Már a helyszínválasztás is a miniszter programjának felvezetését szolgálta, ami többek között az alternatív, önszervező, közösségteremtő kezdeményezések előtérbe helyezését szorgalmazza. Miután a stílusosan lepusztult ipari környezetben felállt a hang- és fénytechnika, a megjelentek kézhez kapták a kormány megbízásából nyomtatott kiáltványt, hogy azzal melegíthessenek a miniszter beszédére. Voltak persze, akik készültek, és már az előre nyomtatott szöveget ropogtatták kezükben. A kulturális miniszter rövid kultúrpolitika-történeti áttekintést rögtönzött, melynek konklúziójaként megemlítette, hogy nem folytatható tovább a 20. század útja, a magyar kultúrának tudomást kell vennie a 21. századról, fel kell karolnia az újabban megjelenő műfajokat. A minisztérium nem kíván irányt mutatni a kultúrának, inkább a friss, életképes kezdeményezések pártfogója kíván lenni, versenyt kell teremteni a kultúrán belül, ugyanakkor elhangzott az is, hogy bizonyos hagyományok nem követhetőek, és ezeket erőltetni nem érdemes. Sükösd Miklós kiemelte a közép-európai összefogás fontosságát, és a magyar kultúra exportképességének növelését, hogy az megállja a helyét az uniós térben.
A sokszínűség mellet is szükség van egy vezérfonalra, az alapelvek lefektetésére, ennek első lépése ez a kiáltvány, melyet a tervek szerint szeptembertől további megbeszélések követnek különböző művészeti ágak és csoportok képviselőivel, és várhatóan év végére születik meg a kormány kulturális stratégiája. A terv gyakorlattá váltására némi árnyékot vet az erre rendelkezésre álló idő szűkössége, illetve Hiller István megvalósulatlanul maradt kulturális stratégiájának emléke, aminek elemeit a jelenlegi koncepció is őrzi. A kiáltvány tehát nem más, mint egy vitaindító, talán ezért is a miniszter tollából provokatívnak ható műfaj. Az összejövetel célja a párbeszéd elindítása volt, akadt is tanácsadó, aki jegyzetelte a később megfogalmazódott – egyelőre csupán elméleti - aggályokat.
A program irányvonalát a Tisztesség, az Esély és az Alternatíva jelölik ki, ezzel ismerős módon egy hárombetűs mozaikszó jellemezné a magyar kultúrpolitikát, a T.E.A. Bozóki András szerint a tisztesség egyfajta nullhipotézis, ami nélkül el sem kezdhetünk kultúrpolitikáról beszélni. Konkrétan a pályázatok tiszta elbírálásáról van szó, a bizottságok semlegességének biztosításáról, igaz, ahol „mindenki ismer mindenkit”, ott nehéz igazságosnak maradni, vallotta be a miniszter. Felmerült az is, hogy az így megvalósuló „kuratokrácia” megbosszulhatja önmagát. Az esély kulcsszó a kultúra közösségépítő, vidékfejlesztő szerepére hívja fel a figyelmet, mellyel a kiáltvány azt kívánja világossá tenni, hogy a kultúra szociális funkciót is betölt, helyi közösségeket, saját tereket teremt. Ennek példája a ferencvárosi Tűzraktár, vagy a hasonló körülmények között született miskolci Erőmű, a kortárs kultúra találkozása a közösséggel elhagyatott ipari épületekben. Az esélyegyenlőséget segítheti a hozzáférési lehetőségek bővítése, aminek az új kommunikációs csatornák a legkézenfekvőbb eszközei, ezt a vonalat erősítené a Közkincs Program. Az alternatívák alatt érthetjük a kultúra heterogenitásának megtartását, illetve az állami normaszabás hiányát, a decentralizációt.
A kiáltványt egyesek soknak, mások önmagában kevésnek ítélték, kritika érte azt, hogy a kiáltvány kibújik az értékek meghatározása alól. Wessely Anna szerint azonban a kultúra alapja a saját értékeink elfogadtatása, a miniszter is megerősítette, hogy az államnak megfigyelő, megengedő, gardírozó szerepet szán. Miután a hallgatóság meggyőződött a miniszter és tanácsadó testületének jó szándékáról, felmerült a kérdés, hogy lesz-e valami a kiáltványban és az este folyamán megfogalmazott újításokból, amire a miniszterelnök csak azt a titokzatos választ adta, hogy bár a miniszterek gyorsabban változnak, mint a minisztérium, az innováció kívülről érkezik.
