Máté Gábor: Ez egy ötven év körüli ember, akit kitesznek az állásából és ez nagyon váratlanul éri. És hát otthon is bajok vannak. Gothár Péterrel eddig csak színházban dolgoztunk együtt, és most biztos úgy gondolta, hogy ez egy olyan film, pont olyan korú főszereplővel, akit én el tudok játszani. Dorottya pedig azért került bele, mert – gondolom, Péter is így gondolta – ez egy hihetetlenül neki való szerep. A feleségemet játssza. Ez két olyan ember, aki még erőlködik, még szeretne valamit elérni az életben.

filmhu: A film végkimenetele tragikus a szinopszis szerint. Meghalsz?

M.G.: Hát lehet, még nem biztos, hiszen még nem forgattuk le. Bármi történhet, akár minden jóra is fordulhat addig.

filmhu: Melyik a kedvenc jeleneted?

M.G.: Nagyon sok jelenetet szeretek, de általában, amikor elkészül egy, akkor az embert hihetetlen undor fogja el az egész iránt. Undorodva hallom, és én vissza nem nézem, az biztos. Nem lehet ezt nézni… nagyon rossz. A filmet természetesen meg fogom nézni, csak addig nem, hogy ne zavarjon a munkában. Inkább rábízom magam a rendezőre. Persze beszélünk róla folyamatosan, de úgyis ő látja, milyennek kell lennie a képnek. És nagyon sok a májusban megkapott forgatókönyvhöz képest a változás, minden nap új szövegeket kapunk.

filmhu: A színészi munkával szemben mennyire fixek az elvárások?

M.G.: Eléggé, de még annál is fixebb. Meg kell csinálni, amit kérnek, a filmezés többnyire erről szól. Van egy kutya a filmben, akinek azt mondták: „gyere be” - el is indult, de nem bejött, hanem még kijjebb ment. Néha irigylem a kutyát.

filmhu: Állandóan készenlétben vagytok a forgatás során?

M.G.: Szinte mindig. Semmi jó nincs benne, az ember úgy dolgozik reggeltől estig, hogy várja, mikor hívják. Borzasztó nehéz ez. Pénzproblémák vannak. Ezt nem panaszként mondom, de ennyi pénzből ilyen igényes filmet, mint ami most készül, ilyen körülmények között, valójában nem lehetne leforgatni. Ennek ellenére csináljuk. Mindenki. 200 ember dolgozik itt, tébolyító, mint egy építkezésen.

filmhu:Könnyű együtt dolgozni a rendezővel?

M.G.: A magasugró vajon könnyen ugorja át a két métert? Nem, mert hihetetlen koncentrál előtte, átveszi magában, hogy melyik lábával fog elrugaszkodni, hogy fog homorítani stb. Tehát ha erre egy atléta azt mondja, hogy ezt könnyen csinálja, az biztos hazudik. Ezt nem lehet könnyen csinálni.

filmhu: Mit volt a legnehezebb színészileg megvalósítani?

M.G.: Meg kellett tanulnom motorozni. Életemben nem ültem motoron, most meg ülök egy 300 kilóson. Nehéz jelenet volt megállni a motorral a jelben, amíg felülről vesz a kamera. Sok kedvenc jelenetem is van, de az ember ilyenkor nem örömmel gondol ezekre vissza. A legjobb esetben arra emlékszik, ami jó, hogy kivel beszélt, kinek milyen szaga volt, mi mennyi ideig tartott. Illatok, nők, ilyenek jutnak ilyenkor eszembe. A színészekkel pedig nagyon jó együtt dolgozni, sok a régi kolléga, tanítványaim is játszanak.

filmhu: És most mi következik a forgatáson?

M.G.: Ugyanaz, aminek tegnap kellett volna, de elmosta az eső. Ez már a történet vége. Van egy bácsi a filmben, aki egy merev léccel fehér vonalat fest a falra, ami elválaszt két színt. Ez a munkája. Hogy húzza csíkot. Ezt szimbolikusan kell érteni, ahogy én is „elhúzom a csíkot”. És amikor összeér, akkor van vége a filmnek tulajdonképpen, akkor már épp csak hogy jön valami. Szerintem ez jó. Én meg bemegyek ehhez a bácsihoz motoros cuccban, és megkérdezem, hogy nem húzunk-e el innen, nem jön-e el egy körre.