Az Örökmozgó Filmmúzeum 2015-ös bezárása és a megszűnt Odeon videótékák űrt hagytak maguk után a régi filmek rajongóiban. Bár Európa legtöbb nagyvárosában működnek filmmúzeumok, filmtörténeti jelentőségű alkotásokat játszó mozik, amelyekben sokszor kópiáról is lehet vetíteni, itthon az elmúlt években csak ritkán, nagy szerencsével lehetett nagyvásznon elkapni egy-egy régebbi darabot. Jellemzően egy-egy filmhéten, retrospektív vetítéssorozat keretében.
Ha otthon akarjuk nézni a régi klasszikusokat, jobb a helyzet, de közel sem ideális. A Filmióra folyamatosan kerül fel a rendszerváltás előtti magyar filmkincs, a külföldi régi filmeket viszont ezer különböző helyről lehet összevadászni. Böngészhetjük a tévéműsort vagy a streaming-oldalakat, előkotorhatjuk a régi dvd-ket, rendelhetünk külföldről Blu-rayt vagy esetleg illegálisan kattinthatunk néhányat.
Az HBO Max a kedvében jár a régi filmeket fogyasztó közönségnek, és egyre több klasszikust vesz fel a kínálatába. Agnes Varda és Alain Resnais néhány filmjének az örvendetes beemeléséről mi is megemlékeztünk, de nem feledkezzünk meg arról sem, hogy Francois Truffaut több alkotásából is választhatunk.
Pimaszok, merészek és lázadók voltak. Miközben megújították a filmművészet egészét, beleharsogták a világba, hogy a vesszen a szabályos forgatókönyvet követő, mások történetét elmesélő “papa mozija”, előkapták “kamera töltőtollukat” és olyan személyes filmeket kanyarítottak vele, amelyek egyszerre voltak magas művészeti alkotások, és tette őket szinte popsztárrá.
Truffaut nélkül sok mozgóképes alkotó nem, vagy nem így készítette volna el kedvenc filmjeinket. Hogy az újhullámosok feje tetejére állították a filmkészítést, nem újdonság, de sokakra kifejezetten ez a francia fenegyerek volt nagy hatással. Buñuel, Woody Allen, Scorsese, vagy Sam Mendes szerint a mester debüt filmje, a Négyszáz csapás a világ legjobbjai között van, Akira Kurosawa úgy tartja, hogy “az egyik legszebb film”, amit valaha látott, Tom Tykwer A lé meg a Lolában vállaltan, Tarantino a Kill Bill-ben nem vállaltan idéz tőle, és bár vizuálisan sok hasonlóságot nem fedezünk fel, de Wes Anderson sem biztos, hogy rendező lenne, ha tizenhat évesen nem kerül elé a Négyszáz csapás (bár a Rushmore esetében ez nagyon is nyilvánvaló).
Négyszáz csapás
Iskolakerülés, éjszakai csavargás, belógás a moziba, lopás, rendőrségi fogda, javítóintézet. Aki azt hiszi mindez csak fikció, nagyot téved. Francois Truffaut első nagyjátékfilmje erősen önéletrajzi ihletettségű, a mesternek pedig annyira kalandos volt a gyerekkora, hogy saját bevallása szerint több eseményt azért nem írt bele a filmbe, mert mindenki kitalációnak vélte volna. A házasságon kívül született rendezőt nyolc éves koráig a nagyanyja nevelte, és bár anyja és nevelőapja is tisztes foglalkozású polgár volt, ezzel a moziimádó kiskamasszal nemigen tudtak mit kezdeni.
A Négyszáz csapás forgatását nehezítette, hogy Andre Bazin, aki apja helyett apja lett, aki nem csak felkarolta és a filmkritikussá tette őt, de két évig befogadta saját otthonába is, az első forgatási nap estéjén halt meg. Ennek ellenére Truffaut nem csak levezényelte a film munkálatait, de a világ egyik kultfilmjét hozta létre, amelyről - a Cahiers du Cinéma -ban megjelent írásai miatt - sokan azt hitték, hogy nagyon kimódolt és intellektuális film lesz, mégis zsigeri mű született belőle. “Képzeletemet a valóság mozgatja, nem a gondolkodás” - fogalmazott az Önvallomások a filmről című kötetben.
Négyszáz csapás
Bár gyerekek a főszereplők, Truffaut nem akart aranyos filmet forgatni. Közel kétszáz gyerek jelentkezett a gyártó cég által feladott hirdetésre, amelyből százat a rendező meg is nézett, hogy kiválassza az alteregóját alakító Jean-Pierre Léaud-t, akit nem engedett mosolyogni a filmvásznon, és aki aztán végigkísérte egész munkásságát.
Az épp hogy tizenéves Antoine történetét meghatározza az esetlegesség, egyre inkább keveredik bele a felnőttek világára adott reakciókba, hogy a végén a kitörjön a szabadságba. Az ösztönösség az utolsó kultikus jelenetben is testet ölt: nem csak a szereplő esetében, aki fut, fut, egészen addig, amíg meg nem pillantja a tengert, de a jelenet megvalósításában is, hiszen a rendező csak a robbanásszerű cannes-i siker után gondolkozott el azon, hogy miért nem snittelte fel a jelenetet. Truffaut az ösztönei viszont annyira jók, hogy így ís - vagy pont ezért - a filmművészet egyik legfontosabb alkotását teremtette meg vele.
Lopott csókok
A néhány évvel később készült filmet a Négyszáz csapás folytatásaként is jegyzik, igen sok életrajzi elemet fedezhetünk fel benne. Az immár fiatal felnőtt Jean-Pierre Léaud által alakított főhőst az alkotás elején éppen egy katonai fogdából engedik ki, mert ugyan jelentkezett a honvédségnél, pár hónap után meggondolta magát. Truffaut interjúit olvasva kiderül, hogy a szerző pontosan így járt, amikor huszonévesen szerelmi bánatában jelentkezett sorkatonának, ahonnan később Bazin kapcsolatainak köszönhetően menekült meg.
A hős itt is Antoine Doinel, aki magányosan csapódik ide-oda Párizsban, a katonai kötelességeitől szabadulva, portásnak áll, majd egy véletlennek köszönhetően magándetektív lesz belőle (utalva Truffaut újságírói múltjára), amely folyományaként egy cipőboltban, pakoló fiúnak álcázva magát folytat nyomozást. Egyetlen köteléke a múltjához egy lány, akivel kerülgetik egymást, és akinek a szüleivel szoros viszonyt ápol.
Lopott csókok
A Lopott csókok a rendező talán legmostohább körülmények között készített filmje, ugyanis a forgatás negyedik napján leváltották a Cinemateque igazgatóját, és Truffaut onnantól kezdve kettős szerepben élt: miközben rendezőként filmet forgatott, nappal az átállásokban, majd esténként újságíróknak nyilatkozott és petíciókat fogalmazott meg a Filmarchívum ügyében. Bár volt kész forgatókönyv, a dialógok nagy részét improvizálták. Ez azonban nem látszik meg az alkotáson, sőt, a rendező szerint ez az egyetlen filmje, ahol sikerült elérnie, hogy ne legyen túlnyomórészt drámai, hanem ugyanannyi komikus elemet is csempésszen bele.
Az utolsó metró
Truffaut egyik utolsó filmje, a kor nagy sztárjaival Catherine Deneuve-vel és Gérard Depardieu-vel készített kosztümös dráma korántsem olyan ösztönös darab, mint az előbb említettek. Közel húsz év elteltével már saját bevallása szerint is szakemberként áll a kamera mögött, alaposan felsnittelt képekkel, átgondolt dramaturgiával klasszikus alkotást hozott létre. Azért valamit mégis belecsempész saját gyerekkorából, hiszen alapélménye a ’40-es évek, a németek által elfoglalt Párizsa, ahol az 1980-ban készült alkotás játszódik.
Az utolsó metró
Az utolsó metró alaphelyzete kedvelt terepe a filmkészítőknek, hiszen Lubitsch ’42-es Lenni vagy nem lennije (amely forgatókönyvét Lengyel Menyhért írta), és ezzel az alkotással szinte egy időben készült Oscar-díjas Mephisto is a náci hatalom alatti színházi túlélési stratégiákat boncolgatta. Truffaut-ról egyébként sem áll távol a kulisszák mögötti világ, hiszen a ’73-ban készült Amerikai éjszaka egy filmforgatáson játszódik.
Ez az alkotás nem hordozza magában a nouvelle vague frissességét, de a izgalmas és jól felépített forgatókönyve, a remek karakterek és Catherine Deneuve játéka, amellyel megeleveníti ezt a keménynek tűnő nőt, aki zsidó származású rendező és igazgató férjét rejtegeti a színház pincéjében, odaszegezi az embert a képernyő elé.
