Berlinale: A megnyerő egyszerűség

Mike Leigh-hez hasonlóan Grimaldi is visszafogott stílusban rendezte meg filmjét. Sehol egy szerzői manír, egy indokolatlanul kitartott snitt, a színészek sem túlozzák el karaktereiket, ami egy olasz filmben azért előfordul. Ugyanazt lehet elmondani, amit a Happy-Go-Lucky realizmusa kapcsán említettünk: mindennapi figurák egy olyan történetben, aminek bárki a szereplőjévé válhat - ám a Caos Calmo mégsem lesz mindennapos alkotás. Grimaldi és Moretti ugyanis ezt a bizonyos realizmust végig izgalmassá tették, ami csak hihetetlen precizitással és alkotói koncentrációval lehetséges, hiszen ha kicsúszik a kezük közül a sztori, akkor rögvest jönnek a régi kellemtlen ismerőseink: a Bűvölet, a Szomszédok...  A két filmből azt a megalapozatlan következtetést vonom le (vagy legalábbis nagyon szeretném levonni), hogy az európai film kezdi maga mögött hagyni a 60-as évek modernista nagymestereitől örökölt terhet: a minden áron gyakorolni akart szerzőiséget. Ami ment Fellininek és Bergmannak, nem szükségszerűen megy és nem is kötelező mindenki másnak. Mintha Leigh és Grimaldiék a tükör helyett inkább ablakukon keresztül az utcára néznének - és ezzel a nézők jól járnak: hiszen a moziba mindenhol az utcákon keresztül vezet az út.