A világ összes kereső-, nyomkövető- és mentőkutyája előtti fejhajtás Pejó Róbert új filmje, a Mancs. A mesefilmes elemekkel és animációs betétekkel átszőtt családi film a híres miskolci mentőkutya történetét feldolgozva a barátság és az összefogás erejéről beszél. A látványról így írtunk korábban: „Igor Lazin zseniális rajzai teljesen új dimenziót adnak a filmhez - és nem csak a látványhoz. Időtlen, sehová sem köthető, kelet-európai retro hangulatban játszódik a történet, a hatvanas évektől a kilencvenesekig szinte bárhol lehetnénk, olyan vegyes a képi világ, de megbocsátjuk, hiszen egy mesében vagyunk.” majd folytattuk: „A meseszerűséget hangsúlyozza a keretes történetszerkezet is, amelyben Böbének, a kislánynak meséli Mancs történetét édesanyja (Török-Illyés Orsolya). Vissza-visszatér a filmben a kislány és a kutya fantáziája, megelevenednek a mesekönyv illusztrációi, kitágulnak a perspektívák, hol szürreálisan naggyá, hol egészen kicsivé válnak a tárgyak és a szereplők. Aztán hirtelen megint ott találjuk magunkat a lakótelepi lakás konyhájában, a hetediken, a villamos-szerelő műhelyben, az épülő házban, az erdőben és a kórházban. Az alkotók szándéka megvalósult, egy szerethető, családi filmet készítettek, minden korosztálynak.”
2015-ben több izgalmas dokumentumfilm bemutatóján is jártunk, elsőként Gerő Marcell filmjéről, a sokszoros díjnyertes Káin gyermekeiről írtunk. A három férfi történetét feldolgozó film Monory Mész András közel 30 éve készült, Bebukottak című - akkor betiltott – filmjének a szereplőivel találkozik újra: három férfival, akik szinte gyerekfejjel követték el ugyanazt a bűnt, és ezzel egy életre megbélyegezték magukat.„A fájdalmas, kemény mondatok, a barázdált arcok és a beszélő tekintetek filmje, amely nem ér véget a stáblistával.”- írtuk a filmről, majd hozzátettük: „Gerő hősei mintha egy olasz neorealista filmből léptek volna elő, az események magukkal sodorták őket, a túlélésre mentek, három közül egyikük sem akart ölni. A Káin gyermekei pontosan sejteti, hogy milyen körülmények vezettek az elkerülhetetlen tragédiához, amivel megpecsételték ennek a három embernek a sorsát. De nem csupán a családi környezet, a börtön is olyan tapasztalatokat vésett bele a fiatalok lelkébe, amelyek szinte lehetetlenné tették, hogy új életet tudjanak kezdeni.”
Még mindig csak februárban járunk, ekkor mutatták be az év egyik legjobban várt és utóbb, egyik legszellemesebbnek bizonyuló magyar filmjét, Ujj Mészáros Károly alkotását, a Liza a rókatündért, minden idők legjobb áljapán slágereivel. Liza jött, látott, megcsóválta mesebeli farkát és elbűvölt minden nézőt, minket is. Ahogy írtuk: „kellett ehhez a hihetetlenül erős atmoszférájú képi világ, egy napi szürreálba oltott, eredeti és meghökkentő történet, vicces karakterek, telibe talált soundtrack, és Balsai Móni, akinek elég egy-egy szemvillanás ahhoz, hogy a lábai elé heverjen fél „Csudapest”. -majd folytattuk a rajongást: „Ami miatt sokáig emlékezni fogunk Ujj Mészáros Károly első nagyjátékfilmjére, az a kockára kitalált és megtervezett, motívumgazdag látványvilág, amelynek egyes kiragadott poszterképei szinte beleégnek a retinába. A rendező és csapata egy elképzelt, hetvenes évekbeli, kvázi kapitalista Budapestre álmodta meg a Lizát, ahol a miniruhás, lakkcsizmás csajok a Cosmóból tanulnak meg pasizni, a randikat a belvárosi gyorsétterembe szervezik („két forint a hamburger”), a kazettás magnón pedig a csehszlovák csalogány nótái helyett japán táncdalok csendülnek fel.
Március közepén mutatták be Rudolf Péter hatrészes tévéfilmjének, a Kossuthkiflinek az első részét. A szabadságharc dúlta Magyarországon végigszáguldó szerelmesek történetét feldolgozó sorozat Fehér Béla regényéből készült, a cselekményt és a karaktereket tekintve minden adott volt egy jó kis történelmi-fikciós sorozathoz. Kritikánkban a regényt és filmet vetettük össze: „A regény lényege éppen a finom groteszkségében rejlik, melynek egyik legfőbb – ha nem is egyetlen – megnyilvánulási formája a nyelv. Ezt a képet árnyalhatta volna még némi játék a díszletekkel vagy akár a kosztümökkel, ez azonban az első részre kevésbé volt jellemző, amely a „meggypiros redengótól” a kávébarna atilláig szöveghűen követte a regény leírásait. Emlékezetes volt ugyanakkor a rémületes vénkisasszonyra maszkírozott Nagy-Kálózy Eszter szinte minden megnyilvánulása, és sokat ígér az idősebb Swappach egzaltált figurája is.”
Kivételes lehetőség adatott meg hét fiatal filmesnek a Radnóti-kultusz új vizuális megfogalmazására: egy pályázat elnyerése révén a költő portréját alkothatták meg hét kisfilmben, online terjesztésben. A Radnóti hétszer című szkeccsfilmről így írtunk: „A stílusjegyek változatosak, a festői vizualitástól, a realista történetmesélésen át az animáción keresztül a vibráló intenzitásig, csakúgy, mint Radnóti életműve, amely tragikusan összekötődik korával, a fojtogató fasizmussal, a II. világháborúval. A filmek felvillantják a költő magyarságtudatát, katolicizmusát, zsidóságát, de leginkább segítenek megmutatni, hogy Radnóti Miklós mindenek előtt ember volt, fiatal, szerelmes, elhivatott és kiszolgáltatott, nem pedig szent szobor. Mi természetesen már beleképzeljük a látottakba a klasszicizáló és klasszikus nagy költőt, a poeta doctust, de aki még nem ismeri Radnótit, aki ebben a 45 perces szkeccsfilmben, talán egy irodalomórán találkozik először vele, annak nagy segítség lehet, hogy ismerős szituációkba, például matek korrepetálásra, házibuliba, városi terekre vezetnek el a filmek, közérthető esztétikai igényességgel. A Radnóti hétszer segít rácsodálkozni Radnótira, nekünk meg visszatalálni hozzá.”
Megnéztük Nagy Viktor Oszkár Hivatal című tévéfilmjét is, amely dokumentarista-fiktív elemekkel a Bevándorlási Hivatalba kalauzolja a nézőket, ahol olykor nevetünk, de leginkább csak sírunk a bürokrácia abszurditásán. Így irtunk a látottakról: „A Hivatal a bürokráciáról és egy megkérdőjelezhető rendszerről beszél, ahol nem csak a bevándorlók, de az ott dolgozók is megtörhetnek egy-egy elutasító pecsét súlya alatt. A film ugyanis nem démonizálja a hivatali asztal mögött ülőket, nem viszi tovább a szívtelen ügyintéző toposzát, ehelyett egy fiatal, hétköznapi lányt állít a középpontba és a pult mindkét oldaláról rálátást ad a problémákra.”
Az év szenzációja volt – és még mindig az – a Saul fia sikere. Nemes Jeles László filmjét már Cannes-ban, az első nyilvános vetítésen megnéztük, tudósításunkban így írtunk a látottakról: „Az intenzív szubjektivitásnak olyan határait súrolja a film, amilyenre még nemigen láttunk példát ezelőtt. Főhősét az első pillanattól kezdve magához ragadja, és többé nem ereszti el – már-már olyan szinten ragaszkodik hozzá, ahogy Saul kötődik meglelt fiához.” Később az itthoni bemutató alkalmából is megfogalmaztuk a látottakat, majd kritikaíró versenyt is hirdettünk, amelyre izgalmasabbnál-izgalmasabb írások érkeztek. Minket is megbabonázott, szinte hipnotizált a film, így írtunk róla: „Az archaikus-spirituális történet ebben a leszűkített térben és időben játszódik, másfél napban sűrűsödik össze a halálgyár mechanizmusa. A precíz gyilkolás funkcionális tereit a főszereplő Saul mozgása érzékelteti egészen közeli képkivágásokban. A totálok szinte teljes mellőzésével Saul tekintete vezet végig a történeten, a kép hátterében látjuk a helyszínt, a munkafázisokat, de épp csak elmosódva, alig egy karnyújtásnyira látunk előre, mintha egy videojátékban lennénk, mindig a következő lépés teljesítése a cél. Teljes alakokat ritkán mutat a film, a lecsupaszított valóságban azt sem tudjuk meg, hogy milyen cipőt hordanak a szereplőink, vagy hogy hogyan alszanak. A rendező célja nem a valóság rekonstruálása volt, hanem sokkal inkább az irracionalitás megértetése, a halálgyár nagyüzemi jellegének érzékeltetése, a főhős útjának, a túlélés lehetőségeinek a felvázolása.”
Az ősz az „első magyar szarvasvadászos thrillerrel” kezdődött, mi is megnéztük Mátyássy Áron filmjét, a Víkendet és megállapítottuk, hogy nincs igazság, nincs megváltás, nincs könyörület benne. „Jók és rosszak nem harcolnak egymással, vannak viszont vadak és még vadabbak, bűnözők és maffiózók, rosszak és még rosszabbak. Egy biztos: senki sem az, akinek az első pillanatban látszódik, és senkiért sem szorul össze a szívünk. A katarzis is elmarad.”- írtuk róla, majd hozzátettük: „Ember embernek farkasa ezen a nagyon nem barátságos, kietlen vidéken, vannak a „szekus-fajták”, és vannak a helyi „erős fiuk”, akik ellen a budapesti nagymenőknek nem sok esélyük marad. Az indulatok természetesen elszabadulnak, de nem biztos, hogy az erdei környezet hatására. A zsánerfilm műfajának szabályai szerint pontosan adagolva kapjuk az információkat, fogalmunk sincs, hogy kinek higgyünk, a történet legvégén még meg is lepődünk egy kicsit, a szereplőket is próbáljuk megszeretni, de erre esélyt sem kapunk.”
Láthatóan a hatalom és a manipuláció természete foglalkoztatja Goda Krisztinát új filmjében a Veszettekben, amelyhez újra kritikaíró pályázatot hirdettünk. Az októberben bemutatott film a vidéki Magyarország egyik elfelejtett kisvárosában kallódó fiatal srácok történetét meséli el. Szegénység, munkanélküliség, szegregáció, egy fiktív rendvédelmi szervezet, sodródó fiatalok, korrupt városvezetés: itt van minden, amivel nem szeretünk szembenézni, égető problémáink, kortárs valóságunk új magyar filmen, egy kőkemény társadalmi drámában. Ahogy írtuk róla: „A dokumentarista pontossággal bemutatott történet, a tökéletesen kidolgozott karakterek, a szerethető, sodródó nagyra nőtt gyerekek, a fordulatok, az akciók, a ritmus, mind-mind a hatalmi függőség, a pszichológiai megtörés bemutatására törekszik.” – majd tovább méltattuk: „Goda Krisztina mérnöki pontossággal viszi végig a történetet, tökéletes ritmust alkotnak a mikró villanások, az érzékeny vágások és a dinamikus akciók, és már nem csak a főszereplő, de mi is az életünkért futunk. Összeszorult gyomorral tehetetlenül fészkelődünk kényelmes mozi székünkben, ki szeretnénk szállni, de nem lehet, hiszen „ezek is mi vagyunk”. A magyar film kimozdult végre Budapestről, mélyen átgondolt szociális kérdéseket vizsgál, teszi mindezt feszült, izgalmas, ha tetszik szórakoztató módon, régi tartozását törlesztve a Veszettekkel.”
Ősszel mutatták be a mozikban Amszterdam és Szarajevó kedvencét, Hörcher Gábor dokumentumfilmjét a Driftert. A Ricsi történetét feldolgozó alkotás minket is magával ragadott „adrenalin mámorban élveztük a hirtelen kanyarokat és a veszélyes farolásokat” ahogy írtuk kritikánkban: „Az izgalmasan, szépen megkomponált képkockák, az alapozó beállítások, a történet ívébe pontosan beleilleszkedve, sokszor egy realista játékfilm érzetét nyújtják. Nem csak az operatőri munka kiemelendő, hanem a vágás is. A kiváló érzékkel, ízlésesen, és a legjobb helyeken elhelyezett beállítások - óriási mennyiségű nyersanyagból dolgozva - mind hozzájárulnak a jó dramaturgiai felépítéshez és a történet szép ívéhez. A váratlan helyzetekben azért tudatosul a nézőben a tiszta dokumentarista mivolt.”
Anya csak egy van – állapítottuk meg Fekete Ibolya új játékfilmje megnézésekor. Az Anyám és más futóbolondok a családból című alkotás keser-édes családtörténet a 20. század viszontagságairól, melyben a rendező talán a legnehezebbre vállalkozott: saját édesanyja történetéből kiindulva anya és lánya kapcsolatáról készített filmet. „Összetéveszthetetlen stílusa, humora, most megint generációs kérdéseket feszeget, saját édesanyja történetéből kiindulva egy családról és a rövidnek mondott, de hosszúnak tűnő XX. századról mesél: a túlélésről, az élni akarásról, a szeretet természetéről. Két világháború, Trianon, az 50-es évek és a Kádár-rendszer keservei tablószerű történelmi freskóban rajzolódnak ki, a vásznon mikró történeteket látunk, asszonyokat, anyákat, kislányokat egy nagy verandás ház előterében, a Margitszigeten, később Budapest ostroma alatt, vagy Tatabányán, de a háttérben szigorú, boldogtalan és varázslatos férfiak is feltűnnek. Itt van Irén, Margit és Rozál ’920-ban, vagy ’870-ben, megismerjük „a nagy gőgös családot”, fejünkben kissé összekeverednek generációk, korok és szereplők, de mindegy is. Anyák vannak és lányok.”
Álom és valóság keveredik Dési András György és Móray Gábor első nagyjátékfilmjében, Az éjszakám a nappalodban. Így írtunk a látottakról: „A sztori nincs híján a noir-elemeknek: ott van például kapásból az illegalitás szélén egyensúlyozó öntörvényű hős; a csábító nő; a nagy dobás, ami egyetlen kivétellel itt rendszerint valami piti bűncselekményben merül ki; és persze az éjszakai város, ami szuper háttér a sokszínű figurák mozgatásához, és amelynek neonfényű álomszerűségét nagyszerűen ragadták meg Csukás Sándor képei. Mégsem válik hideglelős-idegfeszítős thrillerré a film, pedig az a látványvilág, mely Pater Sparrow-nak köszönhetően a szemünk elé tárul, ügyesen vegyíti a lassan bekattanó srác elméjének szürreális képeit és az éjszakai valóság ismerős helyszíneit, ráadásul mindezt csak erősíti Zságer Balázs zenéje, ami vitán felül csillagos ötös. Mintha azonban az alkotók sem tudták volna eldönteni, hogy inkább a thriller vagy a fekete komédia felé hajoljanak – a bizonytalankodás miatt viszont az egyes jelenetek egyszerűen kioltották egymást. A beavatás ezúttal sajnos elmarad.”
Nagy nemzetközi fesztiválsikerek után, december elején végre itthon is bemutatták Karlovy Vary, Cottbus és Kalkutta kedvencét, Horváth Lili első nagyjátékfilmjét, a Szerdai gyereket. „Dacos, kemény, mindenre elszánt tekintettel néz a kamerába Maja, Formanek Mária (Vecsei Kinga), a film főszereplője, de látjuk őt megtörten és elborzadva is” – írtuk a filmről kritikánkban. „Nagyon ritkán mosolyog, ha mégis, akkor főleg szerdánként. Formanek Máriának az „anyja neve” is Formanek Mária, nem tudja, hogy hol született, és tényleg nem tudja. Tizenkilenc éves, gyermekotthonban nőtt fel, pont ott, ahol most az ő négyéves kisfia, Krisztián nevelkedik. Ugyanaz az az asszony (Börcsök Enikő) nevelte őt is, mint most a kisfiút. Úgy tűnik, hogy a sors ismétli magát, vagy mégsem? A rendezőt talán ez érdekli a leginkább, ezért választott ennyire éles helyzetet a szereplőinek.” Horváth Lili nem először forgatott állami gondozásból kikerült fiatal anyáról, de „most tágabbra nyitotta a perspektíváját, és még közelebb ment a valósághoz, mi pedig egyáltalán nem csodálkozunk azon, hogy tőlünk oly távoli kultúrákban is értették és szerették ezt a filmet.”
„Talán puszta véletlen, talán rafinált és mélyen zajló mentális folyamatok szükségszerű következménye, hogy ezen a télen gyors egymásutánban két hazai családregény, két, formájában ugyan különböző, de hasonlóan intim vallomás került a mozikba. Fekete Ibolya után most Gárdos Péter állt elő szülei történetével, azonos generáció perspektívájából, érett empátiával és ugyanazzal a kedvesen rácsodálkozó nosztalgiával szemlélve.” – írtuk a Hajnali láz című film kritikájában, és valóban, az „unikális szerelmesfilm” története bárkit bármikor újra és újra el tud varázsolni. A rendező szülei szerelmes leveleit felhasználva igaz történetet mitizál, ahogyan kibontakozik az „ad hoc levelezőtársak életre-halálra szóló vonzalma”. Így irtunk róla: „Gárdos ennek megfelelően teszi le voksát és végig szigorúan kitart amellett, hogy a valóságot mítosszá transzformálja, érdes realizmus helyett hétköznapi mágiát vigyen a klasszikus vágású tündérmesébe. A II. világháborút követő, egyszerre traumatizált, egyszerre fellélegző kontinens rezdüléseit Seregi László operatőr fekete-fehér képei, a beékelt archív és archív hangulatú felvételek tapogatják, a mindent belengő glamúr azonban a vizualitást is elemeli.” Majd így összegeztünk: „A mitizálható családtörténetek nemcsak karácsony táján, de a múltfeldolgozás kollektív folyamatában is fontosak, hiszen az emberség sémáinak megtalálása és ábrázolása olyan természetes folyamat része, ami egy egész közösség szellemi és érzelmi fejlődése szempontjából mindenképp lényeges. Mert „kell egy vonalat húzni” – hangzik a markáns kulcsmondat, ami aztán különleges módon az elbeszélés idejétől távol, a jelenben képződik meg. Túl ugyanis minden csodán és szívmeleg bájon, itt és a hasonló, mostanában megjelenő filmekben éppen annak lehetünk tanúi, ahogy a múlt valósága a narráció terébe költözik, ahogy az átélt pillanatból történelem lesz.”
Összes 2015-ös kritikánkat ITT olvashatod:
Még több magazin
magazin
Inkubátor 9.0 – Schnabel Annabella: Ennyit jelent, ha az ember felnőtt?
Bemutatjuk a 2024-es pitchfórum filmterveit
November 15-én kilencedik alkalommal rendezik meg az Inkubátor Program pitchfórumát. A következő napokban szokásunkhoz híven egyenként bemutatjuk az…
tovább
magazin
Czira Sára, Nagy Eszter: „Itt egy újfajta családmodell épül”
Interjú a Cabin Pressure rendezőivel
Heni 36 éves, Barcelonában él és látványtervezőként dolgozik. Heni nagyon szeretne anyuka lenni, de nem talált olyan párt, akivel szívesen alapított…
tovább
Az alkoholbetegség, a sehová sem tartozás témakörét járja körbe Till Attila harmadik nagyjátékfilmje, az És mi van Tomival?, ami október 31-én kerül a mozikba
Közelebb hozni a periférián élő embereket – Így készült az És mi van Tomival?
Ezt a napot kéne valahogy túlélni pia nélkül
Október végén érkezik a mozikba Till Attila új filmje
a teljes dosszié
Október 29-én indul az első BIFF, azaz a Budapest International Film Festival a Corvin moziban. A november 3-ig tartó eseményen olyan filmeket láthat először a magyar közönség, mint a Velencében körülrajongott The Brutalist, Andrea Arnold legújabb könnyfakasztója, a Bird vagy épp a német Oscar-nevezés, A szent füge magja.
Horváth Kristóf: Ez egy tiszta lappal induló fesztivál
Keményen dolgozó kisemberek a BIFF-en
A brutalistát is elhozza nekünk a Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál
a teljes dosszié
Szimler Bálint első nagyjátékfilmje a hazai poroszos oktatási rendszer hétköznapi kudarcain keresztül mutat rá azokra a beidegződésekre és komplexusokra, amik össztársadalmi szinten is nehezítik az életünket.
Ha a szolidaritás tantárgy lenne, biztosan megbuknánk belőle
Mészöly Anna: Csendes, különös lázadásaim voltak
Filmhu podcast #98: Szimler Bálint és Osváth Gábor
a teljes dossziéRendezőnők a magyar filmtörténetben
Nők, akik áttörték az üvegplafont, és rendezőkké tudtak válni a sokáig férfiak uralta magyar filmszakmában. Honnan jöttek ezek az úttörő nők? Hogyan jutottak el az első filmjükig? És hogyan folytatódott a pályájuk? Szederkényi Olga exkluzív portrésorozata a kezdetektől a rendszerváltásig új megvilágításba helyezve vizsgálja a magyar filmtörténetet.
Dr. Balázs Mária, aki öt percig gondolkodhatott, hogy lesz-e ő az első magyar filmrendezőnő
Filmhu podcast #88: Szederkényi Olga és a magyar filmrendezőnők
Riedl Klára, a filmrendezőnő, aki “magyar népi filmmel” futott be 1939-ben
a teljes dossziéA FILMHU-CSOPORT kiadója Film.hu Kft. © Minden jog fenntartva 2000-2024
