A regényben ennek az a kulcsmomentuma, amikor megtudjuk, hogyan viszonyulnak a szereplők a haláltábor felé tartó menethez. A gyönyörű, fiatal szőke nő, aki bevezeti a szexualitásba a két ikerfiút, és amennyire lehet, pótolni akarja elvesztett anyjukat, megalázza és kigúnyolja az elhurcolt zsidókat. A kegyetlen, zsarnok nagymama, aki veri a fiúkat, véletlennek álcázva ugyan, de enni ad nekik. („A kötényem kicsúszott a kezemből, kiesett az alma, és szétgurult az úton. Pont a menet közé.”) A fiúk pedig, a regény sajátos igazság-képének képviselői – háborúban megkeményedett lélek ide vagy oda – a felnőttek hozzáállását látva pontosan érzik, mi az emberi minőség és mi nem az.
Itt megtalálod az összes cikkünket A nagy füzetről
Természetesen nem magyarázza egymagában a film kudarcát, de sokat elmond róla az, hogy Szász János egyszerűen kihagyta filmadaptációjából a nagymama esetét az almákkal. Nem tartotta fontosnak a momentumot – és az ő filmjében valóban nem is az: A nagy füzet című film nem több egy csak a maga konkrétságában értelmezhető háborús sztorinál, amelynek mélyebb tartalma az, hogy a háború borzalmas, mert borzalmak esnek meg benne, amiknek pláne borzalmas a hatása a gyerekekre. Agota Kristof metaforái, bonyolultabb, önmagukon túlmutató momentumai elvesznek, miközben Szász és forgatókönyvíró-társa, Szekér András leegyszerűsítenek szinte minden kapcsolatot vagy összefüggést. Csak egy példa: a szőke nőről sem a tágan értelmezett emberségesség hiánya miatt változik meg a véleményük, hanem azért, mert a filmben ő adja a nyilasok kezére azt a zsidó cipészt, aki korábban két pár csizmát ajándékozott a fiúknak, és akiről ezért úgy tartják, „ő volt a legjobb barátunk”. Ráadásul a dramaturgiai sűrítés oltárán még ennek a véleményváltozásnak is jócskán csökken a súlya, hiszen a filmben olyan keveset töltöttek a fiúk a nővel, hogy ki sem derül, kedvelték-e egyáltalán. Viszont Kiss Diána Magdolna ebben a kevés időben is egy roppantul összetett és érdekes, hiteles és különössége miatt magával ragadó alakítással tudja megjeleníteni a nőt. A leegyszerűsítések révén pedig egyes kapcsolatok, döntések is érthetetlenné és kidolgozatlanná válnak.
Szász mintha szándékosan próbálná kiirtani a történetből mindazt, ami örökérvényű és nem csak a második világháború, a nácik, nyilasok, majd szovjet felszabadítók viszonyában értelmezhető. Agota Kristof egy egyszerű, mégis zseniális fogással egyetlen helység- vagy személynevet, sőt még állampolgárságra vonatkozó adatot sem írt le, így érve el, hogy a persze felismerhető történelmi kontextus legalább felerészt átadja a helyét az általános érvényességnek. (Aztán a Trilógia második és harmadik részében tucatnyi módon kérdőjelezi meg még a fiúk puszta létét is.) Ezzel szemben a filmben már az egyik első jelenetben elhangzik egy dátum; a rádióból később Szálasi beszéde szól; SS-egyenruhák tarkítják a látómezőt; a haláltábor kéménye füstöl, a gyerekek pedig egy tényleg a bokájánál fogva berángatott snittben egy olyan fényképet nézegetnek a nagymama falujáról, amire rá van írva, hogy „Kőszeg nyugat felől”. Ha nem is lett volna elvárható a teljes absztrakció Szásztól, a konkrét történelmi háttér ilyesfajta sulykolása önmagában is túlzás, ráadásul feleslegesen szűkíti az értelmezési horizontot is, miközben képtelen kihasználni a kiváló alapanyag adta lehetőséget arra, hogy ne „csak egy újabb nácis filmmé” váljon.
Pedig erre megannyi lehetősége lett volna: ha a felszínnél jóval összetettebb értelmezési tartományt Szász nem is kívánta filmre vinni, a szétválaszthatatlan, maguknak saját világot építő ikrek nézőpontja mint közvetítő önmagában elegendő lehetett volna a film megemeléséhez. Azonban Szász egyszerű narratívát és formát használ; olyannyira, hogy a realizmus határain szigorúan belül maradó történetmesélést sokszor az szakítja meg, hogy a gyerekek egyszerűen felolvassák a naplójukba, a nagy füzetbe írottakat – noha egy film legnagyobb előnye, hogy ezeket, meg a belőlük adódó és az azokat megelőző érzelmi változásokat képes megmutatni. A realizmust csak a nagy füzet vizuális ábrázolása töri meg, ám Szász túlontúl szépelgő, Égből pottyant mesék-es képekkel mutatja meg a címszereplő napló oldalait.
A szépelgés, a túlesztétizáltság és a szemérmes óvatoskodás a film egyik legkomolyabb problémája. Ez nem csak a történet szintjén van jelen: az ikrek szexuális beavatását a szőke nővel szinte teljesen elmismásolja, a meleg és perverz német tiszttel való sokkoló „viszonyt” egy semmitmondó, pár másodperces snitt kivételével teljesen elhagyja, noha ezek igen fontos dramaturgiai mozgatórugói a történetnek. A finomkodás nem is csak azért zavaró, mert konkrét logikátlanságokat szül az, hogy Szász képtelen bármi igazán durvát, fájdalmasat, kegyetlent mutatni: a kőkemény télben elvileg vacogó fiúk a pulóverükre vett kabátban, a nyakuk körül körbetekert sállal hányják a nagyanya szemére, hogy nincs meleg ruhájuk; a roppant kegyetlen nagymama, aki a naplóból felolvasott szöveg szerint minden reggel üti-vágja-tépi az ikreket, a vásznon csak egy-egy, amolyan nagymamás taslit ad. Molnár Piroska van olyan jó színész, hogy majdnem el tudja játszani azt a vérfagyasztóan hideg keménységet, ami a hosszú évek során nem szikárodott bele az alkatába, és felvillantja azt a haraggal teli tekintetet, ami nem az övé.
A szépelgéssel ugyanakkor az a legjelentősebb probléma, hogy a rendező emiatt képtelen megértetni, megéreztetni a nézővel a két fiú életének kegyetlenségét, lelkük elképzelhetetlen torzulását. Azt a mélylélektani folyamatot például kétségkívül nehéz filmes módszerekkel érthetővé tenni, hogy egy kisgyerek addig tréningezi magát, amíg képessé nem válik az ölésre – de a kamerát szemérmesen elfordító, giccs-közeli képek biztos, hogy egészen távol állnak az ideális megoldástól. Márpedig a film nagyrészt azért nem tud működni, megrázó lenni, különlegesebb lenni a többi hasonló témájú mozinál, mert nem hiteti el azt, hogy az ikreknek a külső és benső folyamatok miatt iszonyatosan különös a lelke. Szász például nem hiszi el a saját forgatókönyvének, hogy ez a két gyerek sosem játszik („Mi nem szoktunk játszani. Dolgozunk, tanulunk, gyakorlatokat végzünk.”), és megmutatja, ahogyan kacagva szánkáznak a havas lejtőn, a nagy füzetben pedig cuki rajzocskák sorakoznak. Talán mert nem tudja elképzelni, hogy létezhet gyerek, aki számára ismeretlen a játék fogalma – de ha ő nem hiszi, minket ki győz meg róla?
Mert ha nincs átélhetően rendhagyó és hátborzongatóan torz gyereklélek, ha nincs átérezhető lelki vagy fizikai kegyetlenség, ha nincs általános érvényű, összetett mondandó, akkor nem marad más, mint egy nem különleges, nem elgondolkodtató és nem is különösebben megrázó háborús film.
