Almási Tamás: Filmes szempontból aranybánya, az országnak tragédia

Ami változott, hogy manapság talán még kíváncsibb vagyok az emberre, az emberi kapcsolatokra. A komoly társadalmi témákhoz, változásokhoz nincs már igazán hozzáférésem, de izgat a személyes sorsokon keresztül beszüremlő közeg és történelem. Jelenleg éppen egy ‘60-as évekbeli történeten dolgozom, ami a múltat és az akkori közéletet egyetlen ember, Onódy Lajos vendéglátóipari vezető sorsán keresztül mutatja be.

Miért látod úgy, hogy nincs már hozzáférésed a komoly társadalmi témákhoz?

Annyi rálátásom maradt rájuk, amit az újságban olvasok, vagy amit mérvadó személyektől hallok. Gyakorlatilag a 90-es évek elejéig, közepéig szabadon lehetett forgatni üzemekben, iskolákban, kórházakban és az egyéb közösségi terekben. Ez most már több okból szinte lehetetlen, az egyik a szabályozás. Minden nagyobb cégnek és szervezetnek van saját sajtóosztálya, és mindenki jó képet akar mutatni magáról, amit a marketingosztály elő is állít nekik. Ma már nem tudnék úgy bejutni egy gyárba, mint amikor az Ózd-filmeket forgattam.

Sokszor kérdezik, hogy miért nem foglalkozik a filmes szakma valódi problémákkal, mint a korrupció vagy a bűnözés. De mégis hogyan? Még egy oknyomozó újságírónak is irdatlanul nehéz dolga van, pedig csak jegyzetfüzettel vagy diktafonnal megy, nem pedig egy egész stábbal. A másik, hogy a civil jogtudat rendkívül sokat fejlődött. Önmagában ez persze jó dolog, de emiatt nagyon sok szereplő eleve kétkedve fogadja a felkérést, rögtön elutasítja, hogy forgassál vele vagy a környezetében.

Almási Tamás és Máriássy Ferenc operatőr a Ballagás forgatásán / Fotó: Demeter Miklós

Az SZFE-n (akkor még főiskolán) tanultál filmrendezést a 70-es években. Milyen volt Fábri Zoltán tanítványának lenni?

Fábrival nekem jó viszonyom volt, korábban asszisztense voltam több filmjében, így nyilván kivételezett helyzetben kerültem oda. Szerintem Fábri a 20. század legjelentősebb filmrendezőinek egyike, a moralitás az életművében és személyiségében is kulcsfontosságú volt. A hatalom és a kisember viszonyát vizsgálta, és én, ha nem is játékfilmekben, hanem dokumentumfilmekben, de ugyanezt próbálom követni.

 Akkoriban a dokumentumfilm megjelent az oktatásban?

Fábri nem készített dokumentumfilmeket, nála ez nem volt előtérben, a témával összesen egy fél évet foglalkoztunk. Nehéz dolgom volt a dokumentumfilmmel, amit ekkor kellett készíteni. Egy gyermekotthonban forgattam le, az anyag viszont nem akart összeállni. Fábri tanársegédjétől, Gábor Páltól kértem útmutatást, hogy mit lehet ilyenkor csinálni. Megnézte, és a Vizit címet javasolta hozzá. A bentlakók közül ugyanis volt, akit látogattak, mások viszont hiába vártak rá. Ez az egyetlen szó, a cím megadta a film gerincét, ami köré szervezhettem az anyagot.

Ezután a tapasztalat után is egyértelmű volt számodra, hogy játékfilmekkel folytatod?

Igen, egyáltalán nem terveztem dokumentumfilmeket készíteni. A főiskolán Örkény István Meddig él egy fa? című novellájából készítettem egy kisjátékfilmet, ami aztán megnyerte a Diák Oscar elődjét. Hatalmas megtiszteltetés volt, ráadásul Örkény is megnézte és szerfelett megdicsérte. A mai napig nagyon szeretem ezt a filmet.

Rényi Tamás, Almási Tamás, Vámos Miklós az Előjáték című vizsgafilm forgatásán

Első nagyjátékfilmedet, a Ballagást két évvel azután mutatták be, hogy diplomáztál. A film zenéjét az akkoriban még csak Miskolcon ismert Edda Művek csinálta. Hogyan találkoztál velük?

Egy olyan zenekarra volt szükség, amelyik nem csak hallható a filmben, hanem meg is tud jelenni benne egy koncert erejéig. 1979-ben elmentem egy zenei tehetségkutatóra, ahol két bandát szúrtam ki magamnak: a HIT-et és az Eddát. Azért választottam az utóbbit, mert a másiknak nem volt saját felszerelése, és a film költségvetésébe nem fért bele, hogy erre is költsünk. Viszont mire elkezdtünk forgatni, az Edda már országosan is befutott.

A Ballagás nagy mozisiker lett, több mint 600 ezren látták. Utána miért nem játékfilmekkel folytattad?

A mozisiker ellenére esztétikai értelemben nem voltam megelégedve a Ballagással. Nagyrészt amatőr gimnazisták szerepeltek benne, akiknek nem igazán ismertem a nyelvezetét. Elütött attól, amit Nagy Andrással a forgatókönyvben megírtunk, naponta kellett átírni dialógusokat, néha még a helyzeteket is. Igaz, hogy így spontánabb lett, de ez hibákat is szült. Utólag nagyon sok gondom volt a filmmel, és úgy gondoltam, hogy a következőt már úgy készítem elő, hogy legalább az előrelátható problémákat kiszűrjük belőle.

A második filmtervem, az Aki szeret, aki nem már majdnem elindult, de én még akartam a dolgozni egy kicsit a forgatókönyvön. A Dialóg Stúdió akkori vezetője szinte térden állva könyörgött, hogy kezdjük már el, de én még kértem három-négy hetet. A stúdióvezetőt közben leváltották, új stúdióvezető jött, aki viszont nem akarta, hogy filmet csináljak náluk. Egy másik stúdióban megpróbáltam elkészíteni a harmadik tervemet, a Jákob lajtorjáját, de közben az ottani stúdió vezetőt is áthelyezték, így ez is meghiúsult.

Egy idő után rájöttem, hogy talán nem véletlenül történt ez így. Ugyan még több forgatókönyvet készítettünk el neves írók segítségével, azonban ezekből sem lett film. Valamiből el kell tartanom a családomat, ezért az akkori Magyar Televíziónak kezdtem külsősként filmeket csinálni. A negyven filmemből sok itt készült.

A Sok húron pendülnek felvétele az 1981-es tatai rocktanácskozáson / Fotó: Urbán Tamás / Fortepan

Nehéz volt számodra az átállás a játékfilmekről a nem-fikciós műfajokra?

Ma már nevetségesen hangzik, de nehezen tudtam kilépni a fikciós keretek közül, és a kisebb-nagyobb munkák, amiket először megrendeltek tőlem, nem egészen úgy sikerültek, ahogy várták. Volt például olyan amelyikben nem használtam a szokásos előre megírt, szakértői szövegeket, hanem csak hangulattal, zenével dolgoztam. A MÁV-nak pedig lényegében egy thrillert készítettem egy elszabadult vagonról. Körülbelül három-négy év kellett, amire szagot fogtam, megéreztem a módszert és az irányt, ami kijelölte az utamat.

Melyik filmed volt az, amiről úgy érzed, hogy beálltál ebbe az irányba?

A Sok húron pendülnek, ami a rockzenészek 81-es tatai találkozójáról szól, amikor szakszervezetet akartak alakítani. Bár ez talán inkább egy esemény-krónikája, a Kádár-kor kultúrpolitikájának lenyomata.

Ennek a filmednek vagy inkább az Eddával való korábbi ismeretségnek az eredménye a Kölyköd voltam?

Magamtól eszembe sem jutott volna. Pataky Attilával a Ballagás után jó viszonyban maradtunk, aztán 83-ban megkeresett engem, hogy készítsek egy filmet, mert feloszlik a zenekar. Mondtam, hogy figyelj, Attila, nem tudom, hogyan kell koncertfilmet csinálni, de ő ragaszkodott hozzám, nyilván benne volt az is, hogy tudott a televízióval való kapcsolatomról. Előadtam a tervet az akkori főszerkesztőnek, aki rábólintott.

Elmentem az utolsó koncertjeik egyikére, még kamera nélkül, és ott jöttem rá, hogy a zenekar felbomlásának okai is filmre kívánkoznak. Modellértékű a történetük, nem csak egy zenekarról volt szó, hanem a vállalkozó és a művész, a rajongó közeg és a zenekar konfliktusai rajzolódtak ki benne. Számomra ugyanakkor a legmegrázóbb és legerősebb motívumot a csápoló fiatalok kétségbesett, szeretetért kiálltó levelei jelentették.

Kölyköd voltam

Miért nem tetszett a Kölyköd voltam Pataky Attilának, miért nem mutatta be több évig a tévé?

Attilával a forgatás után jó viszonyban váltunk el. Egy kockát nem módosítottam azon, amit mondott. De kétségtelen, hogy miután összeraktuk a filmet, nem az lett belőle, amire ő számított. Elkészült a film, gyakorlatilag adáskész állapotban volt, amikor az egyik hétvégén a vágó sírva hívott fel. A tévé egyik vezetője berendelte magához, mert Attila megnézte a filmet, és a távollétemben kivágatott a kópiából minden olyan részt, amiről úgy érezte, hogy rossz fényt vet rá. Amikor ezt megtudtam, 220-ra szökött a vérnyomásom. De tehetetlen voltam. Szerencsére ez csak egy kópiája volt a filmnek, az eredeti negatív még megvolt. Két évig dobozban várt bemutatásra.

Hogy jutott mégis el a teljes verzió a képernyőre 85-ben?

Addigra új vezetők jöttek a tévébe. Az egyiküket, egy valamikori rádióst ismertem a civil életből, és kérdezte, hogy miért nem dolgozom nekik. Azt feleltem, hogy dolgoztam én nektek, de nem adtátok le a filmet. Elmeséltem, hogy mi történt, ő pedig azt válaszolta, hogy megnézi az eredetit. Utána nem hallottam semmit felőle, de egyszer csak azt látom a műsorújságban, hogy január 4-én megy a film. A csonkítatlan verziót adták le, a vetítésnek komoly hullámai voltak.

Utólag hogy érzed, mennyire mutattál elfogulatlan képet Patakyról?

A kifogásolt dolgokat nem én állítottam róla, hanem a zenekar tagjai mondják. Azt gondolom, hogy amennyire lehetett, objektíven próbáltam a problémákat előhozni. A tagok lelkében rengeteg trauma volt, ez vezetett az együttes feloszlásához. Nyilván rendezői döntés, hogy egy szóval kevesebb vagy több kerül a filmben. De hozzáteszem, Patakyval akkoriban olyan viszonyban voltam, hogyha közben felhív, hogy Tamás, engem ez és ez zavar, akkor egy-egy szót gond nélkül kivettem volna. A tartalmát és a lényegét viszont soha nem változtattam volna meg, akkor inkább marad dobozban.

Azóta beszéltél vele személyesen?

Nem. Miután a Pataky ezt meglépte, nem gondoltam, hogy nekem beszélgetnem kell vele.

Szorításban / Fotó: Felvégi Andrea

Az Ózdról szóló sorozatod a Szorításban című filmeddel kezdődött 1987-ben. Hogyan figyeltél fel a helyi nehézipar válságára?

'86-ban Miskolcon rendeztek a televíziósok és filmesek közösen fesztivált, ahol a Kölyköd voltam díjat nyert. A záróbulin odajött hozzám az MSZMP megyei első titkára gratulálni, és mondta, hogy jó ez a film, de az a baj, hogy ti művészek mindig annyira marginális témákkal foglalkoztok. Én egyáltalán nem tartottam a Kölyköd voltam témáját marginálisnak, hiszen többek között kiolvasható volt belőle a magyar ifjúság helyzete, az ifjúságpolitika csődje, de nem akartam ezen vitatkozni. Helyette inkább az kérdeztem, hogy mi az a téma, ami nem marginális?

Mondta, hogy ezt ugyan még nem sokan tudják, de két-három éven belül tízezer ember fogja elveszíteni a munkáját Magyarországon, mivel a nehézipar, és ezen belül a kohászat évtizedek óta rendkívül gazdaságtalan. Ha nem akarjuk, hogy csődbe vigye az országot, akkor át kell alakítani, ami viszont óriási vérveszteséggel jár.
Ózdon, de még Miskolcon is leépítések és vállalat-összevonások lesznek, rengetegen kerülnek majd az utcára. Ehhez érdemes hozzátenni, hogy akkor még létezett büntetőjogi fogalomként a KMK, azaz közveszélyes munkakerülő, tehát büntették, ha valakinek nem volt munkahelye.

Tudom, hogy ez már a késő-kádárizmusban történt, de azért meglepő, hogy egy vezető párttag irányította rá a figyelmed egy rendszerszintű problémára. Hogyan fogtál neki a munkának?

Először játékfilmet akartam a témáról forgatni, Kohók címmel. Elkezdtem utánanézni, hogy mi is folyik a kohászatban. Mielőtt lementünk volna terepszemlére, nagyon sok gazdasági, gazdaságtörténeti, ipari gazdasággal foglalkozó könyvet olvastam el. Elmentünk Miskolcra, Diósgyőrbe a Lenin Kohászati Művekbe, és az Ózdi Kohászati Üzemekbe. Amikor aztán megláttam Ózdon azt a világot, ami legalább húsz évvel volt lemaradva Budapesttől, ipari műemlék jellegében pedig száz évvel volt elmaradva a modern ipartól, rájöttem, hogy nincs értelme fikciót csinálni. A gyáriaknak még az arca is annyira idomult a közeghez, hogy nincs az a színész, aki ne rít volna ki belőle.

Almási Tamás ózdi munkásokkal 1988-ban / Fotó: Felvégi Andrea 

Nyolc Ózddal foglalkozó filmed követte a Szorításbant. Az elejétől kezdven sorozatnak tervezted?

Az elején annyit tudtam, hogy három egészestés dokumentumfilmet szeretnék csinálni, mert már a terepszemlén világossá vált, hogy olyan problémahalmaz van ott jelen, ami filmes szempontból aranybánya, az ország szempontjából pedig tragédia. Három egészestés dokumentumfilmre kértem pénzt, amit öt év alatt forgatok le. Azt terveztem, hogy öt év után egyszerre mutatjuk be mindhármat, hátha addigra már átmennek a szűrőn. Mert világos volt, hogy az akkori politika nem fogja átengedni őket. Arról szólnak, hogy a munkásosztály, amire a szocializmus ideológiája épül, valójában mást gondol a rendszerről. Vesztesenek, kiszolgáltatottnak érzik magukat. Benne van a filmben, hogyan zsigereleik ki, fojtogatják a tisztességgel dolgozó melóst, és az is, hogy minden kilogramm acél előállítása újabb mínuszt jelent a magyar költségvetésnek – minél többet termeltek annál nagyobb lett a hiány.

A történelmi változások aztán gyorsabban bekövetkeztek, mint amire számítottunk. 1987 áprilisában volt az első forgatási nap, 88-ban már lecserélték a Kádárt, felmerült a többpártrendszer, megállíthatatlan volt a rendszer széthullása. Az akkori filmfőigazgató, Kőhalmi Ferenc, míg én Ózdon forgattam, a vágószobában megnézte az első részt. Ezt csak aznap tudtam meg. Kőhalmi viszont nem vágatta át, reformkommunista volt, azt gondolta, hogy ez neki jó lesz, és a 88-as szemlén be is mutatták a Szorításbant, díjat is nyert.

A sorozat a rendszerváltás után is folytatódott. Mi az, ami majdnem tíz éven keresztül visszavitt téged Ózdra?

Az ózdi agóniát végigkövetni nem volt jó élmény. Adott egy 15 ezer embert foglalkoztató, lüktető, élő mechanizmus, ez a gyár, ami az egész városnak és a környező településeknek munkát, megélhetést ad és amiből a végére csak egy csontváz marad. Sőt, még a csontvázból is kilopják az értékesebb csontokat. Dramaturgiailag úgy kerek, ha ezt az ívet végigkövetjük. Magyarországon mindeközben sikeresen épült a piacgazdaság, legalábbis ez volt a szlogen. Elindul a gazdasági fejlődés miközben Ózdon 10 ezer ember, országosan kétmillió ember vesztette el a munkáját a rendszerváltást követő időszakban. Beléptünk az EU-ba, úgy érzem ezeknek az embereknek a testén taposva jutunk el oda.

Fotó: Felvégi Andrea

1991-ben mutatták be az Ítéletlenül című filmed, ami egy emlékezetes találkozást mutat be a kistarcsai fogolytábor egykori rabjai és a börtönőrük között. Hogyan találtál rá a szereplőkre?

Egy újságíró ismerősöm szólt, hogy ismer valakit, aki a kistarcsai börtönben szenvedett. Nem akartam börtönfilmet csinálni, mert Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza már készített egy zseniálisat Recskről. Az ismerősöm viszont tovább győzködött, és kiderült, hogy egy színésznőről, Dévay Camilláról van szó, akit én is ismertem rendezőasszisztens koromból. Így már személyesen érintve voltam, Camilla pedig megszervezte, hogy találkozhassak más egykori női fogvatartottakkal is. Megtudtam, hogy minden hónap első szerdáján összejártak az Angelika Presszóban. Senki nem tudta róluk, hogy kik az idős hölgyek, akik nevetgélnek, sztorizgatnak egymás között.

Elmentem egyedül egy ilyen találkozóra, nem volt nálam se kamera, se más felvevő eszköz, bemutatkoztam, hogy Almási Tamás vagyok, szeretnék filmet készíteni a történetükről. Az egyik hölgy döbbenten felugrott és elrohant, és egy másik is, csak ő még előtte körbe is tekerte az arcát egy sállal. Zsigeri félelmet láttam mindkettőjükön. Érhető volt, még nagyon közel jártunk a rendszerváltáshoz, a szovjet csapatok sem vonultak ki. Néhányan viszont maradtak és vállalták a szereplést.

És hogyan találtad meg Piroskát, az egykori ÁVH-s börtönőrt?

Simó Sándor segítségével, aki könyvet írt Piroska fiatalkori szerelmi történetéről és Franciska vasárnapjai címmel játékfilmjét is készített erről az időszakáról.

Az Ítéletlenül forgatása / Fotó: Felvégi Andrea

Piroska úgy érkezik meg a filmben, mintha csak egy osztálytalálkozóról lenne szó, és őszintén elképed attól, hogyan emlékeznek rá a hajdani fogvatartottak. Milyen érzés volt ezt a feszült találkozót lefilmezni, számítottál rá, hogy eldurvulhat a helyzet?

Számítottam rá, hogy nem lesz könnyű, de a legnehezebb forgatásaim egyike volt. A fogvatartottakból joggal törtek elő az indulatok, de a rendszer ellen irányuló minden gyűlöletük is Piroskán csapódott le. Olyan magasra hágott a feszültség a cellában, hogy életemben először közbeléptem egy forgatás során. Próbáltam oldani ezt a helyzetet, 4-5 percre átmentem pszichológusba, nyugtattam őket, aztán újrakezdtük. A szokásos orvosügyelet helyett mentőautót kértem a forgatásra, mivel minden jelenlévő hölgy hatvan felett volt. De hál’ Istennek nem volt rá szükség.

Tudom, hogy ezek az asszonyok, akik részt vettek a beszélgetésben, olyan katartikus élményen mentek keresztül, ami borzasztóan megviselte őket, ugyanakkor megszabadultak a tehertől, amit 35 éve hordoztak. Kimondhatták azt, ami fájt nekik, annak a szemébe, aki megszemélyesítette számukra a hatalmat. Nem hiszem, hogy ezek után mást gondoltak a világról, vagy arról, ami történt velük, de megkönnyebbült a lelkük. Ezt sokszor el is mondták nekem.

A 90-es évek második felétől jellemzően személyes történeteket készítesz. Természetesen ezeknek is vannak társadalmi vonzatai, de mi volt az a konkrét pont, ahol elhatároztad, hogy nem fogsz közvetlenül közéleti problémákkal foglalkozni?

Két ilyen pont volt. Az egyik, amikor 95-ben egy titkos határozattal kitiltottak az ózdi kohászati üzemekből engem és Benkő Imrét, aki legalább olyan régóta fotózott ott, mint amióta én filmeztem. Elkaptak a biztonsági őrök, de még az volt a szerencse, hogy a parancsnok ugyanaz volt, aki a Meddő című részben is szerepelt. Finoman közölte, hogyha nem ő lett volna akkor szolgálatban, akkor ebből gond lett volna. A másik, ami miatt besokaltam, a Meddő hazai visszhangtalan fogadtatása volt. A Filmszemlén a “cigány-business részének” minősítette a zsűri. Sok minden felgyülemlett bennem, és úgy érezetem hogy nem érdemes abba az irányba menni, mert vagy nem érdekli az embereket, hogy mi történik körülöttük, vagy csak belefárdtak.

Szívügyem

Szívügyem című filmed viszont nagy siker lett. Miért a szívátültetést választottad témának?

Édesanyám egészségi állapota miatt jutottam el abba a kórházba, ahol láttam, hogy milyen óriási és odaadó munkát végeznek az orvosok és ápolók. Tulajdonképpen egy elképesztő nagyüzem, ahol az élet a termék. Készítettem egy tanulmányflmet Gyógyítók címmel. Aztán megfogalmazódott bennem a Szívügyem témája: ha valakinek rossz a szíve, egy hónap vagy egy év múlva meghal. Ha kaphat egy új szívet, az esély arra, hogy tovább éljen. De ahhoz, hogy új szívet kapjon, nagyon sok minden kell, elsősorban egy donor. Ez az egész nem csak orvosi, hanem egy precíz logisztikai művelet. Aztán operáció következik, egyszerre kell a műtőben lennie a régi és az új szívnek.

Világos volt számomra, hogy a percre pontos, hatékony akció mögött thrillerszerű feszültség húzódik meg. Az élet és a halál témája pedig mindenkit érdekel. A film végén váratlanul meghalt a beteg, a főszereplőnk. Megrázó élmény volt, ezért elkezdtünk egy másik filmet forgatni egy fiatal, szívre váró lányról de sajnos megismétlődött a tragédia, ezért az elkészült filmet nem mutattuk be.

Ezért fordultál inkább a mesterséges megtermékenyítés témájához a Sejtjeinkkel?

Olyan témát kerestem, ami szintén életbevágó, de nincs belekódolva a halál. Ez a szülés és a születés. A szülésről sok film készült, az olyan családokról viszont nem, akik a mesterséges megtermékenyítést választják. Ez egy tabutéma volt, én pedig elhatároztam, hogy ezzel fogok foglalkozni. Egy négy-öt éves folyamat során született meg a tévésorozat és a filmváltozat.

A szereplő párok magánéletük legkényesebb pillanataiba engedtek bepillantást. Hogy érezted, nehéz volt számukra így megnyílni?
Hálával tartozom a szereplőimnek. Ilyenkor a bizalom az alapja mindennek, bizalommal voltunk egymás iránt, a forgatás során pedig úgy éreztem, hogy ez egyre csak növekedett. Voltak olyan pillanatok is, amikor olyan intimebb dolgokról beszéltek a kamerának, amit addig a párjával sem tudott megosztani.

Sejtjeink

A film oldotta szerinted a tabut, a hatására többen bátorodtak fel, és megpróbálták a mesterséges megtermékenyítést?

Igen, számszerűen mérethető volt, hogy meddőségi központokban megugrott a jelentkezők száma. Csak abban az intézetben, ahol forgattam, majdnem a háromszorosára.

Második nagyjátékfilmed, a Márió, a varázsló 2008-ban készült el. Milyen volt Franco Neróval forgatni?

Érdekes találkozás és nagy élmény volt. Elképesztő a munkabírása és kreatívása, mindenről megvolt a véleménye, hogyan kéne csinálni. Ugyanakkor nem beszéltünk végig egy nyelvet, és itt nem feltétlenül a magyarra és olaszra gondolok. Egy olasz cipőgyárost alakított, akit a végén leszúr egy munkásnő. A jelenet felvétele közben Nero azt mondja nekem, hogy itt nem lesz probléma, ő a világ legjobban meghaló színésze, 117 filmben halt már meg. Eljátszotta, hogyan akar meghalni. Mondtam neki, hogy hatásos, de mást szeretnék kérni. Jump cutokkal oldottuk meg ezt a jelenetet, hiszen a őrületig szerelmes asszony lelekiállapota ezt kívánta.

Nem sértődött meg?

Jó viszonyban váltunk el, olyannyira, hogy Olaszországban az ő cége forgalmazta a filmet.

Beck György operatőr és Almási Tamás A Márió, a varázsló forgatásán / Fotó: Gáspár Miklós

A 2009-es Puskás Hungary nagyban különbözött a korábbi dokumentumfilmjeidtől, ezekhez képest egy sokkal hagyományosabb portréfilmben mutattad be a legendás focista élettörténetét. Miért vágtál bele?

A konkrét oka, hogy egy olyan producer kért fel, akivel dolgoztam korábban és harmonikus volt a munkakapcsolatunk. A másik, hogy a mai napig imádom a futballt, nézni és játszani is. Ha Real Madrid meccs van, megpróbálok minden más programot lemondani. Puskás pedig a Real Madridban is játszott. Amikor elkezdtük, világos volt, hogy vele már nem fogok tudni forgatni, így sokszor játékfilmes megoldásokkal mutattuk be az életét. Fontosnak tartottam, hogy készüljön róla film, mert Puskás a legismertebb magyar a világon.

Mindenki a kénye-kedve szerint használta az élettörténetét és nagyon sok elképesztő dolgot hallottam róla. Elhatároztam, hogy a filmnek kutatásként is kell működnie, forgatás közben is folyamatosan kutattunk. Azt gondoltam, hogy akkor járok el leghelyesebben, ha megnézem a dokumentumokat, mit mondott, mit írt. Levelek közvetlen családtagoknak, rokonoknak, titkos jelentések róla, mindent előkerestünk.

Mi volt, ami a legjobban meglepett vele kapcsolatban?

Az, hogy nemcsak a világ legjobb futballistája volt, hanem emberként is felülmúlhatatlan. Hatalmas szíve volt, tényleg bárkivel osztozott mindenen. Tönkre is ment volna, ha Erzsike, a felesége nem fogja szorosan. Franco, a diktátor kedvelte őt, de Puskás kőkeményen beszólt neki is, sosem tartotta meg magának a véleményét. Megbocsátották neki, mert nagy futballsztár volt, de sokszor az életével játszott. Járta a világot, érdeklődött a különböző kultúrák iránt, ahol csak lehetett, jól-rosszul, de megtanulta a nyelvet. Példaképe lehetne minden fiatalnak. Puskás úgy volt a legfantasztikusabb magyarok egyike, hogy svábnak született, a nagyszülei még nem beszéltek magyarul, spanyol unokája pedig már nem beszél magyarul.

A 2022-es Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon / Fotó: BIDF

Hogyan sikerült elindítani 2012-ben a dokumentumfilmes képzést az SZFE-n?

99-től tanítok az egyetemen, és hamar világossá vált számomra, hogy nem csak az én főiskolás korszakomban nem volt szervezett dokumentumfilm-oktatás, hanem később sem alakult ki. Mindig a mesteren, az osztályfőnökön múlik, hogy milyen oktatási programot állít össze, mennyire fontos ez neki. 2007-2008 körül világszerte a reneszánszát élte a dokumentumfilm, művészi értelemben és nézettségben is komoly teljesítmények jöttek, amik néha verték a hollywoodi filmeket is.
Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy legyen szervezett képzése a dokumentumfilmezésnek az egyetemen. Levelet a rektornak, és leültünk beszélngetni erről. Kékesi Attila sokat segített az elindításában. Eredetileg BA-t és MA-t is akartunk csinálni, de csak a mesterképzésre kaptunk lehetőséget. Végül nem bánom, mert ha valakinek megvan a filmes előtudása és érdeklődése, akkor két év elég hozzá, hogy kifejlődjön a saját művészi arcéle.

Hogy látod a jövőt a jelenlegi SZFE-n?

Ami örömmel tölt el, hogy van végzős osztályunk. A doktori iskolában is öt hallgatóm tanul, akik a közeljövőben végeznek. Értük felelősséggel tartozom.

Hol tartasz az Onódy-filmmel, és megvan-e már a következő filmterved?

Az Onódy, a 60-as évek császárának jelen pillanatban a vágása folyik, és hátra van még 2-3 nap forgatás is. A pandémia jelentősen hátráltatta a munkánkat. Remélem, hogy néhány hónapon belül elkészül. Tíz éve van egy játékfilmtervem Pipás Pistáról (férfiként élő bérgyilkosnő, a Szeged környéki tanyavilág legendás figurája a 20. század elején - a szerk.), mára már sokan ismerik az ő történetét. Alkotótársaimmal együtt úgy érezzük, hogy nemzetközi érdeklődése is számot tartó, látványos, izgalmas film készülhet ebből. Hamarosan beadjuk a Filmintézethez megvalósításra.

Címlapfotó: BIDF