Nehéz elhinni, de már öt éve annak, hogy Bong Joon Ho történelmet írt azzal, hogy előző, Élősködők című alkotása a legjobb nem angol nyelvű nyelvű filmnek járó aranyszobort és a legjobb filmnek járó Oscar-díjat is elnyerte. A dél-koreai sztárrendezőből egycsapásra Hollywoodban is keresett név lett, akiért ölre mentek a nagy stúdiók. Legújabb (egyben harmadik angol nyelvű filmje) a Warnernél kötött ki, akiktől 120 millió dolláros büdzsét és egyben lehetőséget kapott arra, ami mostanában csak a jól bejáratott franchise kivételezett helyzetben lévő alkotóit illeti meg: hogy egy nagyszabású, látványos sci-fit készítsen. (A Mickey 17 ugyan nem eredeti forgatókönyvön alapszik, hanem egy regényen, de közel sem olyan patinás klasszikuson, mint a Dűne.)
A felütés ígéretes: a címbéli számozott név a kissé együgyű Mickey Barnesra (Robert Pattinson) utal, akinek haverjával közös vállalkozása bebukik, így hitelezőjük, egy különösen szadista gengszter elől az egyetlen helyre menekülnek, amiről feltételezik, hogy ott nem érheti őket utol, a világűrbe. Egy magáncég által indított misszióra jelentkeznek, amelynek célja az emberiség új otthonának kiszemelt Niflheim bolygó kolonizációja. Csakhogy amíg a simlis Berto (Steven Yeun) könnyedén kibulizik magának egy kényelmes pozíciót az űrhajón, addig a szerencsétlen Mickey-t csak „eldobható” munkásként veszik fel a gondosan válogatott legénység soraiba. Mivel könnyelműen figyelmen kívül hagyja az apróbetűs részt, aláírásával lényegében eladja az életét a vállalatnak. És az összes utána következőt is.
Nem elég, hogy Mickey-re a négy évig tartó út során a legalantasabb és legveszélyesebb feladatok várnak, szemrebbenés nélkül kiküldik az űrbe, hogy rajta teszteljék a kozmikus sugárzás hatásait, de akkor is őt vetik be kísérleti nyúlként, ha vakcinát kell kifejleszteni egy halálos földönkívüli vírus ellen. Mert bármilyen fájdalmas halál is várjon rá, Mickey-t a Földön betiltott klóntechnológia segítségével az űrben újra és újra kinyomtathatják. Még a tudatát és az emlékeit is elmentik egy bántóan közönséges adathordozóra, egy téglára, hogy az „újszülött” klón pont ott folytathassa, ahol az elődje (rendszerint brutális körülmények között) befejezte nem túl magasztos pályafutását.
Mire az űrhajó landol az idegen planéta jégmezőin, már tizenhat Mickey-t sikerült elfogyasztania a missziónak. Pattinson a legénység többi tagja és a felettesei által semmibe vett főhősként egyszerre idézi meg a Jólétben játszott elszánt lúzert, és szellemileg sérült öccsét, akit akkor még Benny Safdie alakított meggyőző magatehetetlenséggel. Amikor viszont Mickey 17-et kiküldik felderíteni a rideg planétát, hiba csúszik a számításba – ugyanis sikerül élve kikecmeregnie a bolygó őshonos, bogárszerű élőlényeitől hemzsegő jégbarlangból, ahol társa nyugodt szívvel hátrahagyta. De mivel senki sem vesződött azzal, hogy ellenőrizze, Mickey 17 ténylegesen odaveszett-e, mire a munkásnak sikerül vissza botorkálni a hajóra, a helyét már elfoglalta egy frissen nyomtatott másolat. Mickey 18 pedig közel sem annyira nyámnyila, mint az eddigi verziók, és esze ágában sincs önként beleugrania az anyag megsemmisítő kemencébe „idősebb” testvére kedvéért. Viszont mivel több klón párhuzamos jelenlétét szigorúan tiltják az egyházi hátterű cég dogmái, ha lebuknak, az mindkettőjük végleges törléséhez vezet.
Joon Ho mint mindig, most is odafigyel a látványra, az űrhajó nyomasztó, indusztriális belső terei és a jeges bolygó is pont olyan remekül fest, ahogy azt egy százmillió dolláros hollywoodi filmtől elvárnánk. A rendező még a CGI-behemótok iránti különös vonzalmát is jócskán kiéli (lásd korábbról A gazdatest mutáns halszörnyét és az Okja génmódosított szupermalacát), a gusztustalan és a cuki közötti skálán mozgó idegenek egymáson tekergőző áradata remek látványelem.
Nem lőtt mellé a főszereplővel sem, Pattinsonnak két Mickey-ként kell helytállnia, és ez jól is megy neki, már amikor hagyják. A jámbor 17-es és a heves, ingerlékeny 18-as egymást remekül kiegészítő páros, a szépfiú imázst már évekkel ezelőtt számtalan izgalmas drámai alakítással maga mögött hagyó brit színész képességei pedig eléggé csiszoltak ahhoz, hogy élvezetes jutalomjátékot nyújtson. Ugyanakkor nincs lehetősége annyira kiélni magát ebben, mint ahogyan az Sam Rockwellnek megadatott a hasonló célokból klónozott asztronautákként Duncan Jones fantasztikus (és a Joon Ho blockbusteréhez képest messze mértéktartóbb és fókuszáltabb) Holdjában.
A klónok rivalizálása és kényszerű szövetsége akár erős érzelmi magja is lehetne a történetnek, ha az író-rendezőt, bármennyire is foglalkoztatná valójában Mickey Barnes kettéhasított karaktere, esetleg a klónozással kapcsolatban felmerülő etikai vagy filozófiai problémák. Ehelyett indokolatlanul sok teret pazarol a kevésbé érdekes mellékszereplőkre, akik nem csak elszívják a főhős(ök) elől az űrhajó szűk folyósóinak áporodott levegőjét, hanem dramaturgiai szempontból is pillanatok alatt átveszik az irányítást a cselekmény felett.
A futószalagon történő klónozásnak hála halhatatlanná tett, de ezáltal valójában még több szenvedésre ítélt munkás koncepciójával rengeteg izgalmas irányba el lehetett volna indulni, amiket a film épp, hogy csak megpendít. Mickey helyzete egyaránt rímeltethető lenne a vendégmunkások kizsákmányolására, vagy a gig economy-ra, ahol a munkavállaló se nem munkatárs, se nem alkalmazott, a munkavállaló ezáltal nem is vállal semmiféle felelősséget érte. Pillanatnyi helyzetkomikumra pazarolnak el olyan egzisztenciális kérdéseket is, mint hogy kit illet meg inkább az élet joga egy halott két másolata közül, vagy hogy megcsalás-e, ha az ember barátnője a saját klónjával fekszik le. Vagy esetleg két klónnal egyszerre.
Valahol érthető, hogy könnyebb egy vicces montázst felhúzni Robert Pattinson folyamatos elhalálozására, mint egy egész mozifilmet, de a Mickey 17 így is túlságosan hamar elengedi a dolgot, rögtön a bevezető után. Sőt, nagyjából már a felétől teljesen irrelevánssá válik az is, hogy a főhős egyáltalán klónozva van. Underdog státuszára ezer más magyarázat is lehetne. A központi konfliktus eközben papírvékony politikai szatírává korcsosul, ahol az elnyomó telepesek és a bolygó lenézett őslakói alakul ki feszültség. Nüanszoknak itt nyoma sincs, Joon Ho nagykanállal nyomja le a néző torkán az összes toposzt, amit a témában megszokhattunk: a politikusok rosszak, a gazdagok rosszak, a kolonializmus rossz. Igazságtartalmuktól függetlenül ezek a meglátások nem nyernek eredeti színezetet vagy több dimenziót, ha csak lógnak a levegőben, de a rendező beéri a performatív, ismételgetés általi megerősítéssel.
Különösen fájdalmas ebben, hogy arról a Bong Joon Ho-ról van szó, aki az osztályharc komplexitását oly aprólékos műgonddal tudta lemodelezni az Élősködők két családjának ellentmondásos viszonyában, és aki képes volt megállni, hogy akár csak egyetlen szempillantásra felfedje mesterműve, az A halál jele arctalan sorozatgyilkosát. A maga módján még a Snowpiercer – Túlélők viadala jeges semmibe robogó, az emberiség maradékát a vonatszerelvények között felosztó járatával is kevésbé direkten fogalmazott, mint jelen esetben.
Ugyanis Mark Ruffalo és Toni Collette főgonoszainak harsány ripacskodása maga alá temet minden relevánsnak szánt társadalmi mondanivalót. A küldetést irányító bukott politikus, a Ruffalo által alakított nárcisztikus Marshall eleve egydimenziós figura, a jobboldali populizmus elrajzolt karikatúrája, aki egy ponton félreérthetetlen szónoklatot is intéz (megvezetett) híveinek arról, hogy egy tiszta emberi fajt akar létrehozni a hófehér bolygón. A végére már Mussolininek öltöztetve parádézik. Az A-listás hollywoodi színész láthatólag pont akkora elánnal vetette bele magát a szerepbe, mintha egy puccos díjátadó pódiumáról kéne kioktatnia a pórnépet, de a furcsán affektáló Trump-paródiáját talán még a szintén nem a kifinomultságáról ismert Saturday Night Live egy szkeccsében is lejjebb csavarná az adásrendező. Toni Colette eközben minden erejével igyekszik felüllicitálni a teljesen szabadjára engedett színésztársát a férje fülébe sutyorgó, Ruben Östlund hagymázas rémálmaiból előbújt sznob boszorkányként, aki a hatalomnál jobban csak a különböző gusztustalan mártásoktól indul be.
Nem elég, hogy a főgonoszok mellett nem rúg labdába, Mickey még barátnője és egyetlen szövetségese, Nasha (Naomi Ackie) mellett is eljelentéktelenedik. Az még teljesen érhető, hogy a lány az űrhajó egyik elit biztonsági ügynökeként Mickey-hez képest egy akcióhős, aki úgy védelmezi Mickey-t, mintha a férfi a börtönmacája lenne. Ugyanakkor ebből a karakterből, aki Marshall rendszerének egyik egyenruhás kiszolgálója volt és korábban még leginkább csak a drogok és a különleges szexuális pózok izgattak, idővel valósággal messianisztikus figurát faragnak, akire csak úgy szabad tekinteni, mint ahogy a szerelemtől elvakult Mickey teszi. Pont ahogy a hajó legénysége diszkriminálja főszereplőjét, úgy a forgatókönyv is rendre a lánynak delegálja azokat a megoldásokat és bátor tetteket, amik előre mozdítják a cselekményt. Ebben pedig az irónia legkisebb jele sem mutatkozik meg, hiába a sok didaktikus üzenet előtte a személyi kultusz veszélyeiről.
Egy nagy stúdiófilmnél mindig fennáll a veszélye, hogy a felkarolt szerzői filmeseknek hamburgerhús állagúvá kell ledarálniuk mondandójukat és művészi viziójukat, hogy a legszélesebb közönség is meg tudja emészteni azt. A több mint kétórás, de az eredeti ötletek szikráját sem tartalmazó Mickey 17 tanulsága szerint most magát az alkotót, azaz Joon Ho-t darálta be a gépezet. Első igazán hollywoodi filmjét valójában bármelyik kevésbé tehetséges helyi iparosra is rá lehetett volna bízni. A kiábrándítóan felszínes mű egyetlen őszinte pillanata az a jelenet, amikor a kantinban Mickey tányérjára gondosan kimért mennyiségű moslékot pumpálnak, ami feltűnően hasonlít az újrahasznosított pempőre, amiből őt magát is kinyomtatták. Ahogy elvenne még egy falatot a szilárd állagú köretből, egyből megszólal a riadó, hogy a megengedettnél kettővel több kalóriát próbált bevinni a szervezetébe.
