Az üzenet egyértelmű: „utolsókból lesznek az elsők”, „a szegénység nem bűn”, „ne ítélj első látásra” etc. –az „elefánt a porcelánboltban”, „falusi kislány Pesten” helyzettel azonban a film nem nagyon tud mit kezdeni; ha a főszerepet alakító Nikosszal (Kern András) szimpatizálunk is a film elején, annál jobban bosszankodunk azon idővel, hogy miért nem képes felnőni a feladatához, miért mindig a könnyebbik ellenállás irányába hajlik el.
A történet nem igazán bonyolult – a gazdag görög rokon elhalálozott, és egy szállodát hagyott pesti cukrász rokonára, aki időközben hajléktalanná lett. A pályaudvarokon tengődő férfi így hirtelen a mediterrán tájon találja magát, ahol egy szúrós szemű, pedáns szálloda manager (Katerina Didaskalu) szörnyülködik azon, hogy hősünk a vendégek maradékát eszi, jobban szeret a kerti lakban aludni, mint a luxuslakosztályban, szülinapi partit szervez egy lengyel kislánynak, üldözi a szemétszállító kocsit a büdös gönceiért, ráadásul meghívja hajléktalan társait is új otthonába.
Ismét ugyanaz a dilemma – szerethető, kedves gesztusok kontra idegesítők és banálisak –valahogy a forma, ahogy a tartalom megfogalmazást nyer, nem igazán szerencsés.
Újabb példa: a barátok büdösen és koszosan az Illés együttes „Újra itt van a nagy csapat” számára érkeznek meg, és bár kiderül róluk, hogy egyikük műkincskereskedő, másikuk hídépítő mérnök volt hajdanán, bosszantó sáskajárást rendeznek a hotelban. Sokkal hitelesebb módja a karakterábrázolásnak az a jelenet, melyben az egyik hontalan (Cserna Antal) összetör egy értékesnek tetsző vázát a szállodában, majd zavarában közli, hogy ez másolat volt csupán, értéktelen szériadarab. Valahogy többet elmond az emberségéről, a múltjáról, a jelleméről ez a szcéna, mint az, hogy csiricsáré hawaii-i ingbe öltözik, vagy hogy kézzel-lábbal eszik.
A legnagyobb dilemmám ebből (is) következik: hogy képes vonzó, negyvenes görög hősnőnk, aki egész életét arra tette fel, hogy felvirágoztassa a hotelt, beleszeretni abba a magyar hajléktalanba, aki napok alatt dönt romba mindent körülötte, aki miatt számos, régi vendéget elveszíti, és akinek mindezek fejében egy árva szavát sem érti?
Ám legyen. A mese az mese, csudák még vannak, ne firtassuk a miértek okát – ma számos gyenge szóvicc azonban bosszantó, a vásári komédiázás réme sajnos nem kerülte el a mozit.
A letűnt kor, az elmúlt ifjúság felett érzett nosztalgia azonban ismét átlendíti a nézőt a hasraesős, altáji poénokon; a rendező könnyedén játszik az érzelmekkel, igaz a tábortűz körüli danászás, szalonnasütés mintha megint kicsit túlzás volna, azt azonban egyértelművé teszi, hogy Ragályi szereti a hőseit, empátiával viseltetik irántuk.
És nem csupán a hőseit szereti, hanem Budapestet, a magyar szokásokat, tradíciót is –jó látni olyan képeket a városról, melyek nem a képeslapokról köszönnek vissza, mégis visszaadják Budapest hangulatát; a rendező egyéni élményeken alapuló magyarság-képe a kelkáposzta főzeléktől a francia krémesig, a zsidó hagyománytól a pesti utcák felemlegetéséig szintén szimpatikus.
A Csudafilmre sem mondhatok jobbat: szimpatikus, de dramaturgiai buktatókkal teli, farce-szerű, kissé közhelyszerűre sikeredett alkotás.
