Gergely! Hol a Te fullánkod?

G. Végezetül, ha a fentiek egyike sem alkalmazható lelkiismeret-furdalás nélkül – s a publikumnak szánt vélemény továbbra is és visszavonhatatlanul az időpocsékolás kategóriájába esnék elolvasása esetén – úgy végső menedékként a lustaság és a nemtörődömség romboló hatására vagyunk kénytelenek hivatkozni. Míg ezek talán a legkevésbé megbocsáthatóak, nem állítható, hogy a legkártékonyabbak lennének. Vagyis ez a jó hír.

Hogy mindennek mi köze van ismert és tehetséges esztétánkhoz? S még inkább – ártatlan, de nem hibátlan - írásához? Nem sok. Pusztán annyi, hogy becsülöm őt, szeretem munkáit és végletesen nem értek egyet avval, amit a „Barbárok a kapuk előtt” című kanadai filmről írt. A fentiekből talán sejlik: nem elsősorban végkövetkeztetésével, hanem megközelítési módjával, premisszáival, melyekből konklúzióját levonta. Mert az elsőhöz van a másodikhoz nincs joga. Ha egy film vállalja a meseszerűen szentimentális, jelzésszerűen tipikus, és intellektuálisan szellemes gondolatiság minden ódiumát, akkor senkinek nincs joga a divatos realisztikus részletgazdagság és pszichés motiváció, az érthetőbb köznyelviség esetleg a kihagyásos-sejtető verbalitás számonkérésére. Ez ugyanis nem az a film. Mint ahogy ez a film nem is a halálról szól – éspedig nem úgy ahogy azt végtelenül deprimáló filmjeikről a rendezők, köztük én is, mondani szokták, hangsúlyozva, hogy elmúlásról szóló opuszuk mennyire az életről és az újjászületésről szól, meg hogy minden vég valaminek a kezdete, illetve, hogy ami megszületett az meg is hal egyszer, de mindez csupán a természet hatalmasan fenséges körforgása, amit akkor is el kell fogadnunk, mikor nem a felfelé szálló ágban vagyunk -, szóval ez a film valóban nem az elmúlásról szól, hanem arról, hogy egy létét szerető, túlburjánzó élet, mennyi szeretetet képes teremteni, akkor is ha első ránézésre – lévén, ez az első vizsgálat nem más, mint a szokványos értéktrend mérőműszereivel érkező kutató kutakodása – ez a törékenységében korán megszűnő világi jelenlét gyenge és értéktelen életnek tűnik. Ez a film valóban nem a halálról szól. Hanem arról, hogy egy „értéktelenségében” és „értéktelenségével” jelentéktelennek tűnő élet – ha nem benzinkúton vett szemüvegen át nézzük -, felemelkedhetik a létezés olyan égi magaslatára, melyen az őt körülvevő szerető lények mosolyogva ajándékozzák meg őt a szép halál isteni – vitatkozzanak csak rajta az emberek! - ajándékával. Ezt nem volt joga Bikácsy Gergelynek elhallgatni. Apró mulasztás lenne a dolog, ha a film mondandója nem volna olyan nagyon bátor, egyedi és ritka. De az. S mert az, én még hibáit is megbocsátottam. Szegény anyám jut eszembe, aki sokszor mondta, hogy nem is avval van a baj, amit mondok, hanem avval ahogyan. Most sem értek vele egyet. Mert az azért mégis csak fontosabb, amit mond az ember.