Cinema Niche: Az óriási vászon azt az érzést is adja, hogy van valami, ami nagyobb, mint te

Donáth Péter: Régre nyúlik vissza. 2010-ben kerültem be a filmforgalmazásba, a magyarhangyát ebben az évben alapítottuk pár mozifanatikus barátunkkal, azzal az egyszerű céllal, hogy olyan filmeket mutassunk be a mozikban, amik egyébként nem jutnának el forgalmazásig, de mi szeretjük őket. 2013 környékén találtam ki, hogy azok a filmek, amikben még kétezer néző sincs, és ezért nem éri meg rendesen forgalmazni, azokat is be kellene mutatni, legalább egy-két alkalommal, egy kvázi folyamatos filmfesztiválhoz hasonlóan. Onnantól gyűjtöttem azokat a filmeket, amikből lehetne extra vetítést szervezni, és néha a magyarhangya, néha pedig a Niche keretein belül lehetett ezt megcsinálni.

Az a cél, hogy az az ötszáz ember, aki hasonló filmeket szeret, mint mi, meg tudja nézni ezeket nagyvásznon, mert különben csak letorrentezi őket. Ráadásul ezek pont olyan filmek, amiknél a kívánt hatás elemi része, hogy moziban legyenek vetítve. Főként nem cselekményközpontú filmek, nem klasszikus elbeszélésmódot használnak, hanem formanyelvben, szemléletmódban, akár zeneileg akár képileg egyedi kísérletek, amiket csak moziban érdemes megnézni, elszeparálva a külvilágtól, meg kell nekik adni az időt. Az óriási vászon azt az érzést is adja, hogy van valami, ami nagyobb, mint te. 

Donáth Péter

Dani, te hogyan kapcsolódtál be a Cinema Niche-be?

Rév Dániel: Elvégeztem az ELTE-n a filmszakot, de úgy éreztem, hogy szeretném egy gyakorlatiasabb szemszögből megközelíteni a filmet. Nekem soha nem állt kézre a filmkészítés, nem akartam rendező lenni. Jelentkeztem Londonban egy Film Programming and Curating nevű szakra, hogy filmforgalmazásról, kurátorságról tanuljak. Ez Nyugat-Európában egy létező foglalkozás, Magyarországon kevésbé.

Donáth Petivel egy castorpos (filmes képzőműhely – a szerk.) felvételin találkoztunk, így tudtam meg, hogy létezik a Cinema Niche. Elkezdtünk beszélgetni, egyre jobban megismertem a projektet, és már pár hónapja Londonban éltem, amikor csatlakoztam hozzá.

Legutóbb Apichatpong Weerasethakul Memoria című filmjét mutattátok be. Mi volt nektek különösen érdekes a Memoriában, azon kívül, hogy a nemzetközi filmes világban az utóbbi évek egyik meghatározó filmje?

D.P.: Egy évvel ezelőtt láttam először ezt a filmet, és olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiket korábban semmi, ahhoz képest, hogy évente megnézek négyszázat. Egészen különleges módon gondolkodik az időről, a kollektív tudatról és emlékezetről, az emberi civilizáció és a természet kapcsolatáról. Ráadásul láttam ennek a rendezőnek sok filmjét, érteni vélem azt a filmnyelvet, amit beszél, ezért hatalmas kíváncsisággal ülök le minden új munkája elé és elég alaposan fel vagyok készülve arra, hogy milyen jellegű élményt fogok átélni. Így boldogság elmélyedni benne, aztán persze megnéztem még egyszer, harmadszor pedig már csak a kulcsjeleneteket, hogy ezeket hogyan tudta felépíteni, hiszen mégiscsak filmrendezést tanulok, ezért miután kigyönyörködtem magam, megvizsgálom a praktikusabb filmkészítési szempontokat is.

Ezért is rendeltem meg a könyvet, amiben megjelent a rendező teljes kutatása,  forgatókönyvrészletek, instrukciók, cikkek a Memoriához, csak ajánlani tudom másnak is. Ezt végigolvasva különösen azt gondolom, hogy ez a film egy fantasztikus eredmény.

Rév Dániel

R.D.: Én pragmatikusabb szempontból közelítenék a filmhez. Londonban láttam, és itt értelmiségi körökben óriási hype vette körül. A film mitikusságára rátett egy lapáttal, hogy Apichatpong először forgatott Thaiföldön kívül filmet. Ezt a misztikusságot a film marketingje nagyon jól kihasználta. Arra gondoltam, hogy ha ennek öt-tíz százalékát át tudjuk kapcsolni a magyar premierhez, tudunk egy hasonló légkört teremteni, az már meg fogja érni.

Apichatpong filmjei közül a Ragyogó nekropoliszt és a Boonmee bácsit is bemutatták Magyarországon. Ti is magyar moziban találkoztatok először a filmjeivel? Milyen platformokat ajánlotok a magyar nézőknek, hogy megismerkedhessenek az itthon mellőzött, de a nemzetközi filmes életben meghatározó alkotókkal?

D.P.: Jó kérdés. Sok olyan szereplője van a hazai piacnak, akik olyasmivel foglalkoznak, mint amivel mi is próbálunk és bátran bevállalnak olyan filmeket, amiket szeretnek vagy fontosnak tartanak, de nincsen bennük sok néző. A Cirko hozta be Apichatpong előző filmjét, és én azt moziban láttam, de ők egyébként is szuper munkát végeznek, most megy épp a Szánsájn fesztiváljuk, ahol meg lehet nézni az elmúlt évek sok jó független filmjét. Szerintem, ha az ember a művészmozikba jár, akkor azért minimálisan képbe tud kerülni.

A Cinema Niche Instagram- és Facebook-oldalát egyébként azért érdemes követni, mert ajánljuk azokat a filmeket, amik hasonlóan Niche-filmek, és bemutatják őket itthon mások. De aki mélyebbre akar túrni a kortárs szerzői filmek világában, annak mindenképpen érdemes elmenni a miskolci Cinefestre, követni a különböző nemzetközi fesztiváltudósításokat, online pedig a Cinegón is nézelődni.

R.D.: És ott van a Mubi is. Legyen Mubija mindenkinek! Még akkor is, ha nem mindig értünk egyet a Mubi üzletpolitikájával.

Ragyogó nekropolisz

A Memoria vetítését sikerként értékelitek? Mi az, ami egy ilyen projektben sikernek vagy bukásnak számít?

D.P.: A filmforgalmazásban eddig töltött tizenhárom évem alatt volt egy-két megdöbbentő dolog. Volt, amikor nagyon hittem benne, hogy ez kurva jó lesz, és fél éven keresztül dolgoztam rajta, sok mindenkit megmozgattam. Ilyen volt a Tangerine Sean Bakertől, aki aztán a Floridai álommal és a Red Rockettal a nézők szívébe lopta magát, de akkor még a Tangerine-t összesen négyszázan nézték meg országos moziforgalmazásban. A Los Angeles-i transz szexmunkás csajok karácsonya legnagyobb bánatomra nem ment nagyot, pedig iszonyú jó dinamikájú, hangulatú, egyedi humorú és őszinte film. Az rossz élmény volt. Vicces, hogy melyik film működik, és melyik nem.

A Niche-ben az a szerencse, hogy van kétszáz barátunk, akiket el lehet hívni, és így már  talán többé nem lesz ilyen szar érzés, hogy senki nem volt a filmre kíváncsi. Ezek az emberek eléggé szeretnek minket ahhoz, hogy akkor is eljönnek megnézni, ha ez egy két és fél órás thai film, amiben végig kell nézni, ahogy elalszik egy ember.

R.D.: A Niche-ben az is jó, hogy a Toldi mozit egy vetítésre majdnem bármivel meg tudnánk tölteni.

D.P.: És nagyon szuper, hogy most úgy tűnik, annál többször is. A korábbi Niche filmeken körülbelül kétszáz ember volt, Reygadas Our Time-ja (Carlos Reygadas, Mi időnk – a szerk.) egyszer töltötte meg a Toldit és kész. Ehhez képest már most négyszáz ember nézte meg a Memoriát és még lesz egy pécsi vetítés. Ez egy tök jó szintlépés.

Tangerine

Hogyan finanszírozzátok a vetítéseket? Milyen nehézségek adódnak a filmek forgalmazóival?

D.P.: Az a szerencsénk, hogy tíz éve van a magyarhangya, és így közvetlenül tudunk a filmek nemzetközi jogtulajdonosaival beszélni. Ismerik már a csóró környezetünket, az alkudozásokat, a projekteket, amikben részt veszünk, ráadásul azok a filmek, amiket mi bemutatnánk, nem igazán kelendőek a klasszikus forgalmazói piacon, rendes, országos moziforgalmazásban. 

Ha be akarsz mutatni így, hagyományos országos forgalmazásban egy szerzői filmet, akkor az is két-hárommillió forintos költség, és egyszerűen akármennyire pályázol mindenhová, ha nincsen benne néző, akkor nem éri meg. És nem lehet kevesebbet belerakni. Mi annyit változtattunk, hogy két-három vetítés fesztiváldíját fizetjük ki, a fordítást, grafikai, nyomdai, technikai költségeket és így próbáljuk meg összerakni azt az adott mennyiségű nézőt, ami szerintünk egy filmben van. Persze így sajnos lesz, aki nem fog tudni eljönni rá. 

Mindenesetre a Memoriát három vetítésen összesen nagyjából 500 ember fogja látni, és lehet, hogy egyelőre nincs benne itthon sokkal több.

R.D.: Nagy segítségünk volt Bognár Péter, aki a magyarhangyának egy meghatározó személyisége. A szárnyai alá vett minket és a Cinema Niche projektet, és sokszor segít nekünk megszerezni ezeket a filmeket. Azt gondolom, hogy a közönséget lehet kulturálisan nevelni. Ha az ember megteremti a lehetőséget, hogy az emberek hozzáférjenek ezekhez a filmekhez, akkor felkeltheti az érdeklődést. Például Apichatpong Weerasethakulról hatszáz ember hallhatott ebben az országban, de ha azt látják, hogy van pár száz ember, aki odafigyel rá, akkor talán utánanéznek annak, hogy ki ez a rendező. Egy ponton túl az a cél, hogy ezeket a filmeket megérje behozni hagyományos moziforgalmazásban is Magyarországra.

Memoria

Olyan rendezőktől mutattok be egy-egy filmet, akiknek már van egy jelentős életműve, ami a magyar közönség számára nem ismert. Dilemma volt számotokra, hogy egyes filmek, vagy inkább életművek bemutatására törekedjetek?

D.P.: Az elején abból indultam ki, hogy vérciki, hogy ilyen alkotók filmjei közül csak minden negyedik jut el ide, vagy rosszabb esetben egyik sem, így arra fókuszáltam, hogy legalább egy filmet megmutassak az életműből, és arra építve mondjam azt, hogy nézzetek még több filmet, menjetek utána. Kíváncsiságot akarunk felkelteni bizonyos alkotók iránt és ebből a szempontból is jó, ha a vetítések kapcsán megjelennek kontextusba helyező írások.

2014-ben Alejandro Jodorowskynak csináltunk egy életmű vetítést az újranyitó Átriumban, de az, hogy minden filmjét megszerezzük, rengeteg szervezéssel járt és akkora anyagi befektetés volt, hogy csak nehezen hozta vissza az árát. Régen ez például úgy ment, hogy a televízió megvásárolt egy jogot, ezzel ő is beszállt a költségekbe – te forgalmazóként tudtad, hogy megveszed a mozijogot és azt el tudod adni a tévének is, volt rendes támogatási háttere ezeknek a filmeknek. Ez most nagyon le van szarva. Az, hogy nagy rendezőknek egy-egy filmjét kell nekünk bemutatni, kellemetlen helyzet, viszont muszáj csinálni, mert ha ez sincs, akkor nemzetközileg ünnepelt rendezők maradnak írott szó és moziélmény nélkül a teljes magyar, kulturálisan abszolút nyitott társadalomban.

R.D.: Egyelőre szemezgetünk azokból a filmekből, amik elérhetőek, és aztán ha abban a kényelmes pozícióban leszünk, hogy már minden fontos be lesz mutatva, és be kell hogy legyen mutatva abban az évben, akkor majd elkezdünk retrospektíveket csinálni.

Az alkotók korábbi művei, a nemzetközi kánon ismerete nélkül ezek a filmek gyakran nehezen érthetőek. Hogyan segítitek a kontextus megteremtését?

D.P.: Minden filmhez készül egy kihajtható poszter-kiadvány, aminek az a lényege, hogy előzetes befolyásolás nélkül infót ad a filmről. A formátumán, a szövegek részletességén még sokat gondolkodunk. Ezen kívül a meghívott vendégekkel is próbálunk egy kicsit színesíteni azon, hogy milyen infót kapnak a nézők az adott rendezőről vagy filmről. De nagyon jó modellek vannak erre, például a New York-i Lincoln Center vagy az amszterdami Eye fantasztikusan csinálja online is követhető konferenciákkal, tematikus beszélgetésekkel, az alkotók bevonásával. Idővel mindenképpen izgalmas lenne ezeket a modelleket itthon is követni. 

R.D.: Az a tervünk, hogy az első vetítések után mindig lesz egy buli. Egyfelől azért, hogy megpróbáljunk hasonlóan izgalmas zenei élményeket adni a vizuális élmény után, de nem ez az elsődleges, hanem inkább az, hogy akiket érdekelnek a Niche-filmek, azoknak legyen egy helye, ahol tudnak szocializálódni. Teret akarunk adni ahhoz, hogy ezeknek a filmeknek kiépüljön a közönsége. Egy ilyen tér nagyon hiányzik a filmszakmából, főleg mióta nincsen rendesen Filmszemle.

A Cinema Niche kiadványa a Memoria vetítéséhez

Képzeljünk el egy olyan Budapestet, ahol nem kötnek titeket az anyagi korlátok, és azt mutathattok be, amit csak szeretnétek. Mit vetítenétek ebben a helyzetben?

D.P.: Az lenne akkor a szerencsém, hogy kellett már írnom fesztiválprogramot, moziüzemeltetést, szerveztem is mindkettőt, és nagyon izgalmas és jó modellek vannak más országokban is arra, hogy hogyan lehet feldolgozni ezt az elképesztő mennyiségű, jó minőségű filmet, ami évről évre kijön.

Minden mozinak meg lehetne adni a saját karakterét, valódi közösségi terekként újragondolni a mozikat, kapaszkodókat adni kortárs filmekkel a mindennapjainkban előforduló, mindannyiunkat érintő témákhoz, olyan, nálunk majdnem ismeretlen szegmenseket, mint az afrikai vagy az ázsiai mozi is közelebb hozni, és alaposan bemutatni, hogy milyen izgalmas dolgok történtek, akár csak az elmúlt évtizedben a mozgókép világában, legyen az moziminőségű sorozat, videoklip vagy akár video art. Engem alapvetően a kortárs film érdekel, annak vagyok az ismerője, a korábbi SZFE-n, meg most már évek óta az ELTE-n is ezt tanítom, és amióta most én is egyetemista vagyok elég vicces módon egyszerre tanulom is, úgyhogy lennének ötleteim, hogy évi száz-kétszáz-háromszáz filmre hogyan lehetne hatékonyan felhívni a figyelmet.

R.D.: Én sokat foglalkoztam magyar filmekkel, magyar filmtörténettel, és nagyon örülnék neki, ha a magyar film hagyományát ápolni lehetne, folyamatosan, tematikusan válogatva, és nem csak egy évben egyszer egy hétig. Ez egy olyan igény, ami sokakban felmerül. Jó lenne a magyar filmörökséget jobban, megfontoltabban ápolni.

D.P.: Átalakulóban van az, hogy mire használjuk a mozit. Sokkal inkább olyan, mint egy kiállítótér, ahová elmegyünk, megnézünk valamit, amit az otthonunkban nem tennénk, és az alapján maximum otthon utánaolvasunk az alkotóknak. Ezek a filmek lassan mindenhonnan kiszorulnak, egyre kevesebb lesz a művészmozi. Tök jó lenne, ha Magyarországon összegyűlne annyi ember, aki ezeket fenn tudja tartani.

Vortex

Azt, hogy mi lesz a következő projektetek, már erősen sejtette az a kép, ami megjelent a Cinema Niche oldalán. Eláruljátok, mi az?

D.P.: Gaspar Noé Vortexe lesz a következő film, szeptemberre tervezzük a magyarországi bemutatót. Ez is egy olyan filmélmény, ami nagyvászonra kívánkozik és ami mellé boldogan oda tudunk állni. Noénak minden filmje minimum borzasztóan érdekes.

R.D.: Én nem olyan régen láttam moziban, körülbelül egy hónapja, és nagyon különleges élmény volt, utána még napokig nem tudtam kiverni a fejemből. Nagyon Gaspar Noés film, ugyanazt a hatást éri el, de más eszközökkel, mint amit eddig megszoktak tőle az emberek. Nagyon várom, hogy milyen arccal jönnek ki az emberek erről a filmről.