„A nyilvánosságtól való tartózkodás értékképző tényező”. Persze nem mintha arról lenne szó, hogy halvány sejtésünk sincs kicsoda is ő, annyira megtartóztatta volna magát a művésztársadalmat vizslató nagyközönség tekintetétől. Filmcsináló munkássága, legyen épp színésze, írója, vagy rendezője a mozgóképnek, jól ismert, ez az ő publikus oldala. „A kenyérkereset, a homlokverejték, a szakma.”
Poéta mivolta ezidáig rejtegetett magánügy, territórium, melyet nem tapodtak avatatlan illetéktelenek. S hogy miért is alakult éppen így, arra talán magyarázatul szolgálhat egykori professzorának – annak a Géher Istvánnak, aki költőnemzedékek hosszú sorát nevelgette– óvó-figyelmeztető kérdő-kijelentése, miszerint: „Akkor maga most magyar költő lesz. Jól megfontolta?” („Új állomás? Kérdés? Vagy felelet?”) És valószínű, hogy e jóindulatúan vészjósló jövendölést meghallván, Can Togay úgy döntött, a hivatásos lírikus státuszt – ami Takács Ferenc, a másik tanár-mester szerint „József Attila-díj, Kossuth-díj, Írószövetségbe be-, kilépés, utóbb díszsírhely emelkedő lépcsőfokait biztosítja – lehetőség szerint negligálja és puszta kedvtelésből, barátai s önmaga számára lesz „periférikus” magánverselő.
Harminc esztendő múltán, most összeszedve bátorságát és alkotásainak legjavát, Ferencz Győző segédletével, nyíltszínre lép, túlkoros elsőkötetesként, vagy viruló posztumuszosként, feledve, hisz most már lehet, hogy „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!”.
Egyáltalán hol az ő országa? Török szülők csemetéjeként cseperedik fel nálunk egy soknemzetiségű lakókörnyezetben, tanul Párizsban, él Finnországban, nyelvet pedig rendkívül sokat bír. Samuel Beckettet, a híres nyelvváltót faggatta egyszer egy francia újságíró: „Monsieur Beckett, ön angol? Én? Éppen ellenkezőleg!”- hangzott a válasz. „Én is ilyesféle éppen ellenkező költőt látok benne.” - jellemzik. Felszabadultságának záloga internacionalitásából fakadó nyelvi bizonytalansága. Utazik az irodalmi birodalmak egyikéből a másikba, levizitál kedvenc író kollégáinál, és bocsánatkérően vagy szemtelenül magával viszi hőseiket, hogy belopva saját lírai univerzumába továbbszője sorsukat. Eliot Burbank-ja – szigorúan magyarosan kiejtve – amint villamosozik, panaszol vagy szerelmeskedik, majd Párizsban ’79-ben lötyögő ősztől eltelten „a ponnöf hídján… a luxemburg park csörgő kavicsán” a jövőre leselkedik. Puskin Tatjanája levelével bíbelődve: „Most lezárom. Megcímzem. És végképp feladom.”. Rimbaud rongyosöklű vándora menve, menetelve a sötét ég alatt.
Sa bohème, mármint Can-é, a sehonnai mindenfelőli bitangé. „Én és bennem én, mint egy pályaudvar.” „Egyedüli és hasonlíthatatlan módon járja át egymást az élmény és emlékezés költészet érzéki közvetlensége és az alakoskodó, maszkot öltő, más költők-írók szavait és alakját továbbköltő tudós és tudatos műveltséglíra.” Jellemzi ismét tanára, aki kajánul boldog attól, hogy neki személy szerint nem kellett törődnie, kronologikusan belefolynia eddig ebbe az életműbe. „Napestig elhallgatnálak…”- tromfol vissza Can, aztán röhögnek egyet „archaikus közös tudatukon”, mert az irodalomtudóst a költő, Aegina aláírásával jól behúzza a csőbe, illetve a görög mitológia útvesztőjébe.
Másik János meg közben húzza a versalávalót:
„Más világban vannak, mégis úgy tűnik,
ők - a dallamom.
Kísérnek, mint a hold éjjeli utakon.”
