Jó tanács: a deszaturált, három-négy színnel operáló képi világ lejátszott cucc. Semmi atmoszféra nincs benne. Dögunalmas. A Ryan közlegény-ben egzotikumként elment, meg még utána pár évig, de hogy 2010-ben (pontosabban 2007-ben) valaki azt gondolja, hogy bármiféle hangulatot képes teremteni az ízlésbeli hiányosságának fitogtatásával (ráadásul egy háborús filmben!), az azért meglepő. Persze ez sokakban nem realizálódik, mint ahogy jó tizenöt évvel a "maestro" karriercsúcsa után is forgatnak egyesek Tarantino-epigonokat. The times, they are-a changin', motherfuckers, nem szabad filmes cápának lenni, ha megállsz, meghalsz. Persze ez csak az egyik oka annak, hogy a Közeli ellenségek nem tesz mély benyomást.
A másik, hogy túlságosan is kitaposott ösvényen halad, sőt, belekushad a vájatba: az algériai hadszíntérre érkezik egy önkéntes francia hadnagy, egyenesen a honvédő gerillákkal folytatott harc legközepébe. A franciák hegyvidéki helyőrsége a Tiltott Zóna szélén helyezkedik el, naponta indulnak innen veszélyes küldetésekre a katonák. A kegyetlenkedés az ellenség és az európaiak részéről egyaránt mindennapos, gyorsan elmosódnak hősünk számára a morális határok, elvárásai jóval és rosszal kapcsolatban elillannak.
A csapatban éppen az a hatalmi háromszög kovácsolódik ki, amely a Szakasz-ra is jellemző volt:: a hadnagy életben maradásáról egyik felettese, a csaták által keményre cserzett őrmester gondoskodik, míg egy másik fejes elveszejtené. Ám a belharc, mint ahogy a hős mentális elporladása sem kelt olyan érzelmi rezonanciát, mint Stone nagyszerű filmjében a Charlie Sheen lelki üdvéért folytatott csata. A Közeli ellenségek túlságosan derivatív, minden meglepetést nélkülöző film ahhoz, hogy megfelelő gyógykence legyen akármilyen történelmi seb beforrasztására.
Nagy szerencse, hogy a színészek szenzációsak, főleg a két főszereplő, Albert Dupontel és Benoit Magimel. Kár, hogy meghasonlásuk hatásos kibontásához a forgatókönyv nem ad nekik elég anyagot, illetve nem a megfelelő nyersanyagot adja, ám nincs veszve minden: karizma kell ahhoz, hogy a francia utászok kétoldalt felhajthatós kalapját úgy viselje az ember, hogy mégis cool legyen, de nekik sikerül.
Szinte fájt a kontraszt, amikor egy ilyen középszerű film után megnéztem egy tematikailag rokon, ám valóban fajsúlyos munkát. Lu Chuan Az élet és halál városa (eredetiben csupán jajkiáltás: Nanking! Nanking!) című alkotása valószínűleg az idei Titanic fesztivál legerősebb filmje, a Nankingi Mészárlás hidegfejű, dokumentarista látlelete.
A Nankingi Mészárlás (Nanking Megerőszakolása néven is szokták emlegetni) a kínai-japán kapcsolatok máig meghatározó, azt totálisan megmérgező szörnyűsége. 1937 végén a japán hadsereg elfoglalja a várost, és néhány hónap alatt egyrészt földig rombolja, másrészt kiírtja a lakosságot. Csakhogy nem egyszerűen agyonlövik az összes kínait, aki a szemük elé kerül: a kegyetlenségnek olyan módozatait alkalmazzák, amelyek a huszadik században párjukat ritkítják (nem véletlen, hogy a japánok a nácikkal szövetkeztek: a két, extremitásokra épülő kultúra - mindkettő a túlzott szabályozottság megszállottja, csak utóbbi a japánok esetében még egyfajta végletes infantilizmussal is kiegészül - lelkileg rokon).
Ami meglepő, hogy a jelenleg virágzását élő kínai filmgyártás ennyire hidegfejű filmet tudott készíteni a témáról - a műfaji filmjeik szétpurccannak az ideológiától, mindenféle lovak túlsó oldalára esnek. Az élet és halál városa az elképesztő borzalmak realista taglálásán nem megy túl - bőven elég az is: a napotoknak annyi, ha ezt a filmet megnézitek! - sőt, meglepő módon még egyik-másik japán katonának is megengedi, hogy a nézőben szimpátiát keltsen.
Igazság szerint ez talán hiba, a film ettől ugyanis némileg konstruáltnak hat. Kadokawa, a közkatona szemén keresztül látjuk, mit tesznek társai, és ahogy a szörnyűségek magukkal ragadják, mit tesz már ő maga is; hogyan hasonlik meg, ám ellen nem áll. A forgatókönyv és a rendező (a KÍNAI rendező) túl sok emberséggel ajándékozza meg, és a japánok egyszerűen (ha Nankingről van szó) ezt, sőt, még ennyit sem érdemelnek. Nyilvánvaló persze, hogy a néző azonosulásának dramaturgiai kényszere tette szükségessé a figura jelenlétét a filmben. Nélküle végképp elnyelne mindent a horror.
A témát korábban már többen feldolgozták, a leghírhedtebb változat Mou Tun Fei 1995-ös Black Sun: The Nanking Massacre című, meglehetősen gyér munkája, amely szerencsétlenül egyensúlyozik dokumentumfilm és exploitation mezsgyéjén (a Men Behind the Sun rendezőjétől több határozottságot várna az ember.) Komolytalan, gyakran unalmas film, úgyhogy igazi szerencse, hogy Lu Chuan alkotása, ez a komor, már-már kompromisszummentes, kegyetlen mozisírkő elkészülhetett. Egy fokon azonban még ez a film is visszaretten, és nem mutat be olyan atrocitásokat, amelyek munkája pártatlanságát kockáztatnák - lejegyzett, megtörtént atrocitásokat. Persze ezek nélkül is rettenetes film Az élet és halál városa, a földi pokolnak ez a dokumentuma.
