Miről szól a filmterved?
A film főszereplője Éva, egy negyvenéves nő, aki úgy dönt, új irányt ad az életének. Otthagyja marketinges munkáját, és beiratkozik egy kurátori képzésre, hogy végre azzal foglalkozzon, ami mindig is érdekelte: a képzőművészettel és a kiállítások világával. Itt felfigyel rá oktatója, Zsolt – a nagy tekintélyű galerista, aki a művészeti világ köztiszteletben álló, befolyásos szereplője. A férfi felkarolja Évát, munkát ad neki a galériájában, és szakmai lehetőségeket kínál számára. Egy kiállításmegnyitó után azonban, amikor kettesben maradnak a galériában, a férfi visszaél fölérendelt helyzetével és Éva belé vetett bizalmával, és megerőszakolja őt.
Éva sokáig hallgat a történtekről. A szégyen, az önvád és az attól való félelem, hogy senki sem hinne neki, megakadályozzák abban, hogy beszéljen a vele történtekről. Azonban egyre több jelből azt kezdi sejteni, hogy nem ő volt Zsolt egyetlen áldozata. Nem hagyja nyugodni a gondolat, hogyha nem tesz semmit, az ami vele történt, később mással is megtörténhet. Végül úgy dönt, hogy vállalja a következményeket, és hivatalos úton próbálja elérni a férfi felelősségre vonását. Ezzel kezdetét veszi egy lelkileg rendkívül megterhelő, sokszor megalázó és végeláthatatlannak tűnő hivatali procedúra.
A film azt vizsgálja, min kell keresztülmennie ma Magyarországon egy nőnek, ha szexuális erőszak áldozataként az intézményektől és a jogrendszertől vár segítséget. A film középpontjában a hatalommal való visszaélés, az intézményi kiszolgáltatottság és az áll, hogyan mélyítheti tovább a traumát maga a segítségkérés folyamata is. Arról szól, hogyan kerül valaki újra és újra olyan helyzetbe, ahol neki kell bizonyítania a saját igazát, miközben azok az intézmények, amelyekhez segítségért fordul, fokozatosan cserben hagyják. És arról is, hogyan maradhatnak súlyos visszaélések valódi következmények nélkül.
Nagy Viktor a Csak egy kis baráti gesztushoz készült moodfilmben / Fotó: Pápai Dániel
Mióta és miért foglalkoztat ez a téma?
Azóta foglalkozom komolyabban ezzel a témával, amióta egy hozzám nagyon közel álló ember is abúzus áldozata lett. Testközelből néztem végig, milyen tortúrán kell keresztülmennie annak, aki segítséget kér, és nagyon megrázott az a ridegség és áldozathibáztató hozzáállás, amellyel többek között a rendőrségen találkozott.
Az eset után meglepően sok női ismerősöm kezdte el megosztani velem a saját történetét, amelyekről korábban hallgattak. Különböző esetekről meséltek, mégis újra és újra ugyanaz tért vissza: azzal szembesültek, hogy amikor segítséget kértek, az intézményi reakció önmagában is újabb traumát okozott. Ekkor kezdtem igazán megérteni, hogy rengeteg embert érintő, rendszerszintű problémáról van szó.
Eredetileg kisfilmet szerettem volna készíteni a történtekről, de ahogy egyre mélyebbre ástam magam a témában, világossá vált, hogy sokkal összetettebb a probléma annál, hogy egy rövidfilmben érdemben körbe lehessen járni.
A kutatás során az egyik legmegdöbbentőbb tapasztalatom az volt, hogy bizonyos valós történeteket végül visszafogottabban kellett megírnom a forgatókönyvben, mert egyszerűen túlzónak vagy groteszknek hatottak. Volt jelenet, amire még ennek ellenére is kaptam olyan visszajelzést, hogy ilyen 2026-ban már biztosan nem történhet meg. Pedig ezek valós beszámolók alapján íródtak.
Számomra pontosan ez is mutatja, miért kell még mindig beszélni erről a témáról: mert hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy már sokkal előrébb tartunk, egészen addig, amíg szembe nem találjuk magunkat a valósággal.
Milyen műfajban gondolkodsz és milyen vizuális világot képzelsz el a filmhez?
Műfajilag elsősorban pszichológiai drámában gondolkodom. Vizuálisan egymással párhuzamosan két filmes nyelvet szeretnék használni.
A hivatali és jogi procedúrák ábrázolásánál egy teljesen realista, rideg, megfigyelő filmes nyelvben gondolkodom, a román új hullám filmjeinek stílusához hasonló módon. Statikus, akár hosszú percekig kitartott, vágás nélküli beállításokkal rendkívüli feszültséget lehet teremteni. Egy ilyen jelenetben a néző nem kap megkönnyebbülést egy vágástól vagy kameramozgástól. Ott kell maradnia a szereplővel, végig kell élnie a kínos pillanatokat, csendeket, megalázásokat, feszélyező tekinteteket. Szinte harmadik emberként kerül bele a szituációba, és pontosan ezt szeretnénk elérni.
Ezzel párhuzamosan a főszereplőnk belső lelki folyamatait sokkal stilizáltabb, atmoszférateremtő képekkel szeretném ábrázolni. Az elmúlt hónapokban sokat foglalkoztam azzal, hogyan lehet a traumát vizuálisan reprezentálni. Egy ilyen történetben különösen fontos megmutatni, hogy a traumát átélt ember nem mindig képes, vagy nem feltétlenül áll készen arra, hogy beszéljen a vele történtekről. Emiatt a filmnek kell helyette vizuálisan megszólalnia. Szubjektív, olykor álomszerű képsorokkal, a disszociatív élmények és a megváltozott érzékelés képi és hangi megjelenítésével szeretném érzékeltetni a trauma pszichés hatásait. Ezekben a jelenetekben elmosódhatnak a külső valóság és a belső élményvilág határai, lehetőséget teremtve arra, hogy a főszereplő nehezen megfogalmazható érzéseit és lelkiállapotait szavak nélkül is közvetítsük.
Ehhez a képzőművészeti közeg különösen gazdag lehetőségeket kínál. A galériában eleve körülveszik Évát festmények, emberi alakok, arcok, testek, absztrakt formák. Ezeket úgy szeretnénk kiválasztani, elhelyezni és fényképezni, hogy bizonyos pillanatokban ráerősítsenek Éva lelkiállapotára. Egy sötét emberalak, egy torz arc például egy szorongásos helyzetben egészen más jelentést kaphat a megfelelő kompozícióval.
A történet bizonyos pontjain szeretném, ha a filmnek szinte thrilleres feszültsége lenne. Ebben Polanski filmjei fontos inspirációt jelentenek számomra. Ő fantasztikus érzékkel építi fel a filmjei hangulatát, és nagyon kevés eszközzel képes folyamatos nyugtalanságot és fenyegetettséget teremteni, miközben a feszültség sokszor nem külső eseményekből, hanem a szereplők belső félelmeiből, paranoiájából és bizonytalanságából épül fel.
Láng Annamária a Csak egy kis baráti gesztushoz készült moodfilmben / Fotó: Pápai Dániel
Mennyire látod magad előtt a kész anyagot, és mekkora szabadságot hagysz a változásnak?
Határozott elképzeléseim vannak, sok jelenetet nagyon pontosan látok magam előtt, és szeretnék egy jól felépített képi dramaturgiával dolgozni. Fontosnak tartom, hogy legyen egy erős rendezői vízió, legyenek világos arányok és pontosan tudjam, mi az, amit a film lényegéből semmiképpen sem szeretnék elveszíteni. Mindemellett fontosnak tartom, hogy maradjon szabadság az alkotói folyamatban, mert a filmkészítés folyamatos alkalmazkodást, újragondolást és kreatív döntések hozását igényli, emiatt fontos, hogy az előzetes elképzelések ne szabjanak túl merev kereteket a folyamatnak.
Ezen belül nagy szabadságot szeretnék hagyni a többi alkotónak. A film csapatmunka. Rendezőként az a feladatom, hogy elég pontosan tudjam megfogalmazni, merre tartunk, és olyan instrukciókat adjak, amelyek mentén a kreatív csapat minden tagja a saját tudásával hozzá tud tenni a filmhez. A színészeknél ezt különösen fontosnak érzem, mert sokszor éppen egy váratlan reakció vagy egy apró gesztus tesz igazán élővé egy jelenetet.
A forgatókönyv is folyamatosan változik, részben azért, mert a témában való kutatás számomra korántsem ért véget. Továbbra is konzultálok szakemberekkel, pszichológusokkal, civil szervezetekkel és érintettekkel, olvasok esetleírásokat, kutatásokat és személyes beszámolókat. Ez egy annyira érzékeny téma, hogy számomra egyetlen mondat sem hangozhat hamisan. Ha egy jelenetben az áldozat reakciója, egy rendőrségi kérdés vagy egy intézményi helyzet nem hiteles, az az egész film hitelességét veszélyezteti.
Ráadásul minden történet egyedi, így az újabb személyes beszámolók és szakmai beszélgetések további nézőpontokkal gazdagíthatják és árnyalhatják a film alakulását.
Kapcsolódik a tervhez valamelyik korábbi munkád?
Igen, tematikailag és vizuálisan is szervesen kapcsolódik a korábbi munkáimhoz. A filmjeimben visszatérő témák a magány, a szorongás, az izoláció, a kimondatlan lelki terhek és azok a belső konfliktusok, amelyeket a szereplők sokszor nem tudnak, vagy nem akarnak szavakkal megfogalmazni.
A legutóbbi kisfilmem, a Magány is közel áll ehhez a filmtervhez. Abban is fontos szerepet kapott a képzőművészeti közeg, és már ott is kísérleteztünk azzal, hogyan lehet a műalkotásokat nem pusztán díszletként használni, hanem a szereplő belső állapotának részeként beépíteni a film vizuális világába. A képek, alakok és terek sokszor a paranoia, a szorongás vagy más belső konfliktusok vizuális kivetüléseivé váltak. A Magány szinte teljes egészében egy álomszerű, zárt térben játszódik, ezért ott sokkal messzebbre lehetett menni ebben a stilizációban. A Csak egy kis baráti gesztusnál viszont tudatosan visszafogottabban szeretném használni ezeket az eszközöket, mert ez egy nagyon konkrét, aktuális és valós társadalmi problémából indul ki. Fontos, hogy a film végig megőrizze a hitelességét, és ne rugaszkodjon el túlságosan a valóságtól. A belső világ vizuális megjelenítése itt is meghatározó lesz, csak egy realista világba kell szervesen beépülnie.
Káman Albert és Pápai Dániel operatőr a moodfilm forgatásán / Fotó: Törő Balázs
Kikkel, milyen csapattal jelentkeztél az Inkubátorba?
Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert egy olyan csodás csapat van mögöttem, amelynek több tagjával már régóta dolgozom együtt, így jól ismerjük egymás gondolkodását és munkamódszerét. Egy ilyen érzékeny történetnél szerintem ez különösen nagy érték.
A film operatőre Pápai Dániel, aki a legutóbbi kisfilmemet is fényképezte. Nagyon szeretünk együtt dolgozni, napi szinten kapcsolatban vagyunk: folyamatosan küldjük egymásnak a vizuális inspirációkat, képi megoldásokat, és már most rengeteget beszélünk arról, hogyan lehetne majd egy-egy jelenetet a lehető leghatásosabban felvenni. Nekem nagyon fontos, hogy az operatőr ne egyszerűen végrehajtsa azt, amit elképzeltem, hanem valódi alkotótárs legyen, akivel közösen találjuk meg a film vizuális nyelvét.
A másik nagyon fontos alkotótársam Nagy Nikolett Colette kurátor, art director, aki elsősorban azért felel, hogy a kortárs képzőművészeti közeg, a műalkotások és maga a film képzőművészeti látványvilága hiteles legyen. Nagyon sokat tesz hozzá ahhoz, hogy ennek a világnak legyen egy plusz dimenziója, és hogy a filmben megjelenő műalkotások önmagukban is további jelentésrétegeket hordozzanak.
Nekem különösen fontos, hogy a kortárs képzőművészeti világot teljesen hitelesen mutassuk meg. Nikoletten keresztül az elmúlt években nekem is nagyon komoly betekintésem lett ebbe a közegbe, és azt szeretném, hogy ha valaki megnézi a filmet, aki maga is ebben a budapesti művészeti, galériás értelmiségi közegben mozog, azt érezze, hogy igen, ez tényleg pontosan ilyen, ez a történet akár meg is történhetne.
A forgatókönyvet Macsuka Patrikkal közösen fejlesztettük. Tudatosan szerettem volna magam mellé valakit, aki más irányból közelíti meg a történetet, mint én. Én ösztönösen nagyon vizuálisan gondolkodom, Patrik pedig sokszor éppen a dialógusok és a jelenetek belső dramaturgiája felől közelít. Nekem ez kifejezetten hasznos volt, mert ki tudott billenteni a saját komfortzónámból, és szerintem ettől sokkal jobb egyensúly alakult ki a képi történetmesélés és a szöveg között.
A film zeneszerzője Hodován Milán lesz, akivel már a moodfilm zeneszerzésénél elkezdtük kialakítani a film zenei világát. Nagyon közel áll hozzám Milán ízlésvilága és zenei gondolkodása, különösen az, ahogyan az elektroakusztikus hangzásokat a klasszikus zenei elemekkel keveri. Ez a kettősség szerintem nagyon jól illik ahhoz a világhoz, amit ehhez a filmhez elképzelek. Amit ő alkot, abban mindig van valami egészen különleges és egyedi.
A producereim Lelkes Botond és Balogh Evelyn, a film gyártó cége pedig a Non Lieu Film Production. Evelynt már korábbi munkákból ismerem, nagyon jó szervező, és elképesztően gyakorlatiasan gondolkodik. Idén a Talents Sarajevo Producers Summit programjába is beválogatták, ami a projekt nemzetközi kapcsolatainak építése szempontjából is remek lehetőség volt.
A két főszereplőnk Láng Annamária és Nagy Viktor. Annamária a bécsi Burgtheater, Európa egyik legrangosabb színházának társulati tagja, Viktor pedig már a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója is. Azért választottuk ki, már ebben a fázisban a főszereplőket, mert a moodfilmet tudatosan azokkal a színészekkel szerettem volna elkészíteni, akikkel később magát a nagyfilmet is forgatni fogjuk. Ez egyfajta előgyakorlat volt a nagyfilmhez, és utólag nagyon örülök ennek a döntésnek, mert egyszerűen fantasztikusan működnek együtt.
Ez színészileg különösen érzékeny anyag. Éppen ezért konzultáltunk Annamarival arról is, hogy kivel érezné magát biztonságban ezekben a nagyon nehéz jelenetekben. Ő és Viktor régóta ismerik egymást, ami ebben az esetben óriási segítség: van közöttük egy meglévő bizalom, amire építeni lehet. A forgatókönyvben Éva és Zsolt közös jelenetei a történet legfeszültebb pontjai közé tartoznak, és a moodfilm forgatásán számomra végleg egyértelművé vált, hogy nagyon izgalmas lesz az ő kettősük.
Kámán Albert
Dolgozol jelenleg bármi máson, vagy csak a pitchre koncentrálsz?
Amikor megkaptuk az értesítést, hogy bejutottunk az Inkubátorba, éppen a következő kisfilmemet készítettük elő. Azt akkor félretettük, mert egyértelmű volt, hogy most ennek a nagyfilmnek kell elsőbbséget kapnia. A Pitch Fórum után viszont mindenképpen szeretnék visszatérni hozzá, mert nagyon izgalmas anyagnak tartom, és egy kifejezetten erős vizuális világot találtunk ki hozzá. Kár lenne veszni hagyni.
Most természetesen a pitch és ez a filmterv az első. Ha az ember ekkora lehetőséget kap, és egy szakmai bizottság bizalmat szavaz neki, azt szerintem kötelessége komolyan venni. Éppen ezért, mint mondtam is, napi szinten foglalkozom a filmmel, továbbra is kutatok, olvasok, konzultálok szakemberekkel és dolgozom a forgatókönyvön.
Szerencsére a moodfilmet már a nyár végén leforgattuk, úgyhogy most már teljesen a prezentációra tudok koncentrálni. Korábbi Inkubátor-döntősök nagyon jó tanácsa volt, hogy ha lehet, ezt ne hagyjam az utolsó hetekre, mert különben éppen a pitchre való felkészüléstől venné el az energiát.
Közben az évek során rengeteg filmtervem gyűlt össze, amelyekhez szeretnék majd visszatérni. Talán ez az egyik legjobb érzés most: hogy bár ennek a filmnek még nagyon hosszú útja van előttünk, közben egyre inkább azt érzem, hogy egy új és izgalmas filmes időszak előtt állunk.
Kámán Albert a Szent István Egyetem audiovizuális szakán végzett. Az elmúlt 10 évben rendezőként, operatőrként, rendezőasszisztensként és a filmgyártás számos más területén is dolgozott. Legutóbbi kisfilmje, a Magány a CineFest Nemzetközi Filmfesztivál és a Magyar Filmszemle versenyprogramjában mutatkozott be, és számos külföldi fesztiválon is szerepelt. Filmjeinek visszatérő témái a szorongás, a magány, az izoláció és a kimondatlan lelki terhek. Munkáit erősen stilizált képi világ, szubjektív vizuális megoldások és tudati képek jellemzik, amelyekben gyakran mosódik össze álom és valóság. Munkáiban a kortárs képzőművészet is fontos szerepet kap. Ennek filmes megjelenítésében állandó alkotótársa Nagy Nikolett Colette, kurátor és art director. A Csak egy kis baráti gesztus ezt az alkotói világot viszi tovább: a trauma, a hatalommal való visszaélés és az emberi kiszolgáltatottság témáit szubjektív, a képzőművészetből is táplálkozó vizuális nyelven dolgozza fel.
Az Inkubátor Pitch Fórumot november 13-án rendezi meg a Nemzeti Filmintézet Képzési igazgatósága az Urániában. A szervezők a filmeseknek lehetőséget biztosítanak a részvételre, jelentkezés: [email protected]
