Hogy megérte-e a közel 30 évnyi várakozás? Vagy az évek folyamán elillant a varázslat a tervből? Nyilván sosem tudjuk meg, milyen lett volna a 90-es évek elején (valószínűleg egy A napfény ízéhez hasonló kosztümös dráma), de annyi biztos, hogy Rév Marcell lenyűgöző képei nélkül egy teljesen más filmet láthatnánk. Már csak az operatőr személye miatt is érdemes volt eddig várni vele, de ugyancsak remekelt Láng Imola látványtervező, amikor a ‘20-as évek multikulturális Európáját alkotta meg Párizs, Hamburg és Málta háromszögét felrajzolva.
A feleségem története Füst Milán azonos című regényét adaptálja, amibe Enyedi a saját bevallása szerint első olvasásra beleszeretett. A regény akkora klasszikus, hogy világszerte ismerik, több nyelvre lefordították, úgyhogy igazán megérdemelt egy filmet, méghozzá egy olyan rendezőtől, aki otthonosan mozog a kosztümös történetekben és érzékeny módon tud hozzányúlni az alapanyaghoz. Ő pedig nem lehetett más, mint Enyedi Ildikó.
Filmográfiája csupán néhány filmet számlál, és igazából mindegyik teljesen más (a Cannes-ban Arany Kamera-díjjal jutalmazott Az én XX. századom egy meseszerű alkotás két ikerlányról, az Oscar-jelölt Testről és lélekről két törékeny ember szemérmes szerelmét mutatja be), de közös bennük az elképesztő érzékenység, amivel a rendező a szereplőihez viszonyul.
Éppen az érzékenység minél hatásosabb kifejezése miatt volt szükség arra is, hogy ez egy szokatlanul hosszú film legyen. Elrettentő lehet a 170 perc (bár ha Marvel-filmekről van szó, valamiért mégis kibírják az emberek), viszont ebben a szűk 3 órában nagyon sok olyan mozzanat van, ami a film hangulatához, a korszellemhez, a matrózléthez, a szereplők érzéseihez tesz hozzá, mindezt Rév Marcell lencséjén keresztül, amitől mi is ott érezzük magunkat a fedélzeten, mi is érezzük a tenger illatát, a matrózok heves és önfeledt érzelmeit, a szárazföldi partik bizsergető hangulatát.
De miről is szól A feleségem története? Az 1920-as években játszódó film főhőse Störr kapitány (Gijs Naber), szakmája egyik legjobbja, viszont egyedül tölti mindennapjait, egyedül is eszik, évek óta nem nézett nőre, csak a matrózokkal, a szakáccsal és egy simlis olasz üzletemberrel tartja a kapcsolatot. Gyomorfájdalom gyötri, amire a szakácsa azt javasolja, hogy nősüljön meg, mert az elmulasztja. Barátjával fogadást köt, hogy az első nőt, aki belép az étterembe, feleségül veszi. Így is lesz, egy gyönyörű francia nő, Lizzy (Léa Seydoux) lép be az ajtón, aki egyből belemegy ebbe a furcsa játékba egy ismeretlennel. De mennyire lehet tartós és bizalmon alapuló két ember kapcsolata, akik pár napja ismerik egymást, és az egyik folyamatosan úton van? A feleségem története ezt a viharos szerelmi kapcsolatot mutatja be, méghozzá a férfi szemszögén keresztül.
Az eredeti regény alcíme Störr kapitány feljegyzései, amit Enyediék Störr kapitány botladozásai 7 leckében-re változtattak. Ez már utalhat arra is, hogy a filmben Störr kapitány nem egy alfahím, nem egy legyőzhetetlen óriás, hanem egy bizonytalan férfi, aki ugyan a végtelen tengert képes uralma alá hajtani, de a szárazföldön egy visszahúzódó figura, aki kényelmetlenül érzi magát társaságban. Mi több, Enyedi nem spoilerezi el a filmet már a legelején, mint ahogy tette azt Füst Milán a regényben. Füst így kezdi: „Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem.” Ezzel szemben Enyedi és Rév kamerája folyamatosan a főszereplővel van, a férfi nézőpontjából tapasztalunk mindent, vele együtt esünk szerelembe, bizonytalanodunk el a nő hűségével kapcsolatban, leszünk paranoiásak és agresszívek.
Störr és a felesége, Lizzy nem a szavak emberei, folyamatosan az az érzésünk lehet, hogy képtelenek megértetni magukat a másikkal. Ezért a nézéseknek fontos szerep jut a filmben: a férfi féltékenysége, visszafojtott dühe, a nő kiismerhetetlen személyisége, a provokációi, mind-mind leginkább a tekintetekben érhetők tetten, a csúcsra pedig akkor érnek, amikor Lizzy kiprovokálja Störrből az agresszív állatot azzal, hogy az íróasztalról szép lassan leborítja a férfii munkaeszközeit. A nő toxikusságát nézőként még úgy is érzékeljük, hogy végig a férfi szemszögén keresztül tapasztalunk mindent, nem tudunk többet, mint ő.
Ugyanakkor észrevenni, hogy benne vagyunk egy ilyen toxikus, romboló kapcsolatban közel sem olyan könnyű. Ehhez nem kell az 1920-as éveket írni, ez a mai napig pontosan ugyanolyan nehéz. Mert a szerelem a mai napig kiismerhetetlen. Az érzelmek a mai napig uralnak minket, ami mellett a józan ész, a ráció mit sem ér. Akárcsak Störr, mi is ezer pofont viselünk el, és gyarló emberként az utolsó pillanatig hiszünk, aztán amikor már lerombolt minket a másik, és önmagunk számára is utálatosak lettünk, rádöbbenünk helyzetünk végletességére.
A külföldi kritikák a cannes-i bemutató után nem voltak kíméletesek a filmmel, legtöbben Gijs Naber játékát kritizálták, de a nemzetközi szereplőgárda tört angolját sem tartották szerencsés megoldásnak. Mi magyar szinkronnal láttuk, és Hajduk Károly, mint Störr szinkronhangja egészen elképesztő mélységeket adott a karakternek. Naber olyan meggyőzően alakítja Störrt, ezt a nagyra sosem vágyó, de hűséges és érzelmekkel teli férfit, hogy erős empátiát vált ki belőlünk, és összeszorul a szívünk, amikor látjuk, hogyan épül le egy nő hatására. Egyszerre a nagybetűs férfi és féltékeny kisgyerek. Egyszerre határozott és tudja, mit akar, de közben megalázkodva tűri felesége szeszélyességét.
A rendező Csoma Sándor Casting című SZFE diplomafilmjében fedezte fel Nabert, aki ott egy pornófilmes producert alakított. Nem tudjuk pontosan, mire gondolt Enyedi, mikor felkérte a szerepre, de az biztos, hogy Nabernél megfelelőbb kapitányt nem talált volna. Léa Seydoux-ban ugyanakkor sokkal több potenciál lehetett volna, amit Enyedi – talán szándékosan – nem használ ki, misztikumban tartja a karaktert, sosem ismerjük meg eléggé, sosem kiszámítható, sosem tudjuk, mit fog tenni a következő pillanatban, hogy fog reagálni.
Könnyűszerrel lehetne noirként is kezelni a filmet, hiszen egy gyönyörű nő, egy femme fatale kergeti az őrületbe Störrt, csakhogy a végén nem a szokásos noir befejezés érvényesül. A féltékenység ugyan darabokra szedi és kiforgatja magából, de nem emészti fel végleg a férfit. Ilyen nagy és viharos szerelmek egyszer vannak az életben, és az érzése örökre velünk marad, mert alapvetően átformált minkett. Az, hogy képesek vagyunk-e továbblépni, rajtunk múlik. Enyedi féltékenységi drámája nemcsak Störr kapitánynak adhat leckét, hanem mindannyiunknak, akik voltunk már hasonló helyzetben és betegedtünk már bele a vélt vagy valós féltékenységbe.
