A Valami Madarak főszereplői egy idősödő férfi, Béla, és egy impulzív tinédzser lány, Zoé, akivel összefognak a világ ellen, amikor megpróbálják Bélát kijuttatni egy idősek otthonából.
Ez egy nagyon különleges hangulatú történet. A magányról, az elfogadásról és két ember barátságáról szól, emellett a háttérben foglalkozik egy nagyon fontos szociális problémával is, az öregedéssel. A téma érzékenységét komolyan véve, de szeretnénk ezt a történetet nagyon sok humorral elmesélni.
Mióta és miért foglalkoztat ez a téma?
Három éve dolgozunk a történeten Kertész Zsani forgatókönyvíróval, ezalatt rengeteget fejlődött a film. Akkor kezdtem el a történeten gondolkodni, amikor pár évvel ezelőtt nagymamám, aki egyedül él, elkezdett szédülni. Gyakran elesett otthon, és bár ő sosem akart beszélni róla, láttuk a véraláfutásokat a testén.
Nagyon nehéz volt ezt látni, tehetetlennek éreztem magam. Megértettem azt, hogy ő nem akarja, hogy mi sebezhetőnek lássuk őt, nem akarta tehernek érezni magát, és nem akarja, hogy azt gondoljuk, segítségre lenne szüksége.
Számomra különlegesek azok a történetek, amik két ember barátságáról szólnak, mert azt állítják, hogy a legjobb dolog ami történhet velünk az az, hogy a megfelelő időben találkozunk a megfelelő emberrel. És néha ez az ember egészen meglepő helyekről érkezhet, mint Béla és Zoé esetében is. Zoét egy verekedés után közmunkára ítélik az otthonban, teljesen más korban és élethelyzetben van, mint Béla, mégis nagyon hasonló lelki folyamatok zajlanak benne. Hiába van fél évszázad köztük, az az érzés, hogy mindenkinek csak útban vannak szövetségessé teszi őket.
Kertész Zsanett és Hevér Dániel 2019-ben, Karlovy Vary-ban adtak nekünk interjút
Milyen műfajban gondolkodsz és milyen vizuális világot képzelsz el a filmhez?
Sokat beszéltünk Zsanival és Lacival a fejlesztés alatt a film műfajáról. Alapvetően drámai az alaphelyzet, mégis tele van vicces pillanatokkal. Végül a dráma, vígjáték megjelölés mellett döntöttünk, ez elég jól ráillik a filmre.
A történet nagy része egy idősek otthonában játszódik. Ez egy nagyon komplex helyszín, mert egyszerre kell vizuálisan megfogni azt, hogy miért nem akar Béla ott maradni és azt is, hogy végső soron miért illik oda. Ahogy Bélának az otthon világa, úgy Zoénak a családi közege az, ami fojtogató, és minden egyes jelenet amit együtt töltenek az otthonon kívül egyfajta fellélegzés számukra. Amikor ők együtt vannak, akkor nekünk nézőknek is közel kell kerülnünk hozzájuk, ezt kell vizuálisan érzékeltetni.
Mennyire látod magad előtt a kész anyagot, és mekkora szabadságot hagysz a változtatásnak?
Egy film folyamatosan változik a legelső ötlettől egészen a fényelésig, ez egy organikus folyamat amit nagyon élvezek. Fontos közben ráérezni arra, hogy a film merre szeretne haladni, hogy mik azok az ötletek ami beleillenek és mik azok amik nem. Ez a folyamat az írás alatt a legintenzívebb, de az előkészítés és a forgatás alatt is mindig figyelem azt, hogy működik-e az a terv amit kigondoltunk.
Alapvetően én mindig nyitott vagyok a változtatásokra, de a forgatásra szeretek nagyon pontos tervet kidolgozni, mert ettől vagyok nyugodt. A suli alatt pedig nagyon élveztem, hogy a diplomafilmünket tesztvetítettük, és a visszajelzések alapján pótforgattunk egy napot, ez egy szuper módszer arra, hogy akár a vágás alatt is tudj változtatni valamin, ha szükséges. A változtatásnál szerintem még nehezebb elengedni egy filmet, különleges tudni azt, amikor kész van egy film, hogy már nem tudsz rajta változtatni, javítani.
Hevér Dániel
Az elmúlt egy-másfél év eseményei hatással voltak bármennyire a filmtervedre vagy az írás folyamatára?
A legmeglepőbb az az, hogy milyen kis mértékben változott meg az életem a karantén alatt. Folyamatosan írtunk tovább mindent Zsanival, folytattam a tanítást is, igaz online, és élveztem az otthon töltött napokat. Szerencsésnek érzem magam, hogy pont egy olyan életszakaszban voltam, hogy nem éltem meg igazi nehézségként ezt az időszakot. A Valami Madarakat még a pandémia előtt kezdtük el írni, és a központi kérdések amikkel foglalkozunk, az emberi kapcsolatok, a magány, és az egymásra való nyitás talán most fontosabbak mint valaha.
Kapcsolódik a tervhez valamelyik korábbi munkád?
Két kisfilmem is kapcsolódik a témához. A Black Dog című diploma filmemben az idős főszereplőnek a felesége halála után maradt űrt kell valahogy betöltenie, a Ray és Audrey-ban pedig egy szerelmes pár találkozik, akik 40 éve nem látták egymást. Izgat az a gondolat, hogy milyen lesz majd visszanézni az életre, hogy vajon azokat a fontos döntéseket, amiket most meghozunk, hogyan értékeljük majd egy élet távlatából. Sokat gondolkodtam azon is, hogy vajon mennyire befolyásol a témaválasztásban az, hogy sosem ismertem a nagyapáimat. Lehet, hogy ezért bukkan fel olyan gyakran ez a karakter, amikor írok, mert így dolgozom fel, hogy a nagypapa élmény nekem kimaradt.
Kertész Zsanett, Hevér Dániel és Dreissiger László
Kikkel, milyen csapattal jelentkeztél az Inkubátorba?
Kertész Zsani íróval és Dreissiger Laci producerrel együtt jelentkeztünk. Túl vagyunk már egy több éves közös fejlesztésen, részt vettünk a MIDPOINT nevű nemzetközi fejlesztő workshopon, és egy kisfilmen is dolgozunk közösen, szóval elég jól összecsiszolódtunk. Rendezőként az egyik legfontosabb dolog, hogy olyan embereket gyűjts magad köré, akikkel jó együtt dolgozni, akikben megbízol és akik ugyanúgy lelkesednek egy-egy filmtervért mint te. Nagyon jó érzés, hogy engem ilyen emberek vesznek körül.
Hevér Dániel a los angelesi AFI Conservatory filmrendező szakán végzett, itthon több nemzetközi produkcióban (A korona, The Witcher, Strike Back) produkcióban dolgozott. A mesterdiploma után hollywoodi gyártócégek forgatókönyv-olvasója lett, majd 2017-ben hazajött, hogy elkezdje előkészíteni első nagyjátékfilmjét.
Az Inkubátoros rendezőket bemutató sorozatunk folytatódik, a korábbi interjúk itt olvashatóak:
Breier Ádám: Lefkovicsék gyászolnak
Podhradská Lea: Apám lánya
