Az ötlet az osztálytársamé, Dóczé Petié volt, akinek az volt a kattanása, hogy nevezzük a filmet a Cinefondationra (a La Cinef szekció korábbi neve - a szerk.). Én csak nevettem rajta, kisebb nemzetközi fesztiválokban gondolkodtam. De bogarat ültetett a fülembe. Amikor közeledett a februári leadási határidő, gyorsan csináltunk a hangmérnökkel, Kissik Petrával egy végleges hangkeverést. Ő nem tudta, hogy hova lesz, csak azt mondtam neki, hogy fesztiváloztatni szeretném. Kalandos volt az utolsó pillanatos leadás, taxival vittem át a végső anyagot Petihez, mert lassú volt az internetem, és nem töltődött fel időben. Tulajdonképpen egy órával le is késtem a leadási határidőt, de mégis elfogadták. Aztán egy hónapig csend volt, és utána jött egy email, amiben a filmről kérdeztek, hogy melyik intézetben készült, tényleg nem volt-e másik fesztiválon, stb. Már ezen összerándult a gyomrom, mert azt jelentette, hogy egy körrel valószínű, beljebb vagyunk. Válaszoltam, és egy óra múlva írták, hogy bejutottunk.
Hol voltál, amikor megtudtad, hogy bejutottál?
Éppen fénydublőrködtem az SZFE-n egy operatőri gyakorlat órán, és a kezemben volt a telefon, amikor jött az első email.
Kinek mondtad el először?
Hivatalosan az operatőrnek, Füzesi Tominak. Aztán két különböző telefonon egyszerre felhívtam a szüleimet, hogy egyszerre mondhassam el nekik.
Kurta Niké és Váradi Gergely
Mi volt az első motívum, amiből kiindultál a film készítésekor?
Az alapötletet négy éve, még az SZFE-s felvételimre írtam, amikor a Szász-Janisch osztályba jelentkeztem. Az első, ami megjelent a fejemben, egy hajszárítós jelenet volt: nagyon szűk közeli egy lányról, ahogy szárítja a haját és repkednek körülötte a tincsek. Az arcának csak kis részleteit látjuk, nem tudjuk még, hogy ki ő, de fájdalmas a tekintete. Körülötte mozgolódik egy fiú, akiről kiderül, hogy egy bőröndöt pakol össze, mert éppen elhagyja a lányt. A filmben ebből a hajszárításból született meg a szakítás pillanata. Az esti rutin közepén az egyikük elhagyja a másikat.
Mi érdekelt ebben a témában?
Abban a pillanatban, amikor megszületett az ötlet, négy óránk volt megírni ott helyben egy történetet, amit utána végigvittünk a többi fordulón is. Előzetesen semmit nem találtam ki rá, ott akartam improvizálni. Három nappal előtte szakított velem a barátom. Látszólag a semmiből jött, de utólag visszagondolva rengeteg önhazugság és öncsalás előzte meg. A felvételi reggelén hajnali háromkor felébredtem, és megszületett az ötlet magja.
Elégedett voltál vele?
Nem, de alapvetően ezzel sem vagyok elégedett. Mindig vannak benne dolgok, amiket máshogy csinálnék. Nyilván nem rossz, hogyha 1600-ból a legjobb 16-ba bekerül, de a saját filmjével mindig így van az ember.
Milyen tanácsokat kaptál az ELTE-n a forgatókönyvvel kapcsolatban?
Az ELTE-n eredetileg egy teljesen másik ötlettel indultam neki a diplomafilmnek, de nem voltam vele elégedett, és a konzulensemnek, Bacskai Briginek felhoztam ezt a filmtervet, amit jobban ki lehetne bontani. Biztatott, hogy kezdjek el újra ezzel foglalkozni. Érdekes, hogy a fejlesztés alatti pitchen nem szavazott arra, hogy megvalósulhasson. Nem volt neki szimpatikus Lenke, a főszereplő lány, azt gondolta, hogy nem lehet vele empatizálni.
Mit gondoltál erről a reakcióról?
Érdekes volt, ahogy a való életünk összefonódott a film készítésével. Az előkészítés, a forgatás és az utómunka alatt én kétszer is kerültem újra olyan szituációba, amiről a film szól, próbálom magamat fejleszteni ezen a téren. De nemcsak én, a stábból többen is átestek hasonlón, nem feltétlenül párkapcsolati téren, valaki önmagában talált hasonló elfojtást. Volt olyan stábtag, aki utána fél évre abbahagyta a munkát, mert 50 évesen rájött, hogy egész életében aláment mások akaratának. Amik itt végbementek, azt igazolták nekem, hogy az emberek tudnak ezzel a lánnyal empatizálni, vagy legalább elgondolkoztatja őket a helyzete. Egy látványtervezőnek is odaadtam a könyvet, aki azért nem vállalta el, mert azt mondta, hogy egy éve hasonló folyamaton megy keresztül, és megviselné a forgatás. Végül Maruszki Balázs felkarolta a filmet, így el tudott készülni, de Brigi is kellett, hogy elkezdjek rajta dolgozni.
Mennyien tudtak azonosulni a fiú viselkedésével?
Nekem időközben az ő viselkedése is érthetővé vált, még ha nem is lett annyira szimpatikus. A fiú oldalát is megéltem már az életemben. Egyikük sem kezeli jól ezt a helyzetet, ő kétségbeesetten próbál ebből menekülni, és már csak arra futja, hogy kegyetlen mondatokkal odaszúrjon a lánynak.
Kurta Niké és Szelestey Bianka
Az írást vagy a rendezést élvezted jobban?
Gyerekkorom óta szeretek írni, verseket, novellákat is. Viszont mostanában jobban megvisel, amit írok, ezért inkább kigyötröm magamból a történetet, nehezen is veszem rá magam a munkára. Mivel neurotikus alkat vagyok, ezért nehéz két-három hétig egyedül lenni és begubózva dolgozni. A rendezés ennél élvezetesebb, ez sem feltétlenül könnyű időszak, de amikor mások segítségével megvalósul a könyv, és szétszedhetem színészekkel, a látványtervezővel, az operatőrrel, ezeknek a finomhangolása a legjobb rész. Érdekel a vizualitás, hogy amit leírtam, azt milyen kompozícióval, színekkel, mozgással valósítjuk meg. Szeretem azt a meglepetést, hogy mások hogyan látják a könyvet.
A vágás alatt mennyire visel meg téged, amikor el kell engedni egy-egy jelenetet?
Volt, amit megsirattam. Szerintem az a jó vágó, aki érti, hogy mit szeretnék, de vannak önálló ötletei. Ezeket nem feltétlenül fogadom el elsőre, de mindig kérem, hogy mutassa meg mire gondol, és néha neki adok igazat és sokkal jobban működik a javaslata. Ugyanolyan nehezen engedek el dolgokat a forgatáson, sokkal rugalmasabb szeretnék lenni. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudom mit szeretnék, csak jobban leköt az, amit fél éve elképzeltem és kreatív szempontból kell tudni engedni belőle.
Az egész film a lány szubjektív valóságát mutatja be, az idő is mintha az ő tempójában telne, közelről halljuk a lélegzését. Mi vonz a közelségben?
A koncepció az volt, hogy ne engedjük el a lány mellől a nézőt, amennyire csak lehet, élje át minden percét, hogy mit tud reagálni a szakítás felvetésére. Minimális időugrások és térváltások vannak benne, ezért is van sok hosszú beállítás, hogy egy szemszöget ismerjen meg a néző. Intim közelségből mutatjuk be őt. Ezért is ilyen összetett a hangkulissza, nincs zene, csak az ő fejébe akarja ragasztani a hang a nézőt. Úgy hallunk mindent, ahogy ő hallja, a belső lélegzését.
Ez a fajta szubjektivitás, az emlékezés mechanizmusa érdekel. Mind a két szakdolgozatomat a szubjektivizált emlékábrázolásról írtam, először Fábri Zoltán filmművészetében, aztán Jean-Marc Vallée Éles tárgyak című sorozatában, ami pszichológiailag különlegesen realistán ábrázolja az emlékek lépcsőzetes felszínre törését, a különböző emléktípusokat. Az mozgat, hogy a montázsnak és a hangoknak milyen szerepe van az elnyomott és tudatosan felidézett emlékek, asszociációk ábrázolásában. Én valószínűleg ebből a beszélgetésből arra fogok emlékezni, hogy milyen volt a fülbevalód, és nem arra, hogy mit mondtam pontosan.
Nézni se szeretek olyan filmet, ami kizárólag cselekményre vagy fordulatokra épít, viszonylag hamar leveszem a műfaji mintát. Sokkal többet ad egy kevésbé cselekményes, de annál kisebb részletre koncentráló történet. Ami igyekszik belemenni a karakterek mélységébe, és olyan részleteket mutat meg, amiben a saját életemre ismerek. Hajdu Szabolcs ebben zseniális, egyedülálló rendező és a kevesek egyike, akinek ha megnézem egy jelenetét, borsódzik tőle a hátam, mert felismerem benne magamat, az anyámat vagy bárki mást az életemből.
Kurta Niké és Váradi Gergely mikor kerültek szóba a főszerepre?
Mindkettőjüket ajánlották, mialatt castingoltunk. A lányra egy egészen más, barna hajú karakter volt a fejemben, aki sokkal törékenyebb, szürkébb. Nikének erős kisugárzása van, néha kicsit hideg, de gyönyörű. Meglepődtem, amikor először ajánlották, elsőre el is utasítottam, mert más volt a fejemben. De hál’ istennek mégis úgy döntöttem, megnézek mindent, amiben fellelhető volt, és a Terápiában például felfedeztem olyan momentumokat, amiket rá tudtam illeszteni a mi karakterünkre. Rájöttem, hogy sokkal kétdimenziósabb lenne, ha eleve egy szürke és törékeny lánynak adom a szerepet, negyed ennyire lenne érdekes. Most már látom, hogy kevesen tudták volna ilyen érzékenységgel életre kelteni. Niké sokszor fél szavakból is értette, hogy mit szeretnék, és azonnal lehetett érezni az apró változtatásokat a játékán.
És Váradi Gergely?
Váradi Gerinél sokkal közelebb volt a valósághoz a szerepe, erről ő is mesélt nekem. Azt mondta, amikor olvasta, rájött, hogy megélt nagyon hasonló helyzeteket. Őt már Niké mellé választottam, hozzá viszonyítva kerestem mindenkit. Geri jóindulatú melegséget sugároz magából, ehhez képest antipatikusabb, flegma fiút képzeltem el előtte. Megint az lett, hogy sokkal kétdimenziósabb lett volna abba az irányba menni.
Őt kiről mintáztad?
Alapvetően a volt barátaim egyfajta fúziója volt a fejemben, illetve a beszélgetések, amiket átéltem vagy másoknál hallottam. A való életből lettek összegyúrva.
Niké és Geri mennyit tudtak erről az önéletrajzi vonalról?
Nem volt alkalom sokat beszélgetni róla, de nem is gondolom, hogy teljes mértékig a saját történetemről mintáztam. Biztosan megemlítettem nekik, de mindkettejükkel csak egyszer tudtam találkozni a forgatás előtt, ruhapróbaára sem volt idő. Az volt a fontos, hogy értették a történetet, ezt a kapcsolatot.
Melyik jelenet okozta a legnagyobb nehézséget?
Szerintem az első, a szakítás. Eredetileg mással kezdtünk volna, kronológiai sorrendben akartam felvenni a jeleneteket, hogy próbáljuk meg őket valóban végigvezetni ezen a folyamaton, ezt végül nem sikerült megoldani. Nagyon kicsi is volt a fürdőszoba, az operatőr a kádban állt, le kellett szednünk a zuhanyfüggönyt, centiken múlott, hogy nem látszott a tükörben. Bent volt még a hangmérnök, a focuspuller és én, majdnem megfulladtunk a meleg levegőtlenségben. Volt valami gázszivárgás a konvektornál, és ezerrel dübörgött a hajszárító.
Emellett minden színész egyedi, másképpen kell rávezetni, megtalálni, hogy mire van szüksége. Nikének több szabadságra, míg az idősebb színészeknek tűpontos instrukciókra volt igénye. Ezt időbe telt kitapasztalnom. A szakítás jelenetbe hirtelen csöppentünk, így erre még nem volt idő, ezért gondolom úgy, hogy mindannyiónknak ez volt a legnehezebb. Aztán voltak gyártási nehézségek is, ez a covid közepén volt, és az indulás előtti napon derült ki, hogy tényleg forgathatunk-e, mert addigra lett meg minden teszt eredménye. Egy olyan lakásban forgattunk, ami teljesen le volt sötétítve, mert az egész film este játszódik. Egy hétig egy külön univerzumban voltunk, ott is aludtunk egy pár éjszakát. Ebben a levegőtlen légtérben mozogtunk, néha már a rosszullét határáig.
Milyen lakást kerestél?
Egy klasszikus budapesti bérházas albérlet volt a cél. Egy olyan tér kellett, amiről elhiszed, hogy évek óta itt élnek, mert nem képesek meglépni a közös lakást, de sosem lett a sajátjuk. Egy kicsit idegen térben léteznek, avitt, a színvilága is régies, nincsenek jelen benne. Bár a szűk kompozícióktól kevés minden látszik, de igyekeztünk megmutatni, hogy milyen a lány közvetlen megélt közege.
A film címét mikor találtad ki?
Már az SZFE-s felvételin is ez volt a munkacíme. Volt, aki le akart róla beszélni, mert didaktikus a sok hajazás. De nekem nem erről szól. A hajszálrepedés egy falon lévő apró kis részlet, ami mellett simán elmegyünk úgy, hogy nem vesszük észre, és ha mégis, már nem tudjuk kijavítani. Bármit csinálsz vele, csak tovább reped.
Az angol címe viszont Craze lett, ami a szótár szerint őrületet jelent. Miért változtattál?
Ha rákeresel, valóban ez az első találat, de a tizenötödik már a hajszálrepedés. Van amúgy egy másik gyönyörű szó a hajszálrepedésre, a ‘hairline fracture’. De tetszett a Craze, lett benne egy újabb réteg, a lány reakciója erre az abszurditásra. Ahogy becsapjuk és eltorzítjuk magunkat mások kedvéért, az valahol egy őrület. Amibe ő belehergeli magát, az az egészséges irány megbomlása.
Milyen a kötődésed a hajhoz?
Az egész filmre jellemző egyfajta hajesztétika. Nagyon fontos szimbólumnak tartom a hajat, de nem csak ebben a filmben. Két visszatérő témám van, a haj és az evés. A haj egyrészt a nőiség szimbóluma, másrészt egy nagyon intim dolog, amit csak akkor látunk, ha közel vagyunk valakihez. Közben van egy erős elfedő jellege is, amivel változtatni tudunk azon, akik vagyunk. Lenkével is ez történik.
És az evés?
A mostani vizsgafilmem az evéssel kapcsolatos problémákról szól, arról, hogy egy lány nem tudja megemészteni az anyukája főztjét, rosszul lesz tőle. Azt hiszem, az evéssel, a megemészthető és megemészthetetlen dolgokon keresztül sok mindent ki lehet fejezni. Ha valakinek állandóan megy a hasa vagy szorulása van, az egy pszichoszomatikus jelzés lehet a testünktől valami belső problémára. Ahogy a körömrágás, a hajtépkedés, vagy bármilyen más pótcselekvés, az evéssel kapcsolatos diszfunkciók is egy elemi jelei annak, hogy valami nincs rendben. A Hajszálrepedésben alig észrevehető, hogy Lenke nem nagyon eszik a saját főztjéből, mert annyira stresszben van. Csak a végén, amikor elkezd elengedni, akkor kóstol bele és egyre jobban ízlik neki. Ezt Nikével közösen találtuk ki.
A haj és evés a két fő témád, de milyen műfajokkal szeretnél még kísérletezni?
Két irány is nagyon érdekel, az egyik a videoklip, az asszociatív megőrülés és kísérletezgetés, a másik pedig ennek a teljes ellentéte, a dokumentumfilm. Az életszagú momentumokba szeretnék egyre mélyebben ásni, amennyire csak tudok, valós történeteket feltárni azokkal a témákkal kapcsolatban, amik érdekelnek.
A személyes témák mennyire viselnek meg?
Biztosan nem tudok eltávolodni tőlük annyira, hogy válaszokat adjak a felmerülő kérdésekre. De nem is akarok, én csak a kérdést szeretném feltenni, alkotóként nem is tehetem meg, hogy konkrét, egzakt válaszokat adok. A nézőre van bízva, hogy mit lát bele.
Nézőként milyen filmeket fogyasztasz?
Színházban és filmben is érdekesnek gondolom a kamaradrámát, az egyik kedvenc Szabó István-filmem a Bizalom. Az intimebb, belső problémákat boncolgató filmek tetszenek, ilyen volt a dán Bűnös, ami egyetlen irodában játszódik. Gazdag pszichológiai eszköztárat és érzékenységet tudott megmutatni és közben nagyon izgalmas volt. Minél inkább növeljük a díszletet, a teret, az események sokaságát, annál inkább sematikusabbá tud válni a karakterek jelleme.
Az egyik kedvenc rendezőm Lynn Ramsay, különösen két filmje, a Beszélnünk kell Kevinről és a Sosem voltál itt olyan adaptációk, amikben iszonyú erős a szerzőiség, de alapvetően műfaji filmek. Lélektani drámákat farag olyan dolgokból, amiket a tömegek olvasnak. A Sosem voltál itt egy olyan könyv, amit a reptéren árulnak, és a gépen olvasnád el, mert pont van rá két órád. Ramsay viszont lecsupaszította, és nem az akciót helyezte középpontba, hanem ami mögötte van, az apró részleteket és pillanatokat, amitől lenyűgözővé vált a főszereplő. Ha nagyon figyelünk rá, meglátjuk a rezdüléseit. Az érdekel, hogyan működnek az emberek, valószínűleg mert sokszor nem értem őket.
Kérdezősködtél, hogy milyen lesz Cannes-ban? Beszéltél valakivel, aki már volt kint ebben a diákfilmes szekcióban?
Senkivel sem beszéltem, de tudom, hogy lesznek workshopok és mesterkurzusok rendezőknek. Kicsit úgy képzelem el, mint egy óriási Friss Húst. A mi diákfilmes blokkjaink négy napon keresztül fognak menni, azon kívül lesz pár esti premier vetítés, amire elmehetünk. Magamtól azt várom, hogy próbáljak fejben végig ott lenni és megélni ezt az egészet, hogy ne szaladjon el mellettem. Szorongok attól, hogyan kell majd viselkedni, képviselni az országot, a stábot, a filmet.
Kit viszel magaddal?
Jön Füzesi Tomi, az operatőr, Endrédi Ricsi, a fővilágosító, Nyitrai Balázs, az első asszisztens, Kissik Petra, a hangmérnök és Niké is. Azokat választottam, akiknek objektíven a legtöbbet köszönhet ez a film. Ricsi, a fővilágosító, az egyik legjobb barátom, nem csak a képi világban, dramaturgiailag is rengeteg tanácsot adott, az írástól az utolsó kópiáig velem volt. Azért is viszem őt és a hangmérnököt is, mert őket általában nem szokták kivinni magukkal a rendezők, pedig nélkülük nem létezne a film. Sokat jelent nekem, hogy ott lesznek.
