Zseniális, szinte nézhetetlen, egyszerre lehangoló és hipnotikus – csak néhány jelző, amellyel a nemzetközi sajtó az elmúlt napokban Tarr Béla legújabb alkotását illette. „Álom vagy extázis” - fogalmaz a német welt.de. Találóan, a kritikákat olvasva ugyanis úgy tűnik, az ítészek egyik fele éppen azt kéri számon A londoni férfi-n, amit a másik dicsér: a rendező sajátos látásmódját, a lassú tempót, a sötét tónust és a komor atmoszférát.
A Hollywood Reporter cannes-i tudósítója, Kirk Honeycutt szerint a Simenon-adaptáció éppen csak megüti a nézhető szintet. A zsurnaliszta azt rója fel a direktornak, hogy túl sokat bíz a néző fantáziájára, a cselekmény követhetetlen, s hiányzik a végkifejlet, miközben nem lehet megtudni semmit a szereplőkről sem. Honeycutt szerint a „mozi hőse” ezúttal Fred Kelemen, az operatőr, aki megoldotta a "bonyolult és hosszú kameramozgásokat".
Hasonló következtetésekre jut a Stern on-line változatán olvasható beszámolójában Mathias Schmidt, aki – miközben Arany Pálmáért lobbizik Fatih Akinnak – abban reménykedik, hogy a részben német pénzből készült Tarr-opus nem lesz kihatással a német versenyszereplésre. Kevésbé aggályoskodó a Süddeutchen Zeitung munkatársa. Tobias Kniebe szerint a „magyar mozifilozófus” filmjén kár számon kérni a pergő akciót, azonban azon sem lehet meglepődni, ha az időközben a felfokozott tempóhoz szokott közönség fejvesztve menekül, s csak az marad a nézőtéren, aki elaludt.
|
|
Zseniális, vagy nézhetetlen?
A londoni férfi |
A New York Times zsurnalisztája, Manohla Dargis is osztja a véleményt, miszerint a sok, kapkodó ritmusú alkotás között valóban túlontúl lassú A londoni férfi, ám – így a tudósító - a film „egyáltalán nem rossz”. Visszafogottan dicséri Tarr Béla alkotását a Guardian hasábjain Peter Bradshaw is. „A film bizarr és komor, ám uralma alá keríti a nézőt” - írja Bradshaw, külön megemlékezve Szirtes Ági „ellenállhatatlan” színészi játékáról.
„A londoni férfi magán viseli Tarr korábbi alkotásainak ismertetőjeleit: kifinomult fény-árnyék hatás, visszafogott, kevés párbeszéd, eleven helyszínek és folyékony kameramozgással megoldott hosszú snittek” - írja a ScreenDaily. Az orgánum tudósítója, Jonathan Romney szerint A londoni férfi sokkal inkább befelé koncentráló alkotás, mint Tarr Béla előző filmje, a Werkmeister harmóniák, de „Tarr egyre növekvő rajongótábora minden bizonnyal értékelni fogja”.
Derek Elley a Variety számára írt beszámolójában Romley-hez hasonlóan szintén arra törekszik, hogy elhelyezze a legújabb Tarr-darabot a rendező életművében. „Anélkül, hogy kísérletet tennénk, hogy hidat emeljünk azok közé, akik a magyar rendezőt vizuális zseninek, vagy éppen ellenkezőleg, durván unalmasnak tartják, elmondhatjuk, hogy A londoni férfi jó, de nem nagyszerű alkotás, valahol a Kárhozat szintjén, s nem olyan olimposzi magasságokban, mint ahová Tarr a Sátántangóval, vagy a Werkmeister harmóniákkal jutott” - írja Elley. A kritikus felkészült és alapos írásában külön kitér Víg Mihály zenéjére, Krasznahorkai László és Tarr Béla „az irodalmi alaphoz hű” forgatókönyvére, és az „enigmatikus” színészi játékra. A kritikus szerint a filmen cseppet sem látszik, hogy mintegy négy évig készült, s milyen problémák adódtak a forgatás során. Egyetlen gyenge pontnak Víg Mihály repetitív zenéjét érezte, mondván, annak atmoszférateremtő hatása elvitathatatlan a Sátántangó és a Werkmeister harmóniák esetében, ám ezúttal nem tudott eleget tenni feladatának.
A legnagyobb dicshimnuszt talán a francia Film De Culte ítésze, Yannick Vély zengte, aki tömör, ám intenzív kritikájában mennybe meneszti A londoni férfit - elismerve, hogy a mainstreamtől eltérő formanyelv megosztja a közönséget, ám megelőlegezve, hogy Tarr Béla neve feltűnik a díjazottak listáján.
