Egész jól le lehet mérni egy cannes-i film iránti érdeklődés mértékét abból, hogy a fesztiválpalota előtt hányan állnak kis táblákkal a kezükben, hogy lepattanó jegyeket szerezzenek egy-egy vetítésre. A cannes-i előadásokra meghívóval, valamint szakmai akkreditációval lehet bejutni, utóbbi vendégeknél viszont a badge-et is ellenőrzik a beléptetésnél, így sajtójegyet például legfeljebb egy másik újságírónak lehet csak odaajándékozni. Az önjelölt jegyvadászok tehát elsősorban azokat a meghívott vendégeket keresik, akiknek felszabadult a +1 főjük, és be tudják vinni őket az adott vetítésre.
Nemes Jeles László új filmjének vasárnap délutáni díszvetítése előtt ritkán látott számban emelkedtek a magasba a „Tickets for Moulin SVP” táblák. Egy jól szituált, idősebb helybéli jegyvadász erősítette meg, hogy óriási a felhajtás Franciaországban a Moulin körül, elsősorban azért, mert az egyik legnépszerűbb színészük, Gilles Lelouche főszereplésével készült film egy ikonikus történelmi alakjukról, akit nemzeti hősként tisztelnek.
Nagy volt tehát a nyomás Nemes Jeles Lászlón, aki első francia nyelvű filmjét rendezte meg produceri felkérésre, ráadásul gyorsan, hiszen a forgatás tavaly ősszel zajlott, és idén májusra el kellett jutniuk odáig, hogy elkészüljenek a 35mm-es kópiák, amikről a fesztiválpalota nagytermében is vetítették a Moulin-t.
(foto: Cannes Film Festival - Facebook)
Bár Nemes Jeles jól ismeri Franciaországot, és a történelem szakot is ott végezte el, egy ekkora nemzeti hős történetének feldolgozása mindig nagyon kockázatos. A forgatókönyvet ezúttal nem az állandó alkotótársával, Clara Royerrel közösen jegyzi a rendező, a film írója Olivier Demangel (Az atlantiak, Én vagyok az apád), Nemes Jeles pedig társalkotóként volt jelen az írás során. A Moulin, bár hivatalosan francia produkció (a projekttel Alain Goldman producer kereste meg a rendezőt), a forgatása Magyarországon, hazai stábbal, Nemes Jeles állandó alkotótársainak (többek között Erdély Mátyás operatőr, Zányi Tamás hangmester, Zabezsinszkij Éva casting director, és az Árva vágója, Politzer Péter) közreműködésével zajlott.
Jean Moulin szövevényes történeténél könnyen adná magát egy hagyományos történelmi filmes megközelítés: az ellenálló teljes élete, az ifjonti hévtől, a felemelkedésen és az aktív éveken át a tragikus végkifejletig. Demangel és Nemes Jeles azonban sokkal ambiciózusabb utat választottak: a címszereplő életének utolsó napjaira koncentráltak, az akkor zajló eseményeken keresztül érzékeltetik az 1943-as, németek által megszállt Franciaország fojtogató hangulatát, az ellenállás nehézségeit, és helyezik izgalmas kontextusba a hősiesség motívumát.
A Moulin két, dramaturgiailag jól kettéválasztható szakaszra osztható. A film első felében Jean Moulin (Gilles Lelouche) álnéven, Jacques Martelként érkezik Lyon-ba 1943-ban, hogy a francia ellenállás tagjaival találkozzon. Az alakulat ottani vezetőjét, a Vidal fedőnéven ismert Charles Delestraint tábornokot épp letartóztatta a Gestapo, így a németek ellen titokban szervezkedő csapat az ellenállás vezérétől várja a stratégiai útmutatást. Moulin helyszínről helyszínre járva tárgyal és menedzsel, ám eközben úgy tűnik, bármikor utolérhetik őt a náci megszállók, élükön a lyoni mészárosként is emlegetett Klaus Barbie-val (Lars Eidinger).
Bár az alapötlet nem Nemes Jeles Lászlótól származik, a Moulin dramaturgiájában mégis sok hasonlóság mutatkozik a rendező korábbi filmjeivel. Ahogyan a Saul fia, a Napszállta és az Árva esetében, úgy ezúttal sem jut a néző többlettudáshoz, mindig annyit tudunk, amennyit a főszereplő, akivel végigmegyünk ezen a pokoli úton. Fontos különbség azonban, hogy Jean Moulin eleinte sok tudás birtokában van, hiszen mindenkit ismer, és aktív szereplőként igyekszik rendet tenni a Vidal letartóztatása miatt megzavarodott ellenállók táborában. A Moulin első fél órájában sötét terekben, sikátorokban és pályaudvarokon záporoznak különféle nevek és gyorsan elmormolt utasítások, a címszereplő szinte folyton mozgásban van, a rutinos ellenállás-menedzsment jeleneteiből fokozatosan épül fel a feszültség és a paranoia. Ebből bontakozik ki a Moulin és Barbie közötti szembenállás, ami a film második felében megrázó kínzásjelenetekbe és pszichológiai csatákba torkollik.
A film ezzel két aspektusát mutatja meg a hősiességnek: Moulint először az teszi hőssé, hogy pontosan, hideg fejjel irányítja a közösség operatív feladatait, majd pedig az, hogy kínzói nem tudják őt megtörni. Az alkotók úgy hozzák közel a nézőhöz ezt a mitizált figurát, hogy közben Moulin nemcsak emberinek tűnik, de a morális tartása, a politikai tehetsége, szervezőkészsége és karizmatikus jelleme is érzékelhető.
A főszerepet játszó Gilles Lelouche remekül oldja meg a feladatot, ráadásul, mivel jelenleg ő az egyik legnépszerűbb színész Franciaországban, a kiválasztása is jól jelzi az alkotói szándékot. Nemes Jeles úgy szeretné közel hozni a nézőhöz Jean Moulin figuráját, hogy eközben nem feledkezik meg az ellenálló ikonikus státuszáról sem. Így Lelouche jó választásnak bizonyul, meggyőzően hozza a céltudatos, megtörhetetlen ellenállót, de közben végig emberinek hat. Vagyis könnyen el lehet hinni róla, hogy egy hős, ami kulcsfontosságú a dramaturgia működése szempontjából.
A vele szemben álló hírhedt náci főhadnagy, Klaus Barbie karakterénél talán még nehezebb dolga volt az alkotóknak. Nemes Jeles a Screen-nek adott interjúban ki is emelte, hogy nem egy „cirkusz nácit” szeretett volna, de az sem volt cél, hogy túlságosan humanizálja a kegyetlen hadnagyot. Barbie jelenléte fenyegető, a film első felében olyan érzés, mintha árnyékként követné Moulint. Már ekkor, ezt követően pedig még egyértelműbben a címszereplő szemszögéből látjuk a náci vezetőt, aki céltudatos, könyörtelen és monomániás.
Lars Eidinger tökéletesen megtalálja az egyensúlyt: Barbie karizmatikus, félelmetes alakként jelenik meg, aki egy személyben testesíti meg a megszállók kegyetlenségét és fegyelmezettségét. Moulin és Barbie szembenállása így bőven túlmutat a jó és a rossz archetipikus küzdelmén: két világnézet, két különböző igazság csap össze Lelouche és Eidinger közös jeleneteiben.
Taps a Moulin vetítése után (forrás: a Cannes Film festival Youtube csatornája)
A fojtogató atmoszférát jól szolgálják Erdély Mátyás 35 mm-es celluloidra, anamorfikus lencsékkel rögzített CinemaScope képarányú kompozíciói. Az 1943-as Franciaország koszos és szűk, máskor grandiózus és geometrikus terei sötét hangulatot teremtenek. A film így gyorsan bekúszik a bőr alá, nem függetlenül a baljós képeket kiegészítő, lehengerlő hangkulisszáról: Zányi Tamás és csapata virtuóz módon játszik az atmoszférikus zajokkal, de az utcák, a vonatok, és a kínzás hangjai is segítik a hatáskeltést. És ha ez még nem lenne elég, egyes jelenetekben rendre vissza-visszatér egy éteri ambient-szólam, ami még inkább a horror iányába löki a filmet.
Ahogyan Moulin, úgy a néző is folyamatosan veszélyben érezheti magát, az explicit és megrendítően erőszakos lezárás pedig mártírrá emeli a címszereplőt. A Moulin az autenticitásra törekvő közegábrázolás, a végsőkig ellenálló hős, és az ezzel kapcsolatos morális kérdésfelvetések miatt sikeresen kerüli ki a történelmi filmek legnagyobb csapdáit. A francia közönség érdeklődése miatt pedig könnyen lehet, hogy ez lesz Nemes Jeles László eddigi legnagyobb közönségsikere.
A Moulin-t a 79. cannes-i filmfesztiválon láttuk, a magyar mozikba ősszel érkezik, az ADS Service forgalmazásában.
