Andres Veiel német rendező dokumentumfilmjéhez Riefenstahl 700 doboznyi archív anyagából válogatott. A fényképekből, interjúkból, hangfelvételekből és filmrészletekből összeállított, közelkét órás film megnézése után a főszereplő személyéből fakadó ellentmondások továbbra is feloldatlanok maradnak. Magánéletéről megtudjuk, hogy a gyerekkorában az apja által bántalmazott lányt később Goebbels is megkörnyékezte. Első, Balázs Bélával közösen készített filmje, a Kék fény után a náci párttól kapott megbízásokat, néhány levélváltást követően személyesen is találkozott Hitlerrel. Riefenstahl csillaga felfelé ívelt egészen a háború végéig, amikor perbe fogták, később azonban felmentették. Egyetlen büntetése, hogy többé nem filmezhetett, így a fotográfiához fordult.
Szudánban a Nuba népcsoport tagjait fotózza, akik nem kérdezgették múltjáról, nem ismerték őt. Az ekkoriban készült felvételeken egy kedves, idős nőt látunk, aki néha felnőtteket koreografál, máskor egy csapat gyereknek dirigál, vagy birkózó férfiakról készít képeket. A történelmi előzmények fényében az egész olyannak hat, mintha egy benyugtatózott oroszlán instruálná a naiv gazellákat, a háttérben Észak-Afrika sivár, forró tájaival.
Bár az elkészült portrék gyönyörűek, a lappangó agresszió és feszültség mindegyik képet áthatja. Riefenstahlt nem érdekli, hogy modellje a világ melyik pontjáról származik, nem foglalkoztatja a bőrszíne sem. Az esztétika mindenáron való bemutatása, művészetéhez való felhasználása az egyetlen, amire fókuszál, és ez kelt igazán félelmet a nézőben. Míg a kamerámat szolgálja a szépséged, addig nem érdekel ki vagy, nem bántalak - és el is érkeztünk a diktatúrák legfőbb ismérvéhez.
Riefenstahl / Fotó: Cirko Film
A nácik által megszállt területeken nem volt példanélküli, hogy a túlélésért, biztonságért, kényelemért számos nő, fiatal lányok, családanyák, prostituáltak váltak „vízszintes kollaboránssá”, akik a világháború után nyilvános, utcai megszégyenítésben részesültek, leginkább Franciaországban. Coco Chanel talán a legismertebb példa, akit német katonatiszt szeretője és a náci hírszerzéssel való közreműködése miatt bélyegeztek meg, és el is menekült a népharag elől, hogy tíz éven keresztül Svájcban húzza meg magát. De hogyan élik túl a diktatúrák hidegét az érzékeny, tökéletességre törekvő művészek? Ha Riefenstahl számos kollégájához hasonlóan elhagyja Németországot, és máshol kezd új életet, tehetsége, precizitása és maximalizmusa valószínűleg ugyanúgy utat tör magának, művészete nem enyészik el az emigrációban sem. De nem így tett.
Miközben Fritz Lang vagy Marlene Dietrich inkább szakított a náci Németországgal, addig Riefenstahl maradt, és kiegyezett a vezetéssel. Ellentmondásos módon a rendszernek készített propagandafilmeken keresztül bontakoztatta ki igazán művészi tehetségét. A statikus beállítások helyett mozgatta a kamerát, óriási daruszerkezeteket és síneket is használt, gyors montázsai, fény-árnyék kontrasztjai vagy hosszú snittjei érzékivé, szinte tapinthatóvá tették a lefilmezett anyagot. Az akarat diadala monumentális épületeivel és tömegjeleneteivel, az Olimpia szoborszerű sportolóival az ember saját gyengesége felett aratott győzelmét, kikezdhetetlenségét, tökéletességet hangsúlyozza. Riefenstahl filmjein nem látunk öregeket vagy elesetteket, a kétségbeesés, reménytelenség vagy a szegénység nem létezik a képkockáin. Ahogy az elkövetkező világháború és a holokauszt borzalmai is messze kívül maradtak a rendezőnő látóterén.
Az akarat diadala grandiózus felvételi még 2025-ben is képesek azt az ámulatbaejtő hatást kifejteni a nagyvásznon, amit a ‘30-évek közönsége tapasztalhatott. Nincs menekvés a fasiszta esztétika elől, a legnagyobb ellenállással is beszippant, hisz a szépséget ezüst tálcán tálalja elénk. A film legszebb jelenete, amikor a ‘36-os Olimpián a műugrók, tornászok kimerevített testét hosszú percekig látjuk a pillanatot, mielőtt a test vízbe vagy a talajra érkezik. A pördület megismételhetetlen állapotát, a lendületét, amikor még bármi megtörténhet, a kudarc éppúgy, mint a teljes siker. Abban a másodpercben mi is elfelejtünk mindent, politikát, ideológiát, történelmet, nincs a dolgoknak kontextusa, csak jelenvalósága. Riefenstahl azt szeretné, hogy egyedül ezt a megállított képet vigyük magunkkal, ahogyan ezt ő is tette egész életén át, mi azonban tudjuk, hogy a sportolónak meg kell érkeznie valahova, a zuhanás törvénye elkerülhetetlen.
Riefenstahl életének kronológikus elbeszélését időskori interjúi szakítják meg a riporterek leggyakoribb kérdésével: milyen viszony fűzte őt a náci párthoz? De konkrét választ soha nem kapunk. Mintha mindenki csőbe akarná húzni, a bekapcsolva hagyott mikrofonokkal és kamerákkal, miközben Riefenstahl kirohan, kiabál, és a felvétel leállítását követeli. Bekerült a filmbe olyan interjú is, amire már el sem ment. Így az adás abból áll, hogy amíg a műsorvezető bemondja, riportalanya miért nem jelent meg, mi csak egy üres fotelt látunk.
Míg a Bernhard Schlink regényéből forgatott nagysikerű játékfilm, A felolvasó főszereplője, Hannah Schmitz egyedül visz el hátán egy tömeggyilkosságot, majd lelkiismeretfurdalása öngyilkosságba kergeti, addig Riefenstahl mondataiban semmilyen megbánás nem érződik. A háború utáni új világban mintha jobban zavarná az, hogy nem vallhatja magát egyértelműen nácinak, mint az, hogy mások annak tartják.
Veiel igyekszik Riefenstahl művészi értékeit, filmtörténeti jelentőségét a lehető legobjektívebben bemutatni. Lehetne ez a film a nürnbergi perekhez hasonló, modernkori elszámoltatás is, egy újabb darab a német lélek tisztára mosdatásához, ugyanakkor több mint egy egyszerű segédanyag a töriórához.Tényközlő narrátora, sejtelmes, gyári futószalag hangulatú zenéje és a gyönyörűen restaurált archív képek különleges atmoszférát teremtenek, a film által felvetett morális dilemmák pedig sokáig foglalkoztatják az embert, miután elhagyja a vetítőtermet.
A film végén Riefenstahlt gyönyörű háza kertjében látjuk, ahol már veterán rendezőként instruálja a fiatal filmeseket. Kontextusából kiragadva ez a felvétel csak egy méltóságteljes, ám kicsit hiú idős asszonyt mutatna, akinek nem mindegy, hogy honnan esik rá a fény, mert nem akar túl ráncosnak látszani. De Riefenstahl múltjának tükrében ez több puszta hiúságnál. A sminkjét igazgató nő szeméből egy olyan ember olvasható ki, akit bűntársai magára hagytak. „Nem fogom elárulni őket soha, de soha, bárhogy próbáltok rászedni, itt mindenki az volt, de csak én maradtam nemzetiszocialista” – sugallja a gondosan kisminkelt, 99 éves arc. A szépet láttatni és ami még ennél is fontosabb, minden körülmények között annak is látszani.
