ÚJ KÍNA, ÚJ MOZI
„Kína nem adja magát könnyedén; az amerikai filmesek jelenleg úgy érezhetik magukat, mint a mesés zsákmány lehetőségétől megmámorosodott barbár hordák, midőn beleütköztek a Nagy Falba. Az Állami Rádió, Film és Televízió Felügyelet ugyanis páratlan komiszsággal védi a belpiacot, protekcionista gyakorlata szerint évente mindössze 20 külföldi filmet engedve be a hazai forgalmazásba. A szigorú cenzúra miatt még a legártalmatlanabb, politikailag ezer százalékig korrekt, szextől és öncélú erőszaktól mentes filmeket is elképesztően nehéz keresztülpofozni a helyi döntéshozatali mechanizmuson, ráadásul maguk a döntéshozók is hajlanak önnön határozataik önkényes felülbírálására. Az írott formában még csak nem is létező minősítési rendszer kritériumait balladai homály fedi, vagyis semmiféle garancia nem létezik rá, az adott film valóban bekerülhet a belföldi piacra, s ha már bekerült, nem teszik utóbb tiltólistára (a rendkívül népszerű A Da Vinci-kód alig másfél hetet élt meg a vásznon, majd váratlanul levetették a filmszínházak műsoráról, merthogy veszélyeztette a helyi produkciók bevételeit).”

REKLÁMÖZÖN
„Mutasd a reklámod, s megmondom ki vagy. A magyar (vagy legyünk pontosabbak, a nálunk látható, honosított) reklám le se tagadhatná, hogy ránk hasonlít. Szexista, alpári, gyűlölködő. A közélet furora és hülyesége mára leszivárgott a mindennapi életünkbe.”

A szocialista reklámok diszkrét báját a hiánygazdaság és a reform versenyszellemének ellentmondása adta. A rendszerváltás utáni reklám  a bőség zavarában szenved, csak a legerőszakosabb éli túl az adásidőt.

JEAN ROUCH
„Azzal, hogy úgy teszünk, mintha valami igaz lenne, sokkal közelebb kerülünk a valósághoz. ” Jean Rouch az etnofilmezés legnagyobb mestere volt, alighanem azért is, mert az objektivitás iránti kételyeit is filmre vitte.

LOSEY
 „A közvetítőnek ítélt cannes-i Arany Pálma nemcsak Joseph Losey karrierjének, de a Harold Pinterrel való együttműködésének is a csúcspontját jelentette. L. P. Hartley alapanyagként használt regénye érzékletesen adta vissza a fénykorát élő egykori világbirodalom íratlan törvényeit, a társadalmi érintkezés szabályait, a kor emberének elfojtott vágyait. A jól nevelt, de szegény sorból való Leo megilletődve mozog az óriási udvarházban; a szolgák hada és a nagystílű piknikek, az óriási étkező és a kert pázsitján játszott krikett-meccsek, nem utolsó sorban pedig Marian, Marcus gyönyörűszép nővére mély benyomást tesznek a fiúra. Marian bátorítja a fiú rajongását, e bátorításban azonban hátsó szándékok is vezérlik. A lány ugyanis családja és vőlegénye, a háborús veterán Viscount Trimingham háta mögött szenvedélyes viszonyt folytat Ted Burgess-szel, a birtokukon élő földműves bérlővel. A szerelmi ügyekben teljesen járatlan fiú közvetítői szerepre vállalkozik a titkos szeretők között: a feladat nem esik nehezére, hiszen isteníti Ted-et és csodálja Mariant. A szép nyári égen azonban viharfelhők gyülekeznek, és Leo egyre sürgetőbb erők, külső és belső kényszerek szorításába kerül.”

Joseph Losey (1909–1984) a hatvanas évek elejétől kultikus rendezőnek számított, aztán a hetvenes évek közepére kikerült a fősodorból, operafilmjével, a Don Giovannival utoljára még magára irányította a figyelmet, de ma már alig emlékeznek rá. Pedig volna mire. Amerikai létére a brit szokások és társadalmi viszonyok talán legélesebb szemű megfigyelője lett, a kiüresedett tradíciók és a hamis látszatok szigorú kritikusa. Sorozatunkban Losey három legsikeresebb angol filmjének -- A szolga, A baleset és A közvetítő -- keletkezését idézzük föl.