Kapcsolódó anyagok

Aki az elmúlt tíz év során parányi érdeklődést is mutatott a kortárs filmművészet iránt, az szinte bizonyosan hallott a kamerarángatós, természetes fénnyel és hanggal drámai konfliktusokat hiperreálban kibontó filmek tízparancsolatáról, mely dogmai szigorral szabta meg a filmkészítés miértjét és hogyanját. A feltételek megfelelő mértékű betartásáról a Lars von Trier vezette bizottság döntött egy darabig, később már csak nyilatkozatot kellett tenniük a rendezőknek, hogy nem szegték meg -- túlságosan -- a szabályokat (minden szabályt betartó Dogma-film ugyanis nem készült), mára a dolog ott tart, hogy bárki regisztrálhatja a filmjét a Dogma honlapon (www.dogme95.dk).

Ez az engedékenység természetesen a minőség drasztikus csökkenéséhez vezetett, de ha csak a hőskort nézzük, mondjuk az 1995-2001 között eltelt időszakot, akkor is találunk enyhén szólva közepes alkotásokat a Dogma-pecsétet viselő filmek között. Mégis a mozgalom érdemei vitathatatlanok: a programfilmként is felfogható, Lars von Trier karrierjét pedig továbbgördítő Idióták és az egész társaság talán legerősebb darabja a Születésnap mellet öt és tíz közé tehető a remekmű gyanús filmek száma. Ha azonban a komolyabb kritikai illetve közönségsikert aratott Dogma-filmek listáján végignézünk, szinte kizárólag dán, esetleg skandináv alkotásokra bukkanunk.

A programfilmként is felfogható, Lars von Trier
karrierjét továbbgördítő Idióták
Ezen a ponton egy klasszikus „a tyúk vagy a tojás“ típusú problémába ütközünk: azért jók-e ezek a filmek, mert a Dogma szabályai szerint készültek, vagy egyszerűen csak annyi történt, hogy tehetséges rendezők jól megírt könyvekből rendeztek filmeket, melyeket marketingfogás gyanánt avattak Dogma-filmmé, egyszerre segítve a mozgalom és az alkotó ügyét? Egy másik, nem feltétlenül megválaszolandó kérdés, hogy mennyire volt szükség a dán jóléti társadalom táptalajához, a cukormázzal bevont nihil és farizeus zugalkoholizmus közegéhez ahhoz, hogy ezek a filmek létrejöhessenek? Mert a Dogma-filmek képlete meglepően egyszerű: végy egy egészen banális, hétköznapi párt/családot/csoportot és helyzed őket tragikus élethelyzetbe. A családon belül nemi erőszak, vagy a halott kisbabáját gyászoló lány mellett az afrikából hazatérő HIV-fertőzött vagy a nyaktól lefelé örökre béna fiú is megteszi. Az ilyen és ehhez hasonló, a melodrámát sokszor nem csak súroló határhelyzetek használatában az a trükk, hogy valójában nem magukról a határhelyzetekről szólnak, hanem a mindennapokról. A tragédia perspektívájából az átlagosra kapunk rálátást, az pedig már az egyes rendezőkön múlik, hogy ki mennyire szakad el filmje tényleges témájától, ahhoz hogy érdemben tudjon beszélni róla.

Åke Sandgren Egy igazi ember (Et rigtigt menneske) című filmjében például már a szürreális és az abszurd felé nyit, amikor egy olyan fiú szemszögén keresztül mutatja be a dán városi életet, aki élete első húsz évét a tapéta mögött töltötte. A jól megírt és tisztességesen megcsinált film nem tartozik azonban a közvetlen élvonalba, talán éppen azért nem, mert túl sok és túl hatásos segédeszközt vesz igénybe. Ott a szokásos Dogma-tragédia a film elején a kislány halálával, majd az egyik legjobb Dogma-színész Nikolaj Lie Kaas (Idióták, Hogy szeretsz?, Rekonstrukció) következik, aki szerepe szerint éppen most jött le a falvédőről. Ez így már túl sok, és nem eléggé könnyed, még ha a célját el is éri.

A spektrum másik végén minden bizonnyal az Olasz nyelv kezdőknek található, mely szinte teljesen mellőzni tudja a tragédiát mint eszközt és mégis működik. Lone Scherfig filmje, bár egyike a legjobb dogmáknak, a valódi sokkélmény nélkül, a már-már romantikus komédiává szelidülő hangnemmel, furcsa módon műfajilag lóg ki a sorból és nem képes olyan erővel megszólalni,  mint a például a mozgalom két nyitódarabja.

Figyelemre méltó próbálkozás ugyanakkor Suzanne Bier Hogy szeretsz? című alkotása, melyben a tragédia felfogható lelki kivetülésként is: a karambol a véletlent jelképezi, melynek során a két főszereplő összetalálkozott és egymásba szeretett. A zseniális húzás éppen az, hogy a fizikai összeütközés, a gázolás a két vesztes, a későbbi elhagyottak  között történik, éppen azért hogy akkori párjaik találkozhassanak és egymásra találhassanak. A tragédia tehát a lelki sérülés felfokozása csupán, mely a történet során saját tragédia voltát számolja fel és csinál mindennapos családi drámát a filmből.

Az egész társaság talán legerősebb darabja a Születésnap

A Nézz balra, ott egy svéd legalább ennyire trükkös. Egy nap története, határidő film, eskövővel és utolsó pillanatban betoppanó szeretővel, aki egyébként HIV-fetőzött is. Szigorú értelemben vett tragédia tehát itt sincs, ám a halmozottan kiélezett helyzet - az AIDS közelségével egyetemben – ébreszti rá Katrinét, hogy kit is szeret valójában.

Érdekes próbálkozás, de korántsem annyira sikerült, A király él című film, mely katasztrófafilmes alaphelyzetből merít. A sivatagban rekedt nyugati turistacsoport, jobb dolguk nem lévén Shakespeare Lear királyát kezdi el próbálni, az eredmény – mind a készülő darab, mind a film esetében – felemás. A közhelyes viszonyokat a shakespeari párhuzamok nemhogy nem tudják elmélyíteni, csak mégjobban hangsúlyozzák mesterkéltségüket. Egy szempontból azonban Kristian Levring alkotása is hozzá tud tenni valami maradandót a Dogma örökséghez, ez pedig a képi világ. Jens Schlosser operatőr egészen bámulatos módon dolgozott, a képi puritanizmust megkövetelő szabályrendszer korlátait fordította a film előnyére. A sivatag színei és fényei ugyanis éppen a Dogma-módszer hatására kelnek életre, és maguk természetességében tündökölnek. (Kivéve amikor szűrő került az optika elé, ami egyébként tilos a Dogma-filmek esetében.)

A király tehát nem él már, hatása azonban óriási, és csak még nagyobb lesz, ahogy a mobiltelefonokkal és mini-dv kamerákkal készített rövidebb hosszabb filmek elárasztják az internetet. De a Dogma hatott a dokumentumfilmezésre, sőt bizonyos mértékben még a sportközvetítésekre is, nem is beszélve Hollywoodról, ahol leginkább a szabályrendszerben meg sem említett vágástechnikára ugrottak rá leginkább, melynek lényege, hogy indokolatlan és ritmusában sem stimmelő vágásokkal tördeli szét a jelenetet, ezáltal keltve az időugrás illúzióját. Mire a néző rájön, hogy igazából nem is történt időugrás, csak szándékosan rossz az illesztés, addigra már menthetetlenül bele lett rántva a jelenetbe, szinte úgy érzi, hogy ott ül ő is a kórházi ágy mellett, vagy aktív résztvevője a szeretkezésnek, esetleg egyike a születésnapi mulatságra meghívottaknak, bár nem is akart igazán eljönni, mert azért elég furcsa egy család ez.