszorongatni a közvagyont herdáló politikusokat, a munkatársak a kamera előtt azt sem titkolják el, hogy a címlapokon mindennapossá váltak a csúsztatások, az online felületen pedig a tartalmasabb cikkek helyett a kattintásvadász tartalmak és a szex hozza a forgalmat. A legproblémásabbnak a főszerkesztő által keményen tolt, szenzációhajhász kampány bizonyul, ami a szomáliai kalózok fogságába esett dán munkások kiszabadítását szorgalmazza – közben viszont olyan szinten beleavatkozik az ügybe, hogy a szakértők és a hozzátartozók szerint is csak megnehezíti a túsztárgyalást. Adja magát a kérdés, hogy vajon megérdemli-e egyáltalán a fennmaradást egy olyan lap, ahol a sajtóetikát alárendelik a túlélésnek? (HB)
Matangi / Maya / M.I.A. (r.: Steve Loveridge)
Mathangi Arulpragasam, ismertebb nevén M.I.A. a 2000-es évek hip-hop közegének egyik legnagyobb felfedezettje volt. Ütemes, elektronikus alapra építő számaival hatalmas sikereket elérő lány 6 hónapostól 11 éves koráig Sri Lanka polgárháborús övezetében élt, majd anyjával és testvéreivel London külvárosába emigrált. Apja politikai aktivistaként komoly szerepet játszott a sri lankai civil összecsapásokban, miközben a tizenéves Maya dokumentumfilm rendezőnek készült a világ másik oldalán. Az ő története a Matangi / Maya / M.I.A., amit Steve Loveridge a lány hatalmas mennyiségű privát felvételeiből állított össze, és további archívokkal együtt építte fel belőle a lány portréját.
Maya a kamerájával nem csak barátait és családját, hanem saját identitását is megpróbálja megfejteni, a múlttal párhuzamosan megismerjük az életébe berobbanó sikert is: ahogy pár hónapra visszaköltözik gyerekkorának helyszínére, az első, házilag összebarkácsolt lemezét, amikor Paper Planes című slágerével berobban, vagy amikor a Rolling Stone magazin beválogatja a legjobb előadók közé.
A történet azonban nem ér véget a csúcson, mikor a 2009-es sri lankai mészárlások idején minden interjúban megpróbálja felhívni a figyelmet az otthon zajló állapotokra, a nemzetközi sajtó és a militarista-párti tömegek terroristaszimpatizánsnak állítják be őt. Az interjúit rövidre vágják, őt pedig álszentnek nevezik és meghurcolják, amire Born Free című hatalmas botrányt kavaró videoklipjével reagál. Steve Loveridge egy pillanatra se hagyja őt magára, még akkor sem, amikor egy rossz pillanatban felmutatott középső ujjal újra maga ellen fordítja a fél világot. A filmet Sundance-en a zsűri különdíjával jutalmazták, nem véletlenül: egy izgalmas és sokoldalú művészt mutat be, akinek fülbemászó zenéje rétegzettebb, mint ahogy elsőre gondolnánk. (PJ)
Szél viszi (r.: Bartha Máté)
A Diák- és Elsőfilmes versenyben szerepel Bartha Máté, az SZFE MA DOK rendezőjének diplomamunkája. A Szél viszi egy fiatal lány, Vivien története, aki nagymamája gyámságában nevelkedik, majd 18 évesen visszaköltözik alkoholista anyja házába, ahol ő lesz a kenyérkereső. Egy ifjúsági katonai közösség tagja, társaival zubbonyba bújva járják a környéket, fegyelmet, kitartást tanulnak és jól fizető katonai pályára készülnek. Vivien egy szebb jövőről, boldog párkapcsolatról álmodik, de a családi körülmények, a pénztelenség és az érettségi hiánya is megnehezíti az életét.
Bartha Máté az önállóság első perceitől Vivien mellett van és végignézi, ahogy a lány próbáljafelépíteni az életét, a párkapcsolatát, és azt is rögzíti, amikor újra elárulja őt a család egyik tagja. Néhol túlságosan érezni a keze nyomát a cselekményen, a képre kiírt SMS-ek a távoli baráttal, a rádióban ‘véletlenül’ felcsendülő álláshirdetés vagy a gyámügyi hivatallal való rövid tömör megbeszélés - ezeknél sokkal többet mondanak a meglesett pillanatok, a Kárpátiára való takarítás vagy az elszáradt napraforgók lekaszálása, ezeken keresztül rajzolódik ki igazán, mire is vágyik és mi elől próbál elmenekülni a lány. (PJ)
Birkák hőse (r.: Ton van Zantvoort)
Egy cowboy Hollandiában? Ez úgy hangzik, mint egy bárgyú vígjáték premisszája. Pedig a Birkák hősé-ben alig található humor, tragédia és romantikus elidőzés egy kihalófélben lévő életforma iránt viszont annál több. Stijn pásztor birkákat őriz a holland mezőkön, és közben úgy viselkedik, úgy beszél, hogy egy elégikus hangvételű westernbe is simán beférne: minden vágya a függetlenség, az önfenntartás, de ez egyszerűen nem megy ebben a modern világban. Amikor egy kisvároson hajtja végig a nyáját, a legtöbben érdeklődve nézik ezt a múltból jött jövevényt, de van olyan is, aki rendőrt hív rá, mert az állatok odapiszkoltak az üzlete elé. És ez csak egyetlen nehézség, amivel meg kell küzdenie.
Ha elfogadjuk a piacgazdaság szabályrendszerét, Stijn nyájának semmi keresnivalója a holland vidéken, egyértelműen veszteséges üzlet, ami az elmúlt években a nagyarányú mezőgazdasági támogatások következtében nem fuccsolt bele. A film persze nem ragad le a számoknál, hanem meggyőzően érvel amellett, hogy bizony nagy veszteség, és nem csak Stijn, hanem az egész társadalom számára, ha eltűnik ez az ősi szakma és vele a szabadon legelésző birkák Hollandiából. És valóban, csendes szomorúság lesz úrrá az emberen a film végére: baj van a rendszerrel, ha manapság több száz birka nem elég ahhoz, hogy valaki eltartsa magát és a családját. (VD)
A naplemente kápráztató fénye (r.: Salomé Jashi)
Mára elvárás lett a dokumentumfilmektől, hogy úgy ragadják meg a néző figyelmét, ahogy azt egy játékfilm tenné: feszültség, thrillerszerű történetszövés, szépen megkomponált képek. Ehhez képest erről a grúz dokuról még azt is nehéz eldönteni, hogy miről szól. Egy kisváros életéből kapunk kiragadott részleteket, a helyi közösség fontos vagy legalábbis annak vélt eseményei sorakoznak egymás után, az összekötő kapocs pedig a helyi televízió kétszemélyes stábja. De ők is el-eltűnnek a fókuszból, hogy aztán ismét felbukkanjanak, és lássuk őket a közgyűlés káoszában forgatni vagy kiszállni a nap híréhez: egy ritka baglyot fogott be valaki.
Van az úgy, hogy hazugság lenne egy témát thrillerbe illően feldolgozni: a doku szétfolyó szerkezete a végére sikeresen átad valamit a kisvárosi élet lagymatagságából, abból a nagy zavarból, amit Grúziát a mai napig jellemzi. A Szovjetunióhoz méretezett, hatalmas, de mára már omladozó épületek árnyékában folyik a demokrácia játékszabályainak elsajátítása. Modernek akarnak lenni, Európához akarnak tartozni, és ennek a folyamatnak látjuk aprócska, gyakran komikus részleteit. (VD)
A fesztivál teljes programját itt találod meg.
