Az 1905-ös oroszországi forradalmi eseményeknek emléket állító film története is különleges. Amikor a Patyomkin páncélost először mutatták be 1925-ben Moszkvában, az akkori huszadik évforduló alkalmából, fáradt, orgonára írt zenét hallhatott a félig üres mozik közönsége. Már akkor is többen voltak ugyanis kíváncsiak a hollywoodi filmekre.

Az akkori szovjet-orosz kormány meghamisította a nézettségi adatokat, hogy bizonyítsa, márpedig a szovjet filmeknek hatalmas a nézőtábora.

Nem sokkal a moszkvai vetítés után Berlinben játszották a Patyomkint, ahol a kor egyik blockbustere lett. Eredetileg csupán egy kis filmszínházban vetítették volna, de végül az érdeklődésre való tekintettel összesen tizenkét moziba is bekerült Eisenstein remekműve.

A német forgalmazó, felbátorodva a sikertől, felkérte az osztrák Edmund Meiselt, hogy komponáljon nagyzenekari kísérőt a filmhez. Mire Eisenstein Berlinbe érkezett, Meisel már szinte kész volt a munkával. A rendező tanácsa a zeneszerzőhöz úgy szólt, hogy mindenek előtt a ritmust tartsa szem előtt. Végül lebeszélte Meiselt, hogy illusztratív zenélt komponáljon, és rávette, hogy bizonyos effekteket hangsúlyozzon. Meisel művét később elveszettnek hitték, és Patyomkinhoz kíséretként Sosztakovics szimfóniájától a Pet Shop Boys-ig a legkülönbözőbb zenéket adták.

79 év múltán Berlinben a lüktető, dobokkal és cintányérokkal a lövéseket realisztikusan megelevenítő zene óriási hatást váltott ki. Különösen az utolsó, „gépekre komponált” rész, amely csaknem az elviselhetetlenségig fokozódik, ellenpontozva a hajó sebességét. Ez utóbbi persze csupán illúzió, a valójában mozdulatlan hajó mozgását a montázs miatt érzékeljük.

Az odesszai lépcsőjelenetben, melyben az egész film definiálja önmagát, a zene az eisensteini dialektikus montázs elvét követi. A mester „módszere” az ütköztetés, a konfliktus és a kontraszt megteremtése volt, melynek során az egyes snittek erőteljes hangsúlyt kapnak és dinamikusan fejlődnek. A hatás arra irányul, hogy a nézőben tudatosítsa a képek összejátszásából adódó következményeket, miközben a film mind érzelmileg, mind pszichológiailag megérinti. A 80 perces Patyomkin 1346 snittet tartalmaz, miközben 1926-ban egy átlagos film 90 perces volt és összesen 600 snitből állt.

A film politikai témája nem kedvezett ugyanakkor az európai forgalmazásnak. A franciák teljesen betiltották a filmet, és minden fellelhető kópiát elégettek. Az USÁ-ban azért nem lehetett vetíteni, mert az amerikai tengerészek esetleg még példát vettek volna lázadó orosz kollégáikról. Németországban a hadügyminiszter a fegyveres erők tagjainak tiltotta meg, hogy a filmet megtekintsék. A német cenzorok kivágtak a filmből egy jelenetet, melyben egy tisztet a vízbe hajítanak, illetve kiollózták egy brutális kozák premier plánját is. Sztálin hatalomra jutása után a szovjetek Trockij szöveges bevezetőjét egy Lenin-idézetre cserélték ki.

Most visszahelyezték az eredetit, csakúgy, mint néhány közbülső feliratot, amelyek túlságosan feszélyezték az akkori politikai vezetőket.

A cenzorok figyelmét ugyanakkor elkerülte Eisenstein finom homoerotizmusa, amely a modern közönség számára immár egyértelmű lehet – legalábbis néhány kritikus szerint. Nestor Almendros, a száműzött kubai filmes már 1980-ban felhívta a figyelmet a matrózok testét bemutató képsorokra, valamint a felemelkedő ágyúcsövek nagy pillanatára. A fallikus szimbólumokhoz való vonzódását állítólag Eisenstein maga is elismerte, így aztán az ágyúcsövek jelenete mellett a dugattyúkat tisztogató matrózok képsora is teret engedhet a homoerotikus értelmezésekhez.

A berlini közönség mindenesetre – akár így nézte, akár másképpen a filmet – nagyon jól szórakozott a Patyomkin vetítésén, és a műsor végén állva tapsolta meg az orosz mester remekét, és a hozzá élőzenét biztosító muzsikusokat.