Világszerte magasztalt és díjakkal elhalmozott művész; lassan hömpölygő stílusának köszönhetően az ázsiai szerzői film egyik legfontosabb szereplője lett, és bármilyen projektbe fog bele (installációkat készít, 2021-ben egy antológia-filmbe is beszállt), az egész világ fokozott figyelmét élvezi. 2016-ban egy workshopot tartott Tarr Béla szarajevói iskolájában, a thai és a magyar rendező beszélgetéséről felvétel is készült.
Apichatpong Weerasethakul
Weerasethakul filmjeinek hangulatát valahol az álom és valóság közötti furcsa lebegéssel lehet körbeírni. Munkáiban a hétköznapi jelenetek és rituálék organikusan keverednek és különös kontrasztba kerülnek a természetfelettivel, mitikus lények, szellemek járják át a hősei világát.
A 2010-es, Arany Pálma-díjas Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire már a címével sem árul zsákbamacskát, történetében a súlyos beteg főhőst halott felesége kísértete, és az erdő szellemének képében a régen eltűnt fia is többször felkeresi. Vagy ott a 2015-ös Ragyogó nekropolisz, amiben egy csapatnyi katona végtelennek tűnő mély álomba zuhan, és az egyiket ápoló asszonynak is különös víziói támadnak.
Visszatérő helyszínei a főleg kétkezi munkások által lakott thai vidék, a rejtélyekkel teli dzsungel és a kórház. Mindhárom fontos szerepet játszik a rendező életében, utóbbi az orvos szülein keresztül vált számára ismerős környezetté, szinte a második otthonává.
Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire
A természetfeletti és hétköznapi vegyítésével gyakran járja körül álom és valóság viszonyát, ember és természet kapcsolatát, családi traumákat és a szexualitás témáját. Filmjei állami támogatás nélkül készülnek, így sajátos kísérleti nyelvezettel tud mesélni az országa válságos politikai helyzetéről, a társadalom legszegényebb rétegeiről, a munkásosztályról, de interjúkban is rendszeresen felszólal az elnyomó kormány ellen, amiért gyakran kritizálják szülőhazájában. Bár filmjeit a thai folklór és politikai történelmének ismeretében valószínűleg könnyebben lehet dekódolni, univerzális történetei a helyi mítoszok és konfliktusok ismerete nélkül is mély hatást képesek kiváltani.
Rejtélyes hangokból díjnyertes film
Néhány évvel ezelőtt Weerasethakul az új filmjéhez végzett kutatómunkát, amikor egyik reggel dübörgésekre ébredt. Hamar rájött, hogy a különös hangot csak ő hallja, kizárólag az ő fejében létezik. A hang több éven át vele maradt, hozzászokott, sőt, annyira felkeltette az érdeklődését, hogy a készülő filmjét is eköré építette. Már a Memoria írása közben jött rá, hogy az állapotának neve is van: Exploding Head (EHS), vagyis ‘robbanó fej’ szindrómában szenved, egy ritka alvási rendellenességben, melynek jellegzetes tünete az éjszaka jelentkező csattogó hang. A fejében lévő dobogás a film forgatása alatt végül magától elmúlt.
Tilda Swinton
Tilda Swintonnal a 2004-es cannes-i filmfesztiválon találkoztak, ahol a rendező Tropical Malady című filmje megkapta annak a zsűrinek a díját, melynek a színésznő is tagja volt. Itt született meg ez a különleges barátság, 17 évvel később pedig már közösen sétáltak végig a cannes-i vörös szőnyegen, a Memoria premierjén. Weerasethakul első angol nyelvű filmje pár napra rá ismét elnyerte a Zsűri díját.
A film hasonló alaphelyzetből indul, mint amit a rendező is átélt: Jessica (Swinton) egyik reggel egy súlyos, tompa dobbanásra ébred. Kolumbia fővárosában, Bogotában csavarogva próbálja megtalálni a hang forrását, ami időről időre visszatér a fejébe. Előbb egy hangmérnök segítségét kéri a beazonosításban, később összebarátkozik egy archeológussal, végül a dzsungelbe vezet az útja, ahol talán megtalálja a választ.
A Memoria nem egy hagyományos, történetmesélő film, ahogy Jessica sem egy hagyományos történetet átélő és elmesélő karakter. Ahogy a New York-i Filmfesztiválon tartott beszélgetésből kiderül, a rendező és Swinton tudatosan választottak olyan országot, amelynek mélyrehatóan ismerik a kultúráját és társadalmát, ahol el tudnak veszni, és ez az elveszettség Jessica legszembetűnőbb tulajdonsága.
Tilda Swinton és Juan Pablo Urrego
A nő szellemként lebeg a zsúfolt városban, látszólag a hangra keresi a választ, de valójában nem tudjuk meg ki ő, miért költözött pontosan Kolumbiába, mi történt a férjével, vagy hogy milyen a viszonya a kórházban fekvő testvérével. Az életéből csak apró szeleteket kapunk, a hiányzó darabokat nekünk kell hozzárakni. De az sem válik a film kárára, ha nem akarunk fejtegetésbe bonyolódni, a Memoria különlegessége, hogy a történet hézagjainak felfedezése nélkül is teljes értékű élmény, egy elmélkedő utazás az emlékek, a feldolgozatlan traumák és az elveszettség tengerében.
Álomszerű teret kerestek, és a helyi időjárás, a kulturális szokások és a városi nyüzsgés érezhetően felszabadítóan hatott rájuk, és a film kép- és hangkulisszájára. Weerasethakul minden filmjében gondosan válogatja össze a nyugtalanító beállításokat az aprólékos hangokkal, és ez hatványozottan igaz a Memoriára. A tompa hang kiszámíthatatlansága nem várt feszültséggel ruházza fel a filmet, sosem tudhatjuk mikor csap le újra Jessicára és ugraszt ki minket is abból a nyugalmi állapotból, amibe a nő bolyongása belesodor. Ahogy annak idején őt is felébresztette a reggeli robaj, olyan józanító hatást keltenek a filmben szétszórt dübörgések, kiugrasztanak abból a bársonyos, nyugodt érzésből, ami a lassú filmeket összefogó ‘slow cinema’ jellemzője.
A dobbanások mellett fontos szerepet ad a nőt körülvevő városi zajnak és a csendnek is, hosszú perceken át követi egy jazz-trió örömzenélését, képes a természet hangjait minimálisra csökkenteni, néha pedig izgalmasan manipulálni azokat – a szél mellé mozdulatlan tájat helyez, a nyugodt dzsungel képét szakadó eső hangjával kíséri.
A rendező szerint Kolumbia történelmi traumáinak feldolgozása is fontos célja volt a filmnek, de a koronavírus okozta elcsúszott bemutató miatt a 2019-ben forgatott film 2021-ben vált igazán aktuálissá, amikor napi szinten került szembe egymással a tüntető tömeg és a felfegyverzett rendőrség. Az ország korrupciós ügyei és súlyosbodó gazdasági válsága komoly belső feszültséget okoz, a munkanélküliség és az adók növelése miatt kritikusan rossz a közhangulat. A film alkotói a cannes-i bemutató idején Thaiföld és Kolumbia politikai helyzetére is felhívták a figyelmet. Tavaly egy werkfotókkal, jegyzetekkel és naplóbejegyzésekkel gazdagított különleges könyv is megjelent a film készítéséről, ami olyan szálakat is felfed, amelyek nem kerültek bele a végső verzióba.
Tilda Swinton és Apichatpong Weerasethakul
Apichatpong Weerasethakulnak eddig három filmje jutott el a magyar közönséghez: a Cirko film forgalmazta itthon a Boonmee bácsit és a Ragyogó nekropoliszt, a Memoriát pedig a ritkaságokat behozó Cinema Niche csapata hozta el. Az első vetítés teltházzal ment a Toldi moziban, majd Pécsett is levetítették, és június 26-án még egy alkalommal látható lesz, ezúttal az Uránia mozi vásznán, amit nem érdemes kihagyni. A első vetítést Mazzag Izabella filmrendező konferálta fel, aki 12 pontban definiálta azokat az embereket, akik szerinte rá tudnak kapcsolódni a Memoria különleges hangulatára:
- láttak már ijesztő veszekedést;
- olvastak már több oldalt egy könyvből úgy, hogy amikor feleszméltek, egy szóra sem emlékeztek belőle;
- érezték úgy, hogy a fejükben felgyülemlett sok gondolat egy értelmezhetetlen masszává tömörült, mint amikor annyi színes virágszirmot préselsz egy átlátszó kapszulába, hogy szarnak látszik kívülről;
- voltak ébredés után is fájdalmasan szerelmesek egy álmukban szereplő, általuk ismeretlen karakterbe;
- nyitottak már ki hűtőt úgy, hogy öt percre rá addigra már kétszer kinyitották, hátha azóta belekerült a kedvenc ételük;
- hangosan dúdolva folytatták a mellettük lévő ember fejében szóló dalt;
- átélték már a sírás utáni legmélyebb levegővételt;
- érezték már otthon magukat az otthonuktól távol;
- próbáltak úgy elaludni, hogy valami izgalmas történetet játszanak végig a fejükben, de a gondolataik folyton és kontrollálhatatlanul a csattanóra ugrottak;
- ért már a bőrükhöz úgy cipzár, hogy víznek érzékelték;
- elengedtek már legalább egy dolgot, amit feleslegesnek és gátlónak gondolnak a neveltetésükben;
- szerettek volna átadni egy annyira igaz mondatot, amire még nincs szavunk, ezért automatikusan és talán ösztönösen testük, fejük és karjuk a befogadó felé történő mozdításával próbálták azt átsugározni.
Ha magadra ismersz, akkor mindenképpen ott a helyed a Memoria utolsó magyarországi vetítésén.
