DICK-UNIVERZUM
„Ahol az eleven társadalmat implantátumok helyettesítik, ott a személyiségre is hasonló sors vár. A Total Recall hőse a Marsra vágyakozik, de nincs hozzá elég pénze, elmegy hát a Memóriához, amely olcsó Mars-utazást kínál – igaz, csak képzeletben. De a reklámszlogen szerint a másolat olcsóbb, kényelmesebb és jobb, mint az eredeti. „Az agya nem fogja érzékelni különbséget.” – kínálja portékáját a memória-utazási iroda tulajdonosa.
Az agya talán nem (hacsak valami gikszer folytán el nem forr), de a személyisége biztosan. A szimulakrum ugyanis tényleg mindig olcsóbb, mint valóságos modellje. Épp azért, mert silányabb. A modern világ nem azért épül illúzióra, mert van hozzá film, CGI, meg televízió, hanem mert a valóságot a döntő többség képtelen megfizetni. A Memória is konfekciót kínál, a méretre szabott vágyakhoz méretre szabott kalandokat és személyiséget. Miért menne Doug Quaid egyszerű turistaként a Marsra, ha mehet milliomos playboyként vagy titkosügynökként is: „magáé lesz a nő, kinyírja a gonoszokat, és megmenti az egész bolygót.” És így is történik. Csakhogy ez a sztori minden izgalma ellenére sem ad ki egy valódi sorsot, ez nem Quaid élete, hanem az A-17-es szabványcsomag. Bárki megveheti. Annyit ér, amennyi az ára. A valódi sorssal nem ez a helyzet, az – ha mégúgy rühelljük vagy unjuk is – megfizethetetlen, mert egyedi, kézműves darab, minden pillanatát mi csináljuk.”
Philip K. Dick univerzuma olyan, mintha Kopernikusz és Kafka közös sci-fit írna: a modern látszatvilágban sem a Föld, sem az ég, sem a társadalom, sem a személyiség nem biztos pont többé, a valóságot örökre elrejtik a tükörképei.
Dick regényeiben gigászi pszi-erők feszülnek egymásnak, jövőbelátók és telepaták kémlelik egymást, mindenki mindenkire gyanakszik, a paranoia alapállapot, aki él és mozog gyanús. Ez nem olyan jövő, amit kényelmesen hátradőlve és kedvtelve lehetne nézegetni.
BANOVICH
„Jancsónál nagyon fontos, hogy legyen egy miliő, ami intim, de ha a kamera egyet mozdul, akkor képbe kerülhessen a végtelen. A díszletek aprólékos kidolgozása szűk képkivágáshoz, ugyanakkor elhelyezésüknél a horizont látványba tervezése. Közös munkánk kezdetén leültünk arról beszélgetni, hogy ez a kicsi ország milyen képi hátteret adhat a világnak. Nagy hegyeink, tavaink nincsenek. Tengerünk sincs. A Dunánál pedig sok folyó nagyobb, nemcsak a Nílus. Egy valamink van, amit nem lehet überelni: a horizont. Mert horizontnál horizontabb nincsen. A puszta horizontjánál pedig különb nincs. Ez a Jancsó filmek motívumait meghatározza.”
Banovich Tamás, a magyar díszlettervezők doyenje, majd másfélszáz magyar filmben dolgozott, a Szegénylegények óta Jancsó Miklós állandó munkatársa. Négy nagyjátékfilm és több tévéfilm rendezője. Az életbe táncoltatott leány-t, 1965-ben a Cannes-i Filmfesztiválon a Grand Prix-vel díjazták.
JOSEPH LOSEY
„Évek során át „alapmozinak” számított a Baleset, aztán – bár amúgy állta az időt – „rétegfilmmé” retirált, mígnem mára alig is hozzáférhető, feledségben bujkáló ódon mozgóképi delikátum lett. Sorsát részben az is magyarázza, hogy míg cannes-i vetélytársa, a Nagyítás máig sem okoz alapfokú értelmezési zavarokat szinte senkinek, a Balesettel a néző folyton ilyenféle balesetveszélyben érzi magát. Ezt a hatást pedig, legalábbis ha csendes, magától értetődő életszerűséggel árad a vászonról, időközben elfelejtettük kedvelni.”
Joseph Losey (1909–1984) a hatvanas-hetvenes évek kultikus rendezője. Amerikai létére a brit szokások és társadalmi viszonyok talán legélesebb szemű megfigyelője lett, a kiüresedett tradíciók és a hamis látszatok szigorú kritikusa.
