A rendszerváltás környékén kerültünk baráti, munkatársi kapcsolatba. Mindig ötleteltünk valamin. Hittünk egy jobb, igazságosabb, szabadabb életben. Együtt hallgattuk az első szabad választás eredményeit a rádióban, egy műteremben, festő barátodnál. Bár lassan múlt az illúzió, de hinni mégis hittünk tovább, te is hittél és mentél előre. Nagyon hittél az alkotásban, mindig más, újabb és újabb ötlettel álltál elő.
A Halálutak óta figyelünk egymásra. Időnként intettél, óvtál, időnként intettelek, óvtalak. A Halálutak óta. Az új filmed kész, a címe Halj már meg. Honnan volt benned az a váteszi előrelátás, hogy az életművedet, jaj, így tedd kerekké?
Csak közösségben tudtál működni. A kerekasztal, a szövetség, a stáb, ez volt az a közeg, amiben folyamatosan és aktívan tudtál dolgozni. Az életed. A szakmában bajtárs voltál vagy baj társ – ahogy te nevezted, örültél minden olyan lépésnek, amit mi, a kollégáid, a közösségért tettünk. Kérdéseket tettél föl, válasz-lehetőségeket fogalmaztál meg, aggódtál közös sorsunk felett, örültél és büszke voltál, ha jóra fordultak a dolgok.
Mindig pontos voltál. Soha nem láttalak késve rohanni. Precízen fogalmaztál, de gyötrődtél, ingadoztál a döntéseidben. A filmszakmai és a saját filmes döntéseidben. Őrlődtél, ha rosszul döntöttél. De tudtál váltani, ha nem ment minden úgy előre, ahogy előtte tervezted.
Hódítottál. Egy mosollyal, egy mondattal, egy koccintással sorra hódítottad meg a legszebb nőket. Szórakoztatott a csodájuk, szeretted a röptüket nézni. Ihletet adtak, talán a múzsáid voltak? Ha elhagytak, ha elhagytad őket, padlóra kerültél, de nyögve felálltál. Téged nagyon lehetett szeretni, és nagyon nem lehetett szeretni. A cinikus beszólásaidtól, a figyelmeztető üzeneteidtől, a mondandódat mindig “fontos” jelzővel ellátó, féltő, egyúttal támadó egyéniségedtől a világból akartam kifutni. Semmi sem pótolhatja a dolgok csinálását, mondtam. Semmi, mondtad. És megcsináltad a Halj már meg-et. Meg.
Miért mentél el, miért mentek el egymás után fiatalon? Életetek delén? Hinni még tudtál, hinni még tudtatok. Most már mi hiszünk tovább. Siratlak, Zoltán.
