McQueen maga is karibi gyökerekkel rendelkező, Angliában született művészként sikeres karriert futott be. Neve hallatán legtöbbünknek a 12 év rabszolgaság juthat eszünkbe, melyért a legjobb film kategóriában, 2014-ben első fekete rendezőként nyert Oscar-díjat. Itthon talán kevésbé köztudott, hogy McQueen a 90-es években vizuális művészként tagja volt az akkori, angol művészeti szcénát meghatározó YBA (Young British Artists) csoportnak, méghozzá olyan nevek mellett, mint Tracy Emin, Damien Hirst vagy Marc Quinn. 1999-ben elnyerte a legmagasabb presztízsű brit művészeti díjat, a Turner Prize-t, az 53. Velencei Biennálén pedig egyedül képviselte az országot a brit pavilonban. Bár karrierje során a mozgókép mindig is meghatározó médiumként volt jelen, más képzőművészeti formák, mint például a fotó vagy installáció is jelen vannak munkásságában.
Remember Me (2016) című installációja, mely különböző kézírásokat megjelenítő ’fekete-fényű’ neon feliratokból tevődik össze, az egyéni és kollektív emlékezet ellentéteit jelenítik meg. A fekete neon egyszerre sötét és fényes oldala utalhat az emlékezet többrétegűségére („nem minden fekete vagy fehér”), mint folyamat törékenységére, továbbá szimbolizálhatja azokat a fekete közösségeket és egyéneket, akiket a történelem során elnyomtak vagy akár már el is feledtek.
Steve McQueen a Kis fejsze forgatásán (fotó: BBC / Deadline)
Az emlékezés tematikája - legyen az egyéni vagy kollektív - és a fekete kultúra reprezentációja mai napig meghatározza McQueen egész munkásságát. Miután a 2000-es években meghódítja Hollywoodot, nagyjátékfilmjeiben – mint például a 12 év rabszolgaság (2014), Özvegyek (2018) - is hangsúlyt fektet a fekete színészek támogatására és saját kultúrája történelmének bemutatására.
2020 több szempontból is eseménydús volt a rendező számára. A Kis fejsze megjelenése előtt, év elején a Tate Modern kortárs művészeti múzeum retrospektív kiállítást rendezett McQueen elmúlt 20 éves munkásságát felölelő periódusból. Ezzel párhuzamosan, a múzeumban helyet kapott új fotósorozata, a 3 Years, mely a brit társadalom sokszínűségét hivatott reprezentálni.
2020 több szempontból is eseménydús volt a rendező számára. A Kis fejsze megjelenése előtt, év elején a Tate Modern kortárs művészeti múzeum retrospektív kiállítást rendezett McQueen elmúlt 20 éves munkásságát felölelő periódusból. Ezzel párhuzamosan, a múzeumban helyet kapott új fotósorozata, a 3 Years, mely a brit társadalom sokszínűségét hivatott reprezentálni.
A Kis fejsze a BBC támogatásával jött létre, illetve a brit köztévé csatornáján volt először látható. Ez több szempont mellett azért is kiemelkedően fontos, mert így nem csak egy szűk csoport, hanem egy sokkal szélesebb társadalmi réteg számára is elérhetővé vált. A filmek összetettségét az is mutatja, hogy McQueen már majdnem 11 éve dolgozik a sorozat ötletén, ami kezdetekben egy család életét követte volna végig, azonban az előkészületek alatt rájött, hogy az egymástól elkülönülő történetek alkalmasak arra, hogy több rétegét mutathassa be a brit fekete közösség múltjának.
Mangrove (fotó: BBC)
Az antológia első része, a Mangrove, egy ugyanezen névre hallgató kultikus étterem és a köré szerveződő Black Panther mozgalom elindulását mutatja be. A kétórás film komótosan fordul át az első óra után egy intenzív és feszült bírósági tárgyalás drámájába, ahol a jogegyenlőség mellett és a szisztematikus megkülönböztetés ellen tüntetést szervező, Mangrove 9-ként elhíresült csoport perét követjük végig.
A rendező nyilatkozata szerint bármennyire is fontos történelmileg ez a 1971-es tárgyalás, ahol a brit bíróság először ismerte el a rasszizmus létezését, sokan, köztük saját közösségük tagjai sem ismerték egészen eddig. A Mangrove konkrétan megalapozza azt a szociokulturális és -politikai miliőt, amiben a további epizódokban rétegzett személyes történetek mentén, univerzális problémák bontakoznak ki. Ebből kifolyólag McQueen nem véletlenül emeli ki a részek sorrendjének fontosságát is.
Miután a néző felocsúdik a színészek karibi akcentusa okozta kisebb kulturális sokkból, egy kelet-közép-európai szemszögből többnyire idegen kultúra tárul fel előtte. A film nyitányában szinte rögvest belecsöppenünk a Nothing Hill-i fekete közösség hétköznapjaiba: utcai életképek, párbeszédek, amit az egész sorozatot végig kísérő, gondosan válogatott reggie számok festenek alá. McQueen okosan, a történet elejétől kezdve, a rendőrség szemszögét is bemutatva, párhuzamosan meséli a tárgyaláshoz vezető eseményeket. Ilyen például a szinte folyamatos, alaptalan rendőri razziák sújtotta étterem tulajdonosának, Frank Crichlow (Shaun Parkes) belső őrlődése, akit sokkal kevésbé érdekel a politika, mint amennyire később rákényszerül a benne való szerepvállalásra.
Letitia Wright (fotó: BBC)
A Black Panther mozgalom egyik vezetőjét, Altheia Jones-LeCointe-t alakító Letita Wright többeknek ismerős lehet a Fekete Párduc, illetve a Bosszúállók-filmekből. Wright alakítása az egyik legenergikusabb, amit az antológia során láthatunk. Karaktere határozottsága és magabiztossága magával ragadja a nézőt, de ez hasonlóan elmondható Parkesról is, aki rendkívül hiteles portrét fest Crichlow érzelmi drámájáról.
Több angolszász lap szerint említésre méltó az is, hogy a Mangrove egy új – pozitívabb, árnyaltabb - fényben mutatja be a 70-es években, a televízióban rendszeresen felszólaló aktivista- újságírót, Darcus Howe-ot. McQueen gondosan figyel az apró részletekre, így biztosít mindenkit a film végén, hogy bár egy nagyon fontos csatát nyertek meg az önmagukat képviselő aktivisták, az ítélet kihirdetéssel korántsem fejeződött be a harc a rendszerszintű rasszizmus ellen.
A Lovers Rock teljesen más hangulatot áraszt, egy házibuliban kibontakozó szerelemnek az első néhány óráját meséli el. Ahogy a cím is utal rá, ez a film egy hommage a reggae zene egyik romantikus alfajának. A fiktív történetet McQueen nagynénjének fiatalkori emléke ihlette, aki éjszakánként titokban osont ki a 80-es évek jellegzetes londoni házibulijaiba. A történet finomságát és dinamikáját segíti az az aprólékos részletesség, ahogy bemutatásra kerülnek a házibulit megelőző, szinte már rituális folyamatok: a közösségi főzés, a készülődők nyüzsgölődése és izgatottsága, az egyedi zenei berendezés felépítése, a pazar kosztümök.
Lovers Rock (Fotó: BBC)
A Lovers Rock táncjelenetei egész egyszerűen megbabonáznak: az egymáshoz simuló torzókra és lágyan mozgó kezekre fókuszáló snittek tökéletesen ragadják meg a tánc és a zene elegyéből eredő feszült érzékiséget. A film tetőpontja abban a 10 perces jelenetben csúcsosodik ki, mikor a jelenlévők egy kórusként éneklik Janet Kelly ikonikus dalát, a Silly Games-t. Ebben az eufórikus, megismételhetetlen jelenetben egy egész kultúra életérzése és felfogása sűrűsödik össze.
A rendező amellett, hogy spirituális élményként élte meg a jelenet forgatását, azt is megjegyezte, mindez nem jöhetett volna létre egy teljesen fekete stáb nélkül. Bevallása szerint az utóbbi összeállítása egészen nehéz kihívásnak bizonyult a forgatás elején, ugyanis a brit filmszakma a mai napig kirekesztő a fekete szakemberekkel szemben.
A Lovers Rock ereje abban is rejlik, hogy nem akad meg egy szerelem kibontakozásának pátoszos bemutatásánál, ugyanis ezeknek a házibuliknak – nem csak fekete közösségekben, nem csak Londonban – sajnos általában van egy árnyoldaluk. Azzal, hogy a történetszálba bevonja az erőszakot, nemhogy megtöri a történet dinamikáját, hanem egy még mindig tabunak tartott témára hívja fel a figyelmet.
Már az antológia első két részéből feltűnhet a nézőnek, hogy a filmek nem csak történetükben, de technikai kivitelezésükben is teljesen különbözőek. McQqueen tudatosan használ a történetek eltérő dinamikájához illeszkedő technikákat: míg a Mangrove drámája egy szélesebb, 35mm-es méretarányt igényelt, addig a Lovers Rock dinamikusan, testközelből felvett mozgásaihoz inkább digitális technikát választott a rendező.
Amarah-Jae St. Aubyn és Micheal Ward (fotó: BBC)
Bár az antológia részei egymáshoz nem köthető történetek, némelyikben mintha visszatérne egy-egy ismerős helyzet vagy hangulat. A szintén igaz történetet feldolgozó Red, White and Blue-ban, Leroy Logan (John Boyega) egy biztos kutatói karriert hagy maga után, hogy a rendőrséghez csatlakozva belülről próbáljon meg változást előidézni.
Ugyan a Mangrove pár jelenetében már betekintést nyerhettünk a rendőrök kendőzetlen rasszizmusába, a Red, White and Blue egy kissé naiv, de annál elszántabb személy szemszögéből mutatja be, mennyire mély gyökereket eresztett a rendszerszintű rasszizmus. A történet feltárja az elsőként Angliába betelepült szülők és a gyermekeik közt komoly konfliktust eredményező nemzedéki ellentéteket, de érinti az identitás hiányának témakörét is, amit McQueen az Alex Weathelben bont ki igazán.
Tulajdonképpen egy egész generáció nőtt fel egy olyan elnyomó rendszerben, ahol nem volt lehetőségük a saját kultúrájuk történelmének megismerésére, sem annak kifejezésére. A brit közegben, de társadalmilag visszaszorított helyzetben, valamint folyamatos megfelelési kényszer alatt nevelkedett generáció saját maguk árnyékaivá, vagyis egy identitásukat vesztett tömeggé váltak. Az Education, mely a tanulási problémákkal küzdő fekete gyerekek szegregációjának abszurd történetét mutatja be, a rendező saját élményein alapul és kiválóan reprezentáljak az előbb említett problémákat.
John Boyega a Red, White and Blue-ban (fotó: BBC)
McQueen nem tudhatta előre, de egy égetően aktuális antológiát készített el, amire nagy szükségünk van jelen helyzetben. Az év elején rendőrségi túlkapás miatt elhunyt George Floyd halála katalizátorként indította el, a világszerte megjelenő Black Lives Matter mozgalmat, ami az utóbbi időben Amerikában újra elhatalmasodott feketék elleni rasszizmus ellen kíván fellépni. A Kis fejsze elkészítése és megjelenése azért is jelentős tett, mert egy társadalmilag és kulturálisan eddig alulreprezentált közösség lehetőséget kapott arra, hogy elhelyezze saját narratíváját az emberiség kollektív történetében.
Mindezt Magyarországról nézve néhányan elgondolkodhatnak azon, na de számunkra ez miért lenne jelentős? Nekünk mi a tanulság? McQueennek – és talán a világnak is – 40 évébe telt, mire annyi tapasztalatot és erőt tudott gyűjteni, hogy hitelesen be tudja mutatni ezeket a történeteket. Magyarországon szintén majdnem 50 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a holokausztról vagy a Gulagba elhurcolt tömegekről nyíltan beszélni merjenek, mellékesen említve, hogy az ország szerepvállalását a holokausztban a mai napig is nehezen ismerjük el.
Érdekes kérdés, hogy miért szükséges majdnem egy emberöltőnyi idő ahhoz, hogy bizonyos traumákat fel lehessen dolgozni úgy, hogy azok elérjék a megfelelő célközönséget is? Hiszen a kultúrára, képzőművészetre fogékony emberek hamarabb találkoznak ehhez hasonló kérdésfeltevésekkel, akikre azonban ez kevésbé jellemző, talán előbb fognak szembesülni bizonyos problémákkal a mozivásznon vagy a televízió képernyőjén.
Education (fotó: BBC)
A kollektív emlékezet alakítása valamilyen szinten mindig egy adott hatalmon lévő erőtől függ, hogy a rendszer mit akar láttatni, elhitetni. Egy hazai párhuzamot vonva engem személy szerint például kimondottan érdekelne egy film arról, hogyan látja egy roma származású ember a közösségét itt Magyarországon, hogyan éli meg saját kultúrájának szépségeit és árnyoldalait, egy őket kirekesztő rendszer gépezetében.
A Kis fejsze egy történelmi vakfoltra hívja fel a figyelmeti. Rámutat a rasszizmus ma is komoly problémákat okozó társadalmi hatásaira, az emlékezés és az egészséges identitáskép fontosságára, illetve a hasonlóan alulreprezentált közösségek kétségbeejtő helyzetére. Ha ezek után az antológia nem is feltétlen kerül fel a ti képzeletbeli 2020-as toplistátokra, egy biztos: sok izgalmas, új benyomással lesztek majd gazdagabbak egy még most is íródó, színes kultúra történelméről.
