A fesztivál kérdése, mint kiderült, megegyezett az én kérdésemmel: tulajdonképpen mi is az az antropológiai, illetve a néprajzi film? Abból indultam ki, hogy az ELTE-n a kultúrantropológia laza, de érdekes, barátságos helynek tűnik. A filmszak nagyon divatos, ráadásul az oda járók gyerekkoruk óta potenciális Jancsó Miklósok - ennek megfelelő méretű az egójuk. A folklore (miért is így írják?) tanszék ott van a közvetlen szomszédukban, de ez a lépés valódi időutazás. A néprajzosok ugyanis az utolsó igazi bölcsészek. Tarisznyával járnak, átszellemült és tiszta a tekintetük, állandóan terepre járnak, amit a folyosókra kiakasztott fényképekkel bizonyítanak, és a fiúk között erősen felülreprezentált a bajusszal rendelkezők aránya. Ezek az összetevők megjelennek egy dialektusos film alkotógárdájában is - egy vagy több személyben. Három értékrend és szemlélet, melyek korántsem biztos, hogy találkozni tudnak.
Azért, hogy maguktól az alkotóktól tudjam meg, mi a dörgés, messzire is hajlandó voltam elmenni. Egészen Pilisszántóig, ahol egynapos konferencia, szalonnázás és ismerkedés keretében merültek fel a fenti és más alapkérdések. Úgy is divat ma zártkörbe vegyülni, majd tudósítani, magamra vettem a legtarisznyaszerűbb táskámat, és álruhámban a résztvevők közé vegyültem. Ki nézi ezeket a filmeket, hogyan fognak fennmaradni az utókor számára, szempont-e a közönség ízlése, el lehet-e , és kinek lehet eladni a mozgóképes dokumentumokat? Ezek mellett az alapkérdés bizonyult a legérdekfeszítőbbnek maguknak az alkotóknak is. A definíciók sokfélék voltak.
Elhangzott az a vélemény, hogy a tehetséges néprajzosok gyenge filmeket csinálnak, míg a filmesek tudománytalan dokumentumokat. Az egyik szervező elárulta, hogy tíz éve, amióta forgat azon dolgozik, hogy végzettségéből fakadó néprajzi szemléletét félre tudja tenni, ami akadályozza működő filmek megalkotásában. Más azon a véleményen volt, hogy nem a jelen dönti el, mi érték a ma felvett anyagokból: minden ami kazettára kerül potenciális kulturális arany. Meggyőző volt az az érvelés, hogy éppen ez a fesztivál definiálja a néprajzi és antropológiai film műfaját, ahogy minden fogalom tartalma annak használatából fakad.
Az itt látható mozgóképek nagy részében hatalmas munka van. A néprajzi tárgyú filmek sokszor kiterjedt elméleti kutatáson alapulnak, ami bizonyos esetekben kamerával a kézben történik. Éveket tölt terepen az a filmes is, aki egy ember vagy embercsoport szokásait rögzíti. Ahogy az is, aki a változásokat kapja lencsevégre, újra és újra visszatérve a tettek színhelyére.
A filmeket több szempontból lehetett csoportosítani. Tartalmilag a klasszikus cigány tárgyú és falufilmekből láthattuk a legtöbbet, a legnépszerűbb forgatási helyszín Erdély. A szegénység és kiszolgáltatottság témája újra és újra visszaköszön. Formáját tekintve a filmek túlnyomó része a riportszituációkra épült, melyeket általában zenére vágott betétek választanak el.
Kóthy Judit Így él(t)ünk az ezredfordulón című filmje tartalmi és formai szempontból is kilógott a sorból. A sokrészesre tervezett sorozat első része a Testi higiénia címet viseli, és a különböző társadalmi csoportok vécéibe és fürdőszobáiba enged bepillantást. Ezeket a helységeket használják is, a kamera ezt hol a sarokból figyeli tágranyílt optikával, hol egészen közel megy tárgyához. A képmezőben megnyíló kisebb képek hol kiemelnek, hol bevezetik a következő témát, így a film szerkezetéhez is hozzájárulnak, a hangsávon natúr zajok, beszédfoszlányok. Profi és bátor munka, szinte érthetetlen, hogy a szégyenlős magyarokat hogy sikerült rávenni az együttműködésre.
Tematikai rokonságuk miatt került egy blokkba Moharos Attila Mikor szolgának telik ideje, és Zsigmond Dezső Aranykalyiba című filmje. Az előző egy két évvel korábban itt díjat nyert film folytatása, főszereplője egy immár tizenynyolc éves fiú, a helyszín Székelyföld. A kilencgyermekes családból származó Leventét már kiskorában szolgálni adták szülei, álma az önálló élet és a család egyesítése. Játékfilmes eszközöket is mer vállalni a film, aminek gondosan készült, szerkesztett és szűrőzött képein az erdélyi táj szépsége emeli meg a történetet. Az Aranykalyiba főszereplője tavasztól őszig egyedül él a gyimesi hidegségben lévő parasztházban. Az állatok gondozása, a házkörüli munka teljes embert kíván, és a tizenhárom éves fiú az, aki láthatóan szereti a magányos életet.
Papp Bojána kiváló arányérzékkel mutatja be tévéfüggő hősét, érzékenyen egyensúlyoz objektív ábrázolás és a véleményalkotás között. A tévé és én az egyéni sorson keresztül rengeteget elárul a médiáról, egy jobb világban ott lenne a helye a kereskedelmi csatornák főműsoridejében.
Az Esély-mesék egy tizenöt éve filmre vett roma általános iskolai osztály tagjainak mai sorsát mutatja be. Litauszk János filmjéből kiderül, hogy a szegénységből kitörni ugyan szinte lehetetlen ebben a faluban, az életkedv viszont ilyen körülmények között is megmarad.
Almási Tamás időnként hőseire bízza a kamerát, így nyerünk beavatást az Alagsor világába. A lakótelepi gyerekek lent alakítják ki a maguk klubhelységét, szeretik itt elverni az idejüket. A családok és az otthonok is megjelennek, de az igazi drámák az elejtett félszavakban, egymás heccelése mögött rejlenek.
A Tiszta románc szerelmesfilm, drogfilm, szegénység tárgyú film, mindezt úgy, hogy kerüli a szokásos közhelyeket. Politoxikomán párosa az utcán éli életét, Zetor, a lány innen jár iskolába is, pedig a csavarlazító gyorsan pusztítja az agysejteket. Surányi Judit filmjének hősei nem sajnálják és nem sajnáltatják magukat, ezért a néző sem lefelé fog nézni rájuk.
A fődíjas Romani Krisz egy olyan cigány szokásnak jár utána, aminek létezéséről nincsenek hiteles bizonyítékok, e filmben viszont a kamera előtt ülnek törvényt a Békés megyei lókereskedők. A vetítésen szakmai alapon vitát váltott a film, mert nem egyértelmű, hogy valódi kriszt láthatunk e, vagy az egész csak a kamerának szól. A dokumentumfilm, és minden tudományos vizsgálódás alapkérdése, hogy a „műszer” mennyire torzítja az eredményt. A film évekig, több eset lekövetésével készült, szereplői Kusturicás vérmérséklettel élik életüket. Bódis Kriszta elmondása szerint ez a hevesség, a mimika és a gesztusok hangsúlyozása az oka, hogy Gózon Franciscoval közelikre építették a filmet, ráadásul ez a beállítás tükrözi az anyaghoz való viszonyát, amit nem távolról akar láttatni, hanem közel akar menni hozzá.
A fesztivál zárófilmje az Östör Ákos közreműködésével készült 1985-ös Forest of bliss volt. A magyar dokumentufilmhez képest más kategóriába tartozó mozi képei és hangjai játékfilmes színvonalúak, ez dvd-ről vetítve is kiderült. A szöveg nélküli film sokkal többről szól, mint az indiai halotti szokásokról. Egy város életén keresztül bomlás és születés, halál és élet örök körforgásáról sejtünk meg valamit a vásznat nézve.
A csütörtök esti díjátadón először a diákfilmek kerültek sorra. Kozák Zsuzsa a diákfilmzsűri tagja keveselte a beérkezett munkák és nézőik számát, de örömét fejezte ki, hogy a középiskolás korosztály is foglalkozik dokumentumfilmezéssel. Felhívta a figyelmet arra, hogy a tíz versenyfilm közül nyolc a különböző kisebbségekkel foglalkozott, a díjak átadásánál részletesen indokolta döntésüket.
Péterffy András a „nagy” zsűri nevében arról beszélt, hogy a második Dialektus még javában keresi az identitását, ami abból is látszik, hogy a döntéseket nem egyhangúlag hozták meg, a vélemények eltértek. Az idén elhunyt Magyar N. Attila posztumusz díjban részesült, valamint róla elnevezett díjat kaptak fiatal alkotók.
A zsűri döntéseit nézve sem lett egyértelmű, mit nevezhetünk antropológiai, illetve néprajzi filmnek. Elsődleges szempontjuk mindenesetre nem a tudományos alaposság, jelentőség volt, hanem az, hogy az adott alkotás filmként működjön. A fődíj odaítélésében biztosan szerepet játszott, hogy ez a két értékrendszer találkozott, és néprajzos szemmel is jelentős dokumentum született, ami a hozzá illő formát is megtalálta.
