Oana Pellea: A színészet nem színészet

Oana Pellea: Én azt hiszem, hogy a román színész önmagában egy különleges ötvözet – éppen ezért szerintem Romániában mindig nagy színészek voltak. Arról van itt szó, hogy annak a színésziskolának köszönhetően, amely nálunk létezett (sajnos már csak múlt időben beszélhetünk róla), a román színjátszás a szigorúság és egyfajta, a latin gyökerekből táplálkozó melegség, érzelemgazdagság ötvözete. A színészképzés ugyanis orosz alapokon működött, Sztanyiszlavszkij gondolkodásmódja valamint hatalmas fegyelem jellemezte. A melegségnek, az abszurdnak, a humornak és az öniróniának a keveredése teszi különlegessé a román színészt, és ezért értékelik őket mindenütt a világon. Én is úgy gondolom, hogy a mindenkori román film sokat köszönhet a román színészetnek, és azt hiszem, hogy a mainál jobban kellene ezt kihasználnia.

Filmhu: Párhuzamot tudna-e vonni az egyaránt világhírű román színház és film között? Azért kérdezem, mert a mai román film realizmusa és a román színház expresszív-expresszionista jellege között lényeges különbségek vannak.

O.P.: Én csupán egy szegény színésznő vagyok, Ön meg egy egész elméletet kér tőlem, és nem tudom, képes vagyok-e rá. Számomra színészként az alap ugyanaz, bár az eszközök mások. Akár realistán, akár abszurdan kérik tőlem, valójában belépek egy történetbe, amelyet átveszek és továbbadok – ugyanerről van szó mind a színházban, mind a filmben. Úgy gondolom, ebben a munkában a kiindulópont mindig érzelmi jellegű, viszont számomra a legizgalmasabb mozgás, amit el tudok képzelni, a gondolaté. Mindegy, hogy filmről vagy színházról beszélünk, ezt szeretem látni egy színészen: a gondolatainak a mozgását, az érzelmek belső kutatását.

Minden szereplő a saját történetével érkezik. Vegyük Szabi meséjét például: Rodica esetében, akit alakítok, amellett, hogy én színészként beléptem ebbe a történetbe, testet kellett adnom ennek a figurának. Ez azt jelenti, hogy saját univerzummal kell érkezned, amely felől át kell venned egy rendező univerzumát, és azt kell továbbvinned. És ez a továbbvitel csak egy, a színészben meglévő belső gondolat, belső emóció segítségével lehetséges – szerintem ez a kettő nélkülözhetetlen ahhoz, hogy egy karakter létezzen.

Filmhu: Hajdu Szabolcs filmjei mellett másutt is volt lehetősége magyar, illetve más nemzetiségű színészekkel együtt dolgozni. Lát-e valami lényeges különbséget a román színészek és a többiek munkája között?

O.P.: Én már az apukám (Amza Pellea, híres román színész) révén is rendkívül tisztelem a magyar színészeket, ő sokszor dolgozott nagy magyar színészekkel, és valódi kapcsolatban állt a magyar színészképzéssel. Én rajongok a magyar színészekért, és különösen nagyra tartom az Erdélyben dolgozó magyar kollégákat – úgy gondolom, hogy ők napjainkban az egész román színjátszás csúcsait képviselik. Nem tudom a színészeket nemzetiség alapján besorolni, csupán jó és rossz színészekről tudok beszélni. És akkor a dolgok leegyszerűsödnek: rajongok a jókért, és sajnálom a rosszakat.

Egy jó színész - Clive Owen Az ember gyermekében

Filmhu: És mi teszi a különbséget jók és rosszak között?

O. P.: Hát ez azért ízlés kérdése is, hiszen szubjektív művészetről beszélünk. De számomra egyszerű a helyzet: az a színész, aki érzelmileg megérint, aki nem hazudik, aki nem mesterkélt, az jó. A mesterkéltség hiánya azt jelenti, hogy nem akar önmagában bizonyítani valamit, nem akarja önmaga tehetségével kiszúrni a szememet. Az a jó színész, aki szolgál egy történetet, aki a hátán viszi azt. Jó színészre példa Clive Owen, akivel Az ember gyermekében játszottam együtt, és ahol egyetlen önmagában vett színészi pillanata sincs, csupán egy néző felé tartó történet hordozója. Magáévá tesz egy történetet, és viszi azt, alázatosan, mint minden nagy művész. Ilyen a jó színész.

Filmhu: Amit én különösen értékelek az Ön filmes játékában, de a román színészekében általában, hogy jelenlétük van a vásznon. Miképpen lehet ezt elérni?

O. P.: Nem tudom, mit mondjak erre. Talán arról van szó, hogy eljutsz egy olyan pontra az életedben, amikor már nem akarsz bebizonyítani semmit. És akkor csupán létezel. Talán egy esszencializáló szűrőről van szó a művész életében, amely után már képes egyszerűen megállni és úgy hallgatni a vásznon, hogy közben ezer dolgot adjon át. A jelenlét válik erőteljessé. Talán…
A színészet nem színészet, hanem egzisztencia. Nem egyszerűen forma többé, hanem lényeggé, tartalommá válik. Nem azért készítesz egy filmet, hogy tépd a szádat, vagy hogy díjakat nyerj, hanem mert be szeretnél lépni egy másik művész univerzumába, hogy ott létezz néhány napig, és utána a celluloidra, egy műanyagra ragadva ott maradj egy történetben, amelyben léteztél és éltél, mert emberként, művészként mondani akartál valamit. Ilyenkor valószínűleg a művész képe inkább átlátszó, és rajta keresztül sokkal erőteljesebben látható maga az ember – ilyenkor lesz elegendő a jelenlét. Gondolom…

Filmhu: Ha már szóba került Az ember gyermeke – ott egy más világgal találkozott. Miben más a színészi munka egy szuperprodukcióban?

O. P.: Teljesen hasonlóan dolgoznak sok szempontból, és nagyon másképp egyetlen szempontból. Minden nagy művész egy univerzumot hoz létre a csapatán belül – ez volt a helyzet Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke rendezője - Gy. Zs.), de Hajdu Szabolcs esetében is. A művészi feszültség is ugyanaz, hiszen Cuarón is a maximumot várta önmagától és a csapatától, ahogy Szabi is – tehát nem ebben van a különbség. A nyomás nagyon más: egy jól megszervezett rendszer, a pénz, Hollywood nyomása teljesen más, mint egy „normális” film esetében. Olyan nyomásról van szó, ami megnehezítheti egy kívülről érkező művész munkáját. Nehéz a rendszer, a pénz, a kommersz nyomásával harcolni – Cuarón például olyannak tűnt nekem, mint egy felszerszámozott ló, aki folyamatosan le akarja dobni magáról a kötelékeket.

Filmhu: Két nagyon különböző szerepe van a két Hajdu Szabolcs munkában (Fehér tenyér és Bibliothéque Pascal), ráadásul két teljesen különböző történet: egy realista és egy mesei, mágikus.

O.P.: Az egész Szabival való együttműködésemben van valami mesei. Ő meséket áraszt magából, nem tudom másképp mondani. A Bibliothéque Pascal befejezése azért annyira szenzációs, mert a kamera egy pillanatra megáll Szabi koponyája felett. Nekem Lawrence Olivier Hamletje jutott eszembe, amelyet a  40-es években játszott és rendezett, és ahol egy adott pillanatban a kamera alászáll fentről Hamlet fejébe, agyába, és aztán a tenger hullámaivá alakul – csak ezután indul a „Lenni vagy nem lenni” nagymonológ. Szabi egy olyan különleges alkotó, akinél mindegy, hogy realizmusról, mágikus realizmusról van szó, vagy éppen a mese és a valóság eme elképesztő határán egyensúlyozunk, színészként csupán annyi a feladatod, hogy legyen merszed részt venni az ő játékában. Nem vagyok a nagy szavak embere, általában szigorú vagyok magammal és a körülöttem lévőkkel szemben, de egyszerűen le vagyok nyűgözve a film második megnézése óta. Először Berlinben láttam, jó benyomásom volt róla, de nem olyan kivételesen nagyszerű, mint tegnap este, amikor újra megnézhettem itt Budapesten. Ez pedig csak az igazi műalkotásokra jellemző. Minden megvan benne, ami egy nagy műhöz kell: gondolkodtat, meghat, minden alkalommal felfedezel apróságokat, van benne egy kis bűnügyi szál is benne, abban az értelemben, hogy látunk dolgokat, amelyeket végül csak később értünk meg. Aztán vannak „csapda-karakterek”, mint akit én játszom: az első öt perc alatt leírod őt, azt hiszed, hogy tudod ki ő, beteszed egy skatulyába, de aztán az utolsó jelenetben, mikor leveszi a szemüvegét, hirtelen minden megváltozik, minden addigit megtagad. Szabiban még az a nagyszerű, hogy semmit sem bíz a véletlenre – és ezt imádom. Szeretem persze az improvizáción alapuló filmet is, de én odavagyok a pontosságért, ami szinte meg tud hatni, és ez történt velem ebben a filmben.

Filmhu: Létezett-e valami különbség a szereppel kapcsolatos elképzelésekben Ön és a rendező között?

O. P.: Szabi olyan rendező, aki színészi képzettsége révén meg is tudja mutatni a színésznek, hogy mit akar. Fordítva teszi meg az utat, a színészből indul „kifelé”, tudja, hogy milyen gombot kell megnyomni ahhoz, hogy biztos legyen az eredmény. Rodicával kapcsolatban olyasmi történt, ami a karrierem során eddig még sohasem: a karakter a jelmezpróbán született meg – sose fogom elfelejteni: Szabi és az operatőr jelenlétében elkezdtük a ruhákat próbálni, mert nem volt letisztult képe arról, hogy miképpen kell Rodica kinézzen. Vagy két órán keresztül próbáltunk nyugodtan, türelemmel, fotózgatva, makulátlan professzionalizmussal, és egy adott pillanatban előkerült ez a lebernyeg és ez a kalap, Szabi pedig megfogott egy napszemüveget és az orromra tette. Abban a pillanatban mindenki, de főleg én egyből rájöttem, hogy megszületett Rodica. Ezen felül Szabi utasításai számomra a pillantások szintjén zajlanak: odalép hozzám, a szemembe néz, és már a felét megértettem, még gesztikulál kettőt a kezével, és kész – ő egy mágus, ráadásul különleges karizmája van.

Filmhu: Ez azt jelenti, fognak még együtt dolgozni?

O. P.: Ez egy fölösleges kérdés. Azt kívánom, hogy sok filmet készítsen, és ha bármikor szüksége van rám, megtisztelve érzem magam.