A nyolcvanperces alkotás részben abszurd dráma, huszadik századi családtörténetek a film jelenében, a két család gyermekeinek (Ráckevei Anna és Cserhalmi György) házasságában összeérve. Molnár más filmjeihez hasonlóan ez is non-lineáris mozaik, játék és kísérlet formával és tartalommal. Ebben a moziban játszótársai Esterházy Péter (az ő írásait adaptálta Molnár György vászonra) és Kardos Sándor (operatőr) voltak. A Vigyázat! Mélyföld! című tévéfilmben (amelynek Szabó Gábor volt az operatőre), olyan, a rendszer által megtűrt írók műveit adaptálhatta, akik ritkán adják oda írásaikat megfilmesítésre. Az Anna filmje esetében nem beszélhetünk szó szerinti filmre vitelről, Molnár átdolgozta az alapművet a szerző stílusában (így adva szavakat a férfi- és gyerekszereplők szájába is), de saját emlékeit, személyes dilemmáit is felhasználta. Ilyen életrajzi elem részben a címszereplő Anna őrlődése, hogy „ebbe a világba” érdemes-e gyereket szülni.
(Fotók: Üveges Zsolt)
Kardossal ez volt az első közös munkája, ahová az operatőr magával hozta jellegzetes világát: extrém látószögeit, szokatlan kameramozgásait és világító díszleteit. Utóbbihoz nagyban hozzájárult a rendező felesége, Dévényi Rita díszlet-és jelmeztervező is, aki a mai napig állandó munkatársa filmjeiben.
Az Anna filmje összefoglalva tehát egyszerre zavarba ejtően emberi és szórakoztatóan elrugaszkodott, Lázár Kati alkoholista nénikéjétől Papp Zoltán szívetörött postásán keresztül Vallai Péter és Gálffi László szimbolikus-szürreális angyalaiig. A pozitív kritikai visszhangot fémjelzik a hazai és nemzetközi fesztiváldíjak, de ahogy a vetítést követő, Csukás Sándor operatőr által moderált beszélgetésből kiderült, Molnár számára nem ezek a legnagyobb elismerések. Fontosabbnak tartja Paradzsanov és Rudolf Hrusínský méltató szavait és Radnóti Sándor megjegyzését, miszerint az irodalmi művekkel egyenrangú adaptációkat készít például Kosztolányi, Csáth (A varázsló álma) vagy Tar Sándor (Egyszer élünk) műveiből. Gárdos Péter egyszer azt mondta neki, hogy ő az a tévérendező, aki filmes is egyben, és ő maga is hangsúlyozta, hogy sohasem tett különbséget a tévé és a mozi között, számára „csak film van.”
Fiatalon gyártásvezetőnek is tanult, a mai napig a realitásérzékének köszönheti, hogy annak ellenére is elkészültek filmjei, hogy az anyagi lehetőségek messze nem voltak ideálisak. Ahogy a Fiatal Művészek Stúdiójában megszokta a kezdetekben, a szokásos anyagiak töredékéből is lehet, sőt, kell is játékfilmes igényű mozgóképeket készíteni. A televíziós közegben az egyetlen különbség, hogy jöhetnek megrendelések – így született például a Sok hűhó Emmiért –, de nem szabad, hogy ez az alkotói hozzáálláson változtasson.
A beszélgetés során felidézte korábbi munkáit: a Lóden-show-t, ami zenés paródia létére botrányt keltett, A varázsló álmát, amihez a Csáth-kiadásokat Jugoszláviából lehetett csak megszerezni, mert itthon nem lehetett hozzájutni az írásokhoz, a Vörös vurstlit, amit egy saját családi történet ihletett 1919-ből. Némi nosztalgiával megjegyezte, hogy annak idején körülbelül 20 mozifilm és 80 tévéfilm készült évente, és az alkotóknak a mainál sokkal több lehetősége volt. Beszélt arról is, hogy filmjei külföldi fesztiváloztatására szórólapokat készítettek, az Anna filmje esetében megmagyarázva például 1956-ot, a disszidálást és a kitelepítést. Ami véleménye szerint továbbra sem változott sokat, az az, hogy egyes magyar alkotások „elmennek” ugyan néhány országig, de nem tovább, tehát amit a németek és az osztrákok még megértenek, a franciák és az olaszok valószínűleg már kevésbé.
Munkamódszeréről pedig megtudtuk, hogy rendkívül alapos az előkészítés során, de a színészekkel inkább ismerkedik és barátkozik, minthogy próbáljon, vagy sokszor vegyen fel egy jelenetet. Bár a mai technika megengedi, hogy a rendező monitorról pontosan lássa, hogy mi van a képen, idősebb rendezők, akik sokat dolgoztak filmre, látatlanul is tudják, hogy egyes objektívek milyen képet mutatnak majd. Molnár György nem szeret monitort nézni, a forgatásokon büszkeség és izgalom vegyül benne, amikor egy színész a képből kifele beszélve az ő szemébe nézve neveti vagy sírja el magát.
