A Bárány Valdimar Jóhansson rendezői bemutatkozása, az izlandi származású alkotó korábban olyan filmek látványtervezésében vett részt, mint a Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet és a Prometheus, de technikusként dolgozott a Trónok harcában és A holnap háborújában is. Csupa látványközpontú, műfaji produkcióban gyűjtött tapasztalatot ehhez a pár szereplős, zárt szituációs filmhez, amiben egy klasszikus családi drámát egy szürreális csavarral sikerült megbolondítania.
Bár a hangsúly valóban a házaspár gyászának feldolgozásán van, Jóhansson első nagyjátékfilmjét ízig-vérig áthatja az izlandi folklór. A 360 ezer főt számláló szigetország misztikus történeteiben kulcsfontosságú szerepe van a természetnek. Mint a többi skandináv országban, az első számú csodalényük nekik is a trollok (akiket legjobban a Trollvadászok című parádés norvég film mutatott be), de a háztáji állatvilág is számos alkalommal megihlette a helyi alkotókat. A nemzetközi díjakkal elhalmozott, 2015-ös Kosok tragikomikus dráma két, egymással 40 éve nem beszélő, juhtenyésztő testvérpárról, a 2013-as Lovak és emberek pedig abszurd vígjáték egy kis faluról, ahol minden a lovak és az állati ösztöneikkel hadakozó, működésképtelen emberek körül forog.
Az izlandi filmek lenyűgöző természeti háttere minden forgatókönyvíró álma lehet, hiszen mindenféle mesterséges módosítás nélkül képesek leírni a karakterek lelki világát a hosszú, ködbevesző síkságok, a semmiből semmibe tartó, kacskaringós, nedves utak, és a saras dombok. Ezek az adottságok a Bárányban is többet mondanak el a karakterekről, mint a párbeszédek, Maria és Ingvar házát minden irányból magasló zöld domborzat veszi körül, mintha a gyászból egyik irányba se lenne kiút, a megoldást ezek között a dombok közt kell keresni.
Ugyanez igaz az idővel való játékra is – a 2015-ös Madárkákban a 16 éves főhős és barátai látszólag folyamatosan nappali világosságban tombolják ki magukat, pedig csak éppen olyan évszakba lép a történet, amikor hónapokon keresztül nem megy le a nap. Ez a jelenség szó szerint megfagyasztja az időt, nincsenek napokat átvezető éjszakák, egy pillanatnyi szusszanás se, ahogy a Bárányban is rendszeresen ‘fényes nappal’ fekszenek le aludni a szereplők. Ez a soha véget nem érő világosság különös kényelmetlenséggel, feszültséggel ruházza fel a filmet. Ehhez megint csak szükség volt Izlandra, azon kevés országok egyikére, melyen áthalad az északi sarkkör.
A Bárány remekül használja a sziget adottságait, a hangsúly mégis az újonnan kialakult családi dinamikán, a gyerek iránti vágyon van, ami a gyászban megkeményedett szülőknél mindennél erősebb. Nem véletlenül jutalmazták idén Cannes-ban az Un Certain Regard szekció legeredetibb filmjének járó díjával: a dráma mellé bekúszó fantasztikus elem magával hozza a misztikus thriller műfaját, miközben a skandináv fekete humor is megtalálja a helyét ebben a különleges egyvelegben.
Ingvar testvére (Björn Hlynur Haraldsson), Pétur érkezése a bennünk felmerülő ezernyi kérdőjelet és ezt az abszurd humort képviseli: Hogy lehetséges ez az egész? Normálisak ezek? Miért nevelik és gügyögnek ennek a báránykának úgy, mintha a gyerekük lenne? A jövevény karácsonyi érkezéséből magától értetődően következik a biblikus értelmezés, amit végül egy ponton túl nem fejt tovább a film, a bárányka eredetére végül csak villanásnyi, kapkodós megoldást nyújt, némi hiányérzetet hagyva maga után.
Kisebb forgatókönyves hiányosságok akadnak a Bárányban, de a hangulatra, az abszurditásra, a különleges izlandi mágiára nem lehet panasz. A lenyűgöző látvány és a hangi megoldások miatt is érdemes moziban átélni ezt a szürreális történetet, utána pedig szépen sorban be lehet pótolni az utóbbi évek izlandi filmtermését, mert mindegyik, még a lovakkal és kosokkal elmesélt történetek is eggyel közelebb visznek minket a világ egyik legkülönlegesebb helyén élő emberekhez.
A Bárány augusztus 12-től látható a mozikban.
