Hogyan kéne éreznie magát annak az embernek, aki első osztályú vonattal, all inclusive ellátásban részesülve utazik meglátogatni egy koncentrációs tábort? Álszentté tesz ez a kényelem? Méltatlan az áldozatok emlékéhez? A kapitalizmus így üresíti ki és olcsósítja turisztikai szolgáltatássá a történelem egyik legszörnyűbb tragédiáját? Hasonló dilemmák emésztik Benjit (Culkin) és Davidet (Eisenberg), két zsidó amerikai unokatestvért, akik nemrég elhunyt nagymamájuk végrendelkezését teljesítve elutaznak Lengyelországba, hogy egy vezetett emléktúra keretein belül meglátogassák azt a helyet, melyről a felmenőik kénytelenek voltak elmenekülni.
A film alapjául egy online hirdetés szolgált, amelybe a filmet íróként és rendezőként is jegyző Eisenberg véletlenül botlott bele. A honlapon auschwitzi csoportos kirándulás csomagok közül lehetett választani, melyeket extra ebéddel igyekezett a hirdető még vonzóbbá tenni. A való életben is lengyel zsidó felmenőkkel rendelkező Eisenbergbe beleégett az élmény, amely egyúttal ráébresztette arra is, valamiféle furcsa bűntudatot érez amiatt, amiért sokat szenvedett rokonaival ellentétben, ő kényelmes és ragyogó életet él. Hiába küzdött egész életében számos kisebb-nagyobb belső problémával, mint például a szorongás vagy az OCD (rögeszmés-kényszeres zavar), mégsem kellett soha a nagyanyjához hasonló szenvedéseken keresztülmennie. David és Benji karakterei ilyenformán az Eisenberg érzelmi világában létező ellentmondások megtestesítői.
A két rokon igencsak eltérő attitűdöt képvisel: David körültekintő, merev, mindent megtervez és látványosan túlaggódja a dolgokat, különösen Benjivel kapcsolatban. Vele ellentétben kuzinja teljesen kiszámíthatatlan, érzelmileg instabil és szélsőséges hangulatingadozásai vannak, amelyek gyakran eredményeznek váratlan és/vagy kínos helyzeteket. Gyorsan egyértelművé válik azonban, hogy Benji különc viselkedése nem csupán egy extrovertált figura kényszeres magamutogatása, hanem súlyos lelki betegséget takar.
A kettejük ellentétes személyiségéből fakadó dinamika így nem csupán a humort táplálja, de egyre fájdalmasabb módon értekezik a mániás depresszió lélektanáról is. Ahogy az emléktúra abszurd turisztikai jellege ellenére egyszerre fejez ki egy őszinte vágyat a megemlékezésre és kegyelettel adózásra az áldozatok emléke előtt, úgy a főhősök személyes problémái és neurózisai hasonlóan ambivalens módon hordoznak drámai és komikus feszültséget.
Miközben David őszintén aggódik unokatestvéréért, egyúttal féltékeny is annak extrovertáltságára, lezserségére, amellyel mindenkit az ujja köré csavar. Hiába minden helyzetben tisztelettudó és a többséghez alkalmazkodó, mégis az olykor kellemetlen és bosszantó Benji az, akit megjegyeznek az emberek és akinek a társaságát keresik. Ezzel szemben Benji valójában végtelenül elveszett és ugyan őszintén hálás David szeretetéért, úgy érzi, hogy valójában nem érdemli meg azt.
Eisenberg mindezzel remekül artikulálja azt a zavarbaejtő igazságot, hogy minden szenvedés relatív. Davidnek lelkiismeret furdalása van, amiért Benjit gyakran tehernek érzi, és folyamatosan szorong unokaöccse állapota miatt, vagyis valamiért, ami nem is vele történik. Benji pedig kikészül attól, hogy extra kényelemben és biztonságban utazik át azon az országon, ahonnan a nagyanyja – aki, mint kiderül, az egyik legfontosabb ember volt az életében – „ezer csoda árán” menekült csak meg.
Ugyanez a frusztráció szüli Benjiben annak az igényét, hogy valódi érzelmeket élhessenek át az utazás során. A kényelmes hotelek, az első osztályú vonat és a csapatot vezető profi idegenvezető tárgyszerűsége a traumával való frontális szembesülést komfortzónán belüli élménnyé formálja át. Szeretne megtapasztalni valamit, ami nagyobb és intenzívebb érzelem, mint az ő betegsége, amikor pedig azt veszi észre, hogy ebben senki nem osztozik vele, az keserűséggel tölti el.
A Rokonszenvedés, mint az talán az eddigiekből is kiérezhető, nem cselekményközpontú film. Eisenberg visszafogottan mesél, annyi történik, amennyi a valóságban is megeshet egy hasonló túrán. Mégis érzékletesen tudja felmutatni a hétköznapi, első ránézésre akár unalmasnak is mondható helyzetekben rejlő érzelmi és gondolati mélységeket. A személyesség és őszinteség, amellyel saját családi múltját és belső vívódásait szinte egy az egyben átültette a film hőseinek életére, akkor is kiérződik a film atmoszférájából, ha a néző nincs tisztában a szerző és hősei közti hasonlóságokkal.
Egyrészt a nagyszerűen megírt, pattogó tempójú, ugyanakkor rendkívül életszerű párbeszédeken keresztül, másrészt a leginkább európai filmekre jellemző formai érzékenység által, amely olyan jelentéktelen dolgokat, mint egy panellakás összegraffitizett oldala vagy egy bekerített üres telek is megkapó szépséggel tud felruházni. Ebből a szempontból a Rokonszenvedés leginkább Woody Allen világát idézi meg: a jellegzetesen New York-i cinikus, fanyar és önironikus humor már-már szirupos esztétikai minőséggel párosul.
A finoman áramló történetet Chopin etűdök kísérik végig, amely némiképp elcsépeltnek, egy idő után pedig kifejezetten bosszantóan hat. Mégha szimpatikus gesztus is a leghíresebb lengyel zeneszerző beemelése egy Lengyelországban játszódó filmbe, akinek művei nem csupán az értelmiségi néző számára lehetnek ismerősek, egy idő után kifejezetten rosszat tesz a filmnek a folyamatos alázongorázás. Szerencsére a film legerősebb jeleneteiben Eisenberg lemond erről az eszközről. Így például, amikor a csoport végigjárja a majdaneki koncentrációs tábort, a jelenet teljes csendben, bármiféle plusz hatáskeltő eszköz nélkül zajlik le, méltóságteljesen és tisztelettel.
Miközben a film számos filmkészítői erényt felmutat az elmés és témafelvetéseit jól sűrítő forgatókönyvön át, a dinamikus tempójú és érzékeny rendezésig, a Rokonszenvedés legnagyobb erénye mégis a főszereplők közti kivételesen erős dinamika: Culkint teljes joggal díjazták agyon alakításáért, mégha a figura alapvetően számos ponton rezonál is a színész nyilvánosságból megismert perszónájával.
Ha valaki testközelből találkozott már a mániás depresszió formáival (jó eséllyel Benji is ettől szenvedhet) pontosan láthatja, hogy a színész a zaklatottságot, a magányt és a belső fájdalmakat bizarr viselkedéssel kompenzáló pszichés állapotot szívszorító hitelességgel jeleníti meg. Eisenberg ezzel szemben (magához képest) meglepően higgadt és visszafogott alakítást nyújt, és noha képtelen teljesen levetkőzni a rá jellemző túlmozgásos és kissé idegesítő stílust, tiszteletre méltó, hogy író-rendezőként nem próbált meg a kamera előtt is a figyelem állandó középpontjában lenni.
A Rokonszenvedés nagy erénye, hogy nem kíván többnek látszani annál, mint ami. Egyszerű és antiklimaktikus történet két emberről, akiknek az élete élesen más irányt vett, mégis összeköti őket a család olykor fájdalmasan bonyolult, számos traumával terhelt intézménye. Miközben látszólagos eseménytelenségben telik el a cselekmény nagy része, folyamatosan fájdalmas és nehéz kérdésekkel állít szembe.
Benji és David figuráiban összeér a múlttal való szembenézésünk esetlensége és a szeretteink iránt érzett érzelemegyüttes komplexitása, amelyben a törődés, az aggodalom, a féltékenység és az utálat között vékony a mezsgye, mégis mindezt ernyőként öleli körül a szeretet. Bármennyire is túlhasznált fogalom, amely a hozzá tapadó közhelyek miatt némileg elvesztette a súlyát, ez a film mégis arra hívja fel a figyelmet, hogy szeretet nélkül valójában nincsen semmink, ami megmenthet akár a történelem sötét viharaitól, akár saját magunk démonaitól.
