A fesztiválon töltött néhány nap alatt a versenyprogrammal változatos tapasztalataink voltak, de egyértelműen a mezőny erősebbik felébe tartozott Iuli Gerbase The Pink Cloud (A rózsaszín felhő) című filmje. A brazil rendezőnő a vetítés előtt fontosnak tartotta leszögezni, hogy a forgatókönyv 2017-ben született, a filmet pedig 2019-ben forgatták le. A filmbéli világot titokzatos eredetű rózsaszín felhők lepik el, amelyekkel halálos az érintkezés, a túlélés csak négy fal között, csukott ablakokkal és zárt ajtóval lehetséges. Giovana és Yago az egyéjszakás kalandjukat követően bennragadnak a nő lakásában, így a két vadidegen meghatározatlan idejű együttlétre kényszerül.
The Pink Cloud
Alapvetően mindketten jó természetűek, de szenvedély a hétköznapokban elillan, normál helyzetben valószínűleg nem is alakulna ki közöttük semmi. A napokból hónapok, a hónapokból évek lesznek, ezalatt alaposan megismerjük mindkettőjük erényeit és hibáit, de érezhetően nagyobb figyelem irányul Giovannára, akiben a szabadságvágy egyre nagyobb szenvedést okoz. A szereplők közötti dinamika folyamatos változása végig fent tartja a figyelmet, az évekké duzzadó összezártság izgalmas módon alakítja a szereplők személyiségét.
Az ismerősök és rokonok online bejelentkezéseivel megrázó bepillantásokat nyerünk azok sorsába, akik a főszereplőknél sokkal kedvezőtlenebb helyzetekben találták magukat, a globális helyzet okáról viszont semmit sem tudunk meg: a felhők eredete és természete homályban marad, a világépítés hiányát az sem nem pótolja, hogy néha a karakterek is felhívják a figyelmet az inkonzisztenciákra (a legnagyobb köztük, hogy a felhőtől odakint semmilyen védőfelszerelés nem ment meg, de a réseken keresztül nem szivárog be a lakásba).
A film keletkezésének időpontját a főcím előtti felirat is megerősíti, de 2021-ben szinte lehetetlen úgy nézni az izolált környezetben játszódó kapcsolati drámát, hogy az ember közben elvonatkoztasson a saját karantén élményétől. A rózsaszín felhő a rendező számára a társadalmi elvárásokat, a családalapítást és a gyermekvállalást szimbolizálja, amely miatt sok nő kénytelen feladni az önállóságát és a karrierjét. Gerbase első nagyjátékfilmje stílusos és szórakoztató bemutatkozás, amely még azoknak is valami újat tud nyújtani, akik amúgy torkig vannak az egész karantén témával.
Wheel of Fortune and Fantasy
Ryusuke Hamaguchi japán rendezőnek elég jó éve van, Drive My Car című Murakami-adaptációja a minap Cannes-ban két díjat is gyűjtött, idén tavasszal pedig a Wheel of Fortune and Fantasy (A szerencse és a képzelet kereke) hozott neki berlini Ezüst Medvét. A romantikus szkeccsfilm a Supernova szekcióban jutott most el Kolozsvárra. Látványban ugyan nem sokat kínál, ám a három különböző, szerelemről, kapcsolatokról és véletlen találkozásokról szóló történet mindegyike tartogat kellemes meglepetéseket. A jelenetek nagy része párbeszédekre épül fel, de ígyis könnyedén magukkal ragadják az embert. A középső, egyben legerősebb sztoriban egy egyetemista nő próbál meg önös célból elcsábítani egy zárkózott professzort. A furcsa helyzetből kialakuló találkozás mindkettőjükre váratlan hatással van.
Szintén a versenyfilmek között kapott helyet a Pebbles (Kavicsok) című indiai alkotás, ami idén elhozta a fődíjat a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválról, és ezzel hamis reményeket keltett bennünk. Az amatőr szereplőket is felvonultató film India legszegényebb régióinak egyikében játszódik, ahol egy kisfiú és erőszakos apja hosszasan gyalogol hazafelé. A bántalmazó, féltékeny férfi a fiút az iskolából rángatta ki, hogy üzenjen vele az anyjának, aki hazament a családjához: vagy hazajön vele, vagy kidobja.
Elkeserítő, és valószínűleg mindennapos helyzetet látunk a világ egyik elképesztően elmaradott tájáról, de a hosszas bandukolás eseménytelenségét csak egy patkányvadászat naturális képsorai törik meg. A 75 perces játékidő az örökkévalóságig nyúlik, amit az ötlettelen operatőri munka tesz még sivárabbá. P.S. Vinothraj drámáját nagyjából annyira kellemes dolog végigülni, mint a főszereplő kisfiúhoz hasonlóan órákon át egy kavicsot szopogatni.
Never Gonna Snow Again
Małgorzata Szumowska 2018-ban az Arc című, Berlinale Zsűri Nagydíjas filmjével mutatott fügét a lengyel (és lényegében a kelet-európai) társadalomnak, és ugyan a 2020-as Soha többé nem fog havazni (Never Gonna Snow Again) kevésbé drámai húrokat penget meg, a kritikai él ezúttal sem hiányzik. Zenia, az ukrán masszőr asztalával a hóna alatt járja egy elit negyed kertvárosi utcáit, csodatévő kezeivel elszívja a fájdalmat, fizikai és lelki megnyugvást okozva a tehetős, mégis lelki nyomorult lakóknak.
Szumowska és operatőr-társrendezője, Michal Englert egy amerikanizálódott, monoton és gusztustalan mikrokörnyezetet fest fel, amit kerítés és sorompó választ el a külvilágtól. A bevándorlókat lenézik, de a masszőrért mégis odavan az alkoholista háziasszony, a rákos, drogfüggő hedonista férj és a kiégett értelmiségi özvegy is. Zenia hallgatagsága, titokzatos arca, kidolgozott felsőteste minden kuncsaftnak mást jelent. A Csernobil mellől származó fiú a jelek szerint valóban természetfeletti képességekkel bír, de újra és újra kiderül, hogy a legnagyobb szuperereje az empátia.
Zenia napról napra ismétlődő látogatásai során groteszk figurák egész sorát ismerjük meg, a masszázsasztalon feltárulnak kényelmetlen vágyaik, hazugságaik és álszentségük, ő mégsem ítélkezik felettük. Alec Utgoff csendes és szerethető, mint pripjatyi parafenomén, de saját története kidolgozatlan marad. A Soha többé nem fog havazni néhány szürreális pillanaton túl nem tesz többet annál, mint hogy groteszk életképeket sorakoztat folyamatosan egymás után, de nem feledkezik meg a feloldásról sem. Rejtélyes főhőséhez hasonlóan hirtelen, de pont időben szívódik fel, és kellemes, optimista érzést hagy maga után. Ezt hamarosan a hazai mozikban is át lehet majd élni, a filmet szeptember 12-én mutatja be a Cirko Film.
Summer of 85
François Ozon Summer of 85 (85 nyara) című alkotása ügyesen játszik az elvárásokkal, folyamatosan azt sugalva, hogy egy sötétebb hangvételű thriller is kibontakozhat a napfényes queer drámából. A kamasz Alexist lenyűgözi a halál, ami majdnem őt is eléri, miután egy viharban befordul a csónakja a tengerbe. A fulladástól egy másik arra hajókázó fiatal srác, David menti meg. A rámenős srác rögtön barátjának fogadja Alexist, ami hamar heves románcba fordul át, csakhogy David impulzivitása egyre jobban feszegeti a kapcsolat határait.
Félix Lefebvre kedvelhető naiv, íróként szárnypróbálgató Alexisként, de a filmet a Davidet alakító Benjamin Voisin viszi el, akiből féktelen, nyugtalanító energia árad. Felix narrációja már az elején lelövi, hogy David nem éli túl a történetet, de elvesztését sajnos a film is megsínyli, és kicsit bukdácsolva sikerül eljutnia a beígért konklúzióig. A Summer of 85 összességében mégis kellemes élmény, aminek minden, valóban filmre forgatott kockájából ömlik a 80-as évek nosztalgia, és ezt tök természetesen csinálja.
A fesztivál leglátványosabb helyszíne kétségtelenül a várostól harminc percnyi autózásra található Bonchidán található. A kissé romos Bánffy Kastélyt reflektorokkal színezték meg, így az embernek olyan érzése támadt, mintha nem is a kertben felállított vászon előtt, hanem a két markáns látványvilágú, és egyébként is meta-elemekkel játszadozó film díszletei között ülne. A duplavetítés Gaspar Noé Lux Æterna című alkotásával indult. Az örök provokátor önmagához képest visszafogottabb agymenései közé tartozó, osztott képernyős filmben Charlotte Gainsbourg érkezik egy forgatásra. A filmkészítésre és Noé saját életművére is reflektáló kakofónia természetesen így is vibráló őrületben csúcsosodik ki.
The Human Voice
A francia rendezőt Pedro Almodóvar The Human Voice (Az emberi hang) című kisfilmje követte, amely Jean Cocteau színdarabjának félórás adaptációja, egyben Tilda Swinton kiváló jutalomjátéka. Javarészt egy ‘one woman show’, amelyben egy színésznő telefonon keresztül búcsúzik szerelmétől, egy rendezőtől, aki négy év után faképnél hagyta őt. A díszlet-lakásban mozgó Swinton szándékos teatralitást, de rendkívüli eleganciát visz bele monológjába, amire nem halljuk a válaszokat, mégis tökéletesen el tudjuk képzelni, ki lehet a vonal másik oldalán.
A tíznapos fesztivál egészen augusztus 1-ig tart, de mi sajnos ezúttal csak az első hétvégéjén tudtunk részt venni. A búcsú különösen fájdalmas volt annak tudatában, hogy még a versenyprogram fele, a román, sőt a magyar napok is hátra vannak a programból. Aki viszont olyan szerencsés, hogy a hét második felében látogat el a fesztiválra, láthatja még többek között Radu Jude Arany Medve-díjas Bad Luck Banging or Loony Porn című filmjét, Sion Sono Nicholas Cage-el közös Prisoners of Ghostland című midnight movie-ját, vagy épp Nagy Dénes Természetes fény című Ezüst Medve-díjas alkotását.
