Beckett-mánia

Hatottak egymásra
Buster Keaton és Samuel Beckett
Az évforduló valóságos Beckett-mániát indított el: performanszok, tévé- és rádióműsorok, előadások, fotókiállítások, könyvek kiadása és filmfesztiválok idézik meg a híres író emlékét. A Beckett-et körülvevő titokzatosság annak is köszönhető, hogy az 1989-ben elhunyt alkotó után nem nagyon maradtak fent sajtóinterjúk. Hivatalosan csupán barátja, a későbbi életrajzírója, James Knowlson készített vele ilyen beszélgetést.

"Külső megnyilatkozásaiban elég ijesztő lehetett, de valójában nagyon szellemes és barátságos volt, nagyon oda tudott figyelni másokra", mondja Knowlson. "A csöndességéről szóló történetekkel szemben nem sok eset volt, amikor a beszélgetés ne fordult volna át nevetésbe. Az ember nagyon várta a vele töltött estéket. Az az elképzelés, hogy Beckett lelki nyomorék vagy nihilista lett volna, csupán mítosz: nagyon jókedvű ember volt, kitartó barát, szeretett inni, és szerette a szép nőket." A nők is szerették őt, állítja az életrajzíró, aki az író magánéletét kutatva az első feltárt 20 eset után abbahagyta a számlálást.

A magánélettel ellentétben Beckett a közfigyelem bármely fajtáját gyűlölte, szabályosan elmenekült az ilyen helyzetekből. Mégsem élt izoláltan, a második világháború után kitüntetést is kapott a francia ellenállással való együttműködése miatt. Szenvedélyes sportember volt, - az újságokat ezeken az oldalakon kezdte olvasni, - és lehetett azt is tudni, hogy szombaton nem szabad felhívni, mert ilyenkor rögbi-, krikett vagy teniszmeccseknek szentelte az idejét. 

"Elképesztően nagylelkű volt. Amikor megkapta a Nobel-díjat, a vele járó pénzt egy héten belül elosztogatatta", árnyalja tovább a képet Knowlson. "Ezt a hajlamát ugyanakkor néhány élősdi ki is használta a környezetében."

A centenárium fesztiváljának otthont adó dublini Gate Theatre művészeti igazgatója, Michael Colgan szintén személyesen ismerte az írót, és látta, ahogyan nem tud nemet mondani a segítségkérőknek. Egyszer például egy nyilvánvaló szélhámosnak adott egy nagyobb összeget, ami után így magyarázkodott: "Gondoltam, hogy csaló, de meg kellett adnom az esélyt...". Idősebb korában a lesifotósoktól magas áron vásárolta meg a róla készült negatívokat, és megsemmisítette azokat.

Beckett az egykori avantgárd szerzőből, akinek műveit eleinte alig akarták kiadni, mára népszerű humanista író lett. Ő maga mindenesetre biztosan nem nézné jó szemmel a centenáriumi fesztiválozást. Jellemző történet, hogy amikor megkérdezték tőle, milyen érzés, hogy két híres hollywoodi színész szeretné eljátszani a Godot-ra várva főszerepeit, az író némi szünet után így szólt: "Nyomasztó."

Beckett filmen

Önmagára ismer
Buster Keaton a Filmben
Beckett műveiből több mint 70 filmfeldolgozás született. 2000-ben Michael Colgan producerként számos Beckett-darabból készített tévé- és rövidfilmeket, olyan rendezőkkel, mint Atom Egoyan, Anthony Minghella, David Mamet, és olyan színészekkel, mint John Hurt, Jeremy Irons, John Guilgud. Az egyik darabban még Harold Pinter is szerepet vállalt.

Egy '89-es Godot-ban Roman Polanski játszotta Lucky-t. 1965-ben pedig az akkor már 69 éves Buster Keaton a Film főszerepét, ami azért is érdekes, mert a fiatal Beckett-re nagy hatást gyakoroltak Chaplin és Keaton burleszkjei, és ez a darabjait is befolyásolta. A 22 perces némafilm Beckett instrukciói alapján készült. Ez az egyetlen Beckett-film, ami megközelíti a szerző tálentumát, - igaz, hogy ez ténylegesen mozira lett írva - a többi feldolgozás nem nagyon tudja felszámolni a műfajok közötti markáns különbséget.  

1965-ben Juraj Jakubisko, jelenleg a Báthory Erzsébet-filmet rendező "keleti Fellini" forgatott egy csehszlovák Godot-t. 1962-ben John Huston rendezte volna a Godot-ra várvá-t, méghozzá Peter O’Toole-lal és Peter Sellers-szel a két főszerepben, de jogi problémák miatt ez a produkció nem készülhetett el. Csakúgy, mint pár évvel korábban egy másik kísérlet, ahol Buster Keaton és Marlon Brando lett volna a két csavargó.