Szőcs Petra: Otthon voltam, felébredtem, és megnéztem a telefonomon, hogy jött-e levél.
Filmhu: Ki volt az első, akinek elmondtad az örömhírt?
Sz. P.: Dunai Lacinak, a film vágójának.
Filmhu: Mit vársz a fesztiváltól?
Sz. P.: Állítólag fogok találkozni Abbas Kiarostamival, ezt nagyon várom.
Filmhu: Készülsz valahogyan a cannes-i részvételre? Kiket viszel magaddal a stábból?
Sz. P.: Legszívesebben mindenkit elvinnék, de a fiú szereplők konfirmálnak és tanulnak a fesztivál ideje alatt. Így is elég sokan fogunk menni. Az operatőr, Csepeli Eszter; a forgatókönyvíró társam, Nagy V. Gergő; a két vágó: Dunai Laci és Szalai Dani; Kató; Bodor Balázs, a rendezőasszisztens és a producerek.
Nézd meg a film előzetesét!
Filmhu: Melyik filmre vagy a leginkább kíváncsi a Cannes-ban bemutatásra kerülő alkotások közül?
Sz. P.: Jessica Hausner, Atom Egoyan és Nuri Bilge Ceylan filmjeire.
Filmhu: Ha csak három szóval jellemezhetnéd a filmed, akkor mit mondanál?
Sz. P.: Kis színes szar.
Szőcs Petra Polaroiddal (fotó: Haraszti Ágnes)
Filmhu: Filmed főszereplője, Kató nevelőotthonban él. Hogyan találtatok egymásra?
Sz. P.: Katót hároméves korában láttam először. Véletlenül találkoztam vele a dévai ferencesrendi alapítvány nevelőotthonában. Egy ócska kamerán filmeztem egész nap, mert annyira különleges volt minden, amit csinált vagy mondott. Amikor hat évvel később szereplőt kerestünk ehhez a filmhez, és már egy éve nem találtunk senkit, eszembe jutott Kató. De akkor még fiút kerestem. Elmondtuk Katónak, hogy milyen fiút szeretnénk, és ő segített nekünk castingolni. De ő jobb volt, mint a fiúk.
Filmhu: Mennyire volt nehéz gyerekszereplőkkel forgatni?
Sz. P.: A fiúk már kiskamaszok voltak, velük egyáltalán nem volt nehéz. Csak egy év múlva, amikor már rendes kamasz lett az egyikük. Katóval egyszerre volt könnyű és nehéz: egyrészt sokkal jobb dialógokat talált ki, mint mi, és szuperül megcsinálta a feladatát, másrészt néha elment a kedve az egésztől. De végül tetszett neki a film.
Filmhu: A verseid és a filmjeid is nagyon személyesek. Kolozsváron nőttél fel, a kisfilmed pedig a Ceauşescu házaspár kivégzéséről szól. Ezen túl nagypapád is megjelenik A kivégzésben. Szerinted hogyan könnyebb alkotni: teljesen elbújni a történet mögött, vagy vállaltan a saját élményeidet megjeleníteni?
Sz. P.: Kevésbé személyes filmet nekem könnyebb volt csinálni, mert hamar el tudtam engedni. A kivégzésnél ez nehezen sikerült, mert mindenáron hűséges akartam maradni ahhoz, ami miatt meg akartuk csinálni a filmet.
Filmhu: 2008-ban még az MMK ideje alatt kezdted el előkészíteni a filmet, ám mégis csak most fejezted be. Az évek alatt miben változott az alkotásod?
Sz. P.: 2011-ben és 2012-ben forgattunk. A film az évek során egyre rövidebb lett és a főszereplők egyre kevésbé árvák.
Filmhu: Írással is foglalkozol, jelent már meg könyved, és az SZFE-n forgatókönyvíró, dramaturg szakra jártál. Mi vitt el a rendezés irányába?
Sz. P.: A rettenetes első kisfilmem után, amelyben három össze nem illő férfi idétlenkedett egy parkban Kőbányán, voltak ötleteim, kaptam rájuk támogatást, és a főiskolán volt lehetőségem megrendezni őket, de nem gondoltam volna, hogy a rendezés nekem való. Mikor kipróbáltam, mégis riasztóan ismerős volt. Nemrég jöttem rá, hogy honnan: Erdélyben, mivel elég kevés magyar, gyakran a legkülönfélébb figurák ülnek le egy asztalhoz, és ez olykor kínos helyzeteket eredményez. Az ember akkor éppúgy kényszeresen próbálja csökkenteni ezt a kínosságot, mint a kamera mögött. A kínosságmegoldó-képesség mindenképpen innen származik.
Filmhu: A jövőben szerinted mennyiben könnyíti meg a szakmai életed, hogy beválogatták a filmedet Cannes-ba?
Sz. P.: Nem tudom.
Olvass még több interjút és beszámolót a fesztiválról!
