Minotaur (r.: Andrey Zvyagintsev)
Az orosz művészfilm hagyományainak egyik legtehetségesebb 21. századi folytatója, számos kiváló lélektani dráma alkotója, Andrey Zvyagintsev is ott lesz a versenyprogramban: az oroszországi viszonyokat bíráló Leviatánnal megjárta a csúcsokat, Cannes-ban elnyerte a legjobb forgatókönyv díját, majd Oscarra jelölték a filmet, hogy aztán a 2021-ben a Covid járványban kis híján elveszítse az életét.
Több meghiúsult projekt után, Oroszországot elhagyva végre el tudta készíteni lettországi helyszíneken a következő munkáját, amely egy politikai harapófogóba került orosz üzletember személyes és erkölcsi összeomlását követi végig. A főszereplő gondosan eltervezett és kiváltságos élete gyorsuló tempóban halad a káosz és az erőszak felé. Alighanem metszően pontos portrét kapunk majd az orosz elitet érintő, és a 2022-ben indított háborúval még súlyosabbá váló morális dilemmákról.
Hope (r.: Na Hong-jin)
Na Hong-jin dél-koreai rendező mestere az idegtépő zsánerfilmeknek, Az üldöző című sorozatgyilkosos thriller és a Kokszongi sirató című természetfeletti horror egyaránt felzaklató és felejthetetlen filmélmény. Nagy öröm, hogy 10 év csend után végre előállt legújabb munkájával, a Hope-pal, amelyet a rendező kivételes tehetségét elismerve a hivatalos versenyprogramba válogattak be.
Egy rendőrtisztet riasztanak egy kisvárosba, állítólag egy tigris ólálkodik a közeli hegyekben, valójában jóval nagyobb veszély fenyegeti a lakosokat. Emlékezve az előző film sámánjára, most is joggal számíthatunk őrült fordulatokra és természetfeletti erők megjelenésére. A filmben Michael Fassbender és Alicia Vikander is szerepet kapott, izgalmas találgatások mennek az interneten, vajon kiket is játszhatnak.
Fatherland (r.: Pawel Pawlikowski)
Nyolc évvel a Cannes-ban a legjobb rendezés díját elnyert Hidegháború után végre új filmmel jelentkezik Pawel Pawlikowski lengyel rendező. Ismét fekete-fehér képekben mesél – ismét Lukasz Zal az operatőr – 20. századi európai traumákról, de most a 2. világháború utáni Németországban vizsgálódik a road movie zsánerét felhasználva.
1949-ben a híres német író, Thomas Mann visszatérve a száműzetésből átutazza az országot a lánya társaságában, akit az utóbbi évek legfényesebb karriert leíró európai színésznője, Sandra Hüller alakít. A versenyprogramban tobzódnak a 2 óránál jóval hosszabb játékidejű filmek, dicséretes tehát Pawlikowski önmérséklete, aki mindössze 82 percben szabta meg a Fatherland hosszát.
Moulin (r.: Nemes Jeles László)
Nemes Jeles László új filmje, a Moulin a 79. Cannes-i Filmfesztivál hivatalos versenyprogramjában debütál, és száll versenybe az Arany Pálmáért. A film Jean Moulin, a francia ellenállás legendás alakjának történetét dolgozza fel, középpontba állítva az ellenállás morális dilemmáit és az identitás kérdését a háborús Franciaországban. Nemes első francia nyelvű alkotásában ismét azt az intenzív, fizikailag is közeli filmnyelvet alkalmazza, amely korábban a Saul fia esetében is meghatározó volt. A Moulin javarészt magyar helyszíneken forgott, 35 mm-es filmre, és rendkívüli gyorsasággal készült el. Tavaly ősszel forgatták le, párhuzamosan az Árva hazai bemutatójával, operatőre, ahogy eddig nagyjátékfilmjei esetében, most is Erdély Mátyás volt. A valós eseményeken alapuló film címszereplőjét a francia színész-rendező Gilles Lellouche (Senkinek egy szót se!, Halálos közellenség, Apró kis hazugságok) játssza, a Gestapo tisztjét pedig Lars Eidinger (A fény, Babilon Berlin, A stylist, Haldoklás, de komédia) alakítja.
A cannes-i szereplés különösen fontos állomás Nemes Jeles pályáján, hiszen a Saul fia 2015-ben a fesztivál nagydíját nyerte el, és innen indult világhódító útjára egészen az Oscar-díjig. Egy évvel később, 2016-ban a zsűri egyik tagjaként vett részt a fesztiválon, aztán viszont a Napszállta és az Árva világpremierjét is Velencében tartották, és most ismét visszatér a Francia Riviérára.
Her Private Hell (r.: Nicolas Winding Refn)
Versenyen kívül lép ismét a cannes-i vörös szőnyegre Nicolas Winding Refn. A dán rendező tíz év kihagyás után készített ismét nagyjátékfilmet: a Neon Démon annak idején még az Arany Pálmáért versenyzett, akárcsak az azt megelőző Csak Isten bocsáthat meg és a Drive. Refn persze a köztes időben sem volt tétlen: elkészített három streaming sorozatot (egyikkel - Too Old To Die Young - szintén versenyen kívűl Cannes-ban debütált), valamint rövidfilmeket gyártott a Prada számára. A nagyvászonra egy futurisztikus horrorral tér vissza, főszerepben az Eretnekből és a Társból ismert Sophie Thatcherrel, aki egyre inkább a következő ígértetes scream queennek tűnik a horror-műfajt lassacskán mainstream blockbusterek kedvéért maga mögött hagyó Mia Goth után.
A sejtelmes köd borította városban játszódó Her Private Hell komplex történetnek ígérkezik: több cselekményszálon fut, kiindulópontja viszont egy elegáns hotel, ahol színésznők gyűlnek össze, hogy leforgassanak egy Barbarella-szerű filmet. Közben a várost rettegésben tartja egy kegyetlen gyilkos, bizonyos Leather Man, aki nőket szed áldozatául. Eközben egy zaklatott fiatal nő elindul, hogy megtalálja az apját. A küldetése során keresztezi útját egy amerikai katonával, aki kétségbeesett útra indul, hogy kiragadja a lányát a pokolból. Biztosak vagyunk benne, hogy valami neonfényben úszó, érzéki és véres végeredmény sül ki ebből.
Full Phil (r.: Quentin Dupieux)
Quentin Dupieux, alias Mr. Oizo átlagos évi két meta-agymenéseiből egy legalább A-listás fesztiválon debütál, az éjféli vetítések között landoló Full Phil pedig Cannes-ba jelenti a visszatérését a két évvel ezelőtti A második felvonást követően. A francia abszurd termékeny mestere a hosszú idő után ismét először angol nyelven forgatott filmjéhez hollywoodi sztárokat igazolt Woody Harrelson és Kristen Stewart képében (valamint a saját művészetéhez igen közel álló vonalat képviselő Tim Heidecker–Eric Wareheim komikus duót is szerződtette).
A rendező szimplán csak az „Emily Párizsban rémálomszerű, pokolból szalajtott verziója”-ként jellemzi a filmet, amelyben egy gazdag amerikai iparmágnás (Harrelson) megpróbálja megjavítani kapcsolatát a harmincas éveiben járó lányával (Stewart) egy kiruccanás alkalmával a francia fővárosban. Bár a felütés nehezen nevezhető eredetinek, szó sincs arról, hogy Érzelmi érték-szerű, konvencionális karakterdráma alakuljon ki belőle: Dupieux-től joggal számíthatunk rá, hogy a cselekmény valahol elég gyorsan le fog siklani a megszokott vágányról. Ígérete szerint a kezdetben földhözragadt apa-lánya sztori egy „másik filmet” is tartogat, amely valami sokkal fantasztikusabb irányba viszi el a napjainkban játszódó történetet, méghozzá egy 1950-es évekbeli horrorfilm felé.
Teenage Sex and Death at Camp Miasma (r.: Jane Schoenbrun)
Jane Schoenbrun a két évvel ezelőtti underground horror, az I Saw the TV Glow után egy horror-vígjátékot rendezett, a rendkívül beszédes című Teenage Sex and Death at Camp Miasma az egyik fontos cannes-i mellékszekció, az Un Certain Regard nyitófilmje lesz.
A film a filmben történet főhőse egy queer filmrendező, aki a híres (fiktív) slasher-franchise, a Camp Miasma új részét készül forgatni. Főszereplőnek az eredeti film „final girl”-jét szemeli ki, ám a casting folyamat, valamint a filmbéli filmek ikonikus helyszíne bizarr titkokat rejtenek. Így minden adott egy igazi, vérgőzös, a '90-es éveket idéző önironikus horror-élményhez. A főszerepet Hannah Einbinder (Hacks) és Gillian Anderson (X-akták, Az utolsó skót király) játsszák.
All of a Sudden (r.: Hamagucsi Rjúszuke)
Az Oscar-díjas japán rendező a 3 évvel ezelőtti A gonosz nem létezik után visszatalált a hosszú, komótosan hömpölygő drámák világába. A hivatalos versenyprogramban vetített All of a Sudden a Vezess helyettem-hez hasonlóan nagyjából három órás, és az eddigiek alapján szintén egy meditatív, beszélgetős mozinak ígérkezik. Szintén közös pont az Oscar-díjas drámával, hogy ennek is köze van a színházhoz.
A történet középpontjában ezúttal két nő áll: egy Párizs külvárosában működő idősotthon vezetője, Marie-Lou élete megváltozik, amikor megismerkedik Mari Morisakival, egy halálos beteg japán színházi alkotóval. Kettejük kapcsolatából mély barátság szövődik. A két főszerepben Virginie Efira (Mások gyerekei, Minden rendben) és Tao Okamoto (Farkas, Westworld) láthatók.
Autofikció (r.: Pedro Almódovar)
Az angol nyelvű rövidfilmek és a The Room Next Door után Pedro Almodóvar ismét spanyol nagyjátékfilmmel tér vissza a cannes-i versenyprogramba: az Autofikció (Amarga Navidad) a a filmfesztivál egyik leginkább várt premierje lesz. A film egy alkotói és személyes válságban lévő rendező történetén keresztül vizsgálja a fikció és az önéletrajziság összemosódását, vagyis azt a motívumot, amely Almodóvar munkáiban sokszor hangsúlyosan van jelen. A főszerepekben Leonardo Sbaraglia, Bárbara Lennie és Aitana Sánchez-Gijón láthatók, és a rendező állandó alkotói csapata — köztük testvére és producere, Agustín Almodóvar — ezúttal is meghatározó szerepet játszott a film létrejöttében. A képi világ a hírek szerint a korai Almodóvar-filmek élénk színhasználatát idézi, miközben a történet jóval intimebb és önreflexívebb hangvételű.
Az Autofikció több szempontból is személyes vállalásnak tűnik a rendező részéről. Az eddigi ismertetők szerint a film egyszerre működik melodrámaként, alkotói önvizsgálatként és önparódiaként, amelyben Almodóvar saját filmes örökségére és az auteur-szerep teatralitására is reflektál.
A válogatást Pauló-Varga Ákos, Horváth Bálint, Varga Dénes és Molnár Judit Anna állította össze.
A 79. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált május 12. és 23. között rendezik. A Filmhu idén is a helyszínről tudósít.
