Cserhalmi Sára: Erről már én is hallottam, és nem tudom, miért lehet! Ezek szerint érdekli az embereket, ha az apám ismert ember, akkor vajon ki lehet az anyám.
filmhu: Akkkor adjunk választ erre a kérdésre!
Cserhalmi Sára: Anyukám egy gyönyörűszép, csodálatos asszony, aki Cserhalmi Erzsébet néven színésznő volt, néhány Jancsó-filmben lehetett látni, illetve Veszprémben játszott, amikor még Latinovits rendezett ott. Aztán egy ponton abbahagyta, valakinek a gyerekkel otthon kellett lennie, meg a házi teendőket vinni, de szerintem ő nem is vágyik arra, hogy a köztudatban legyen.
Cserhalmi György a filmben
filmhu: A szüleid hatására szerettél volna színésznő lenni?
Cserhalmi Sára: Ebbe születtem bele, teljesen természetes volt, fel sem merült más szakma, körülöttem mindenki ezzel foglalkozott. A nagymamám operaénekes volt, a baráti körünk is színészekből állt össze. Én is színésznőként gondoltam magamra, de persze nem mentem el felvételezni soha, és amikor 22 éves lettem, leszámoltam ezzel a dologgal. Ez elég nagy törés volt az életemben, hogy akkor én ki is vagyok tulajdonképpen, ha nem színésznő. Így kerültem a filozófia szakra. Nehezen tudtam azonosulni bármivel és a filozófia nyitva hagyja a lehetőségeket, nem határoz meg egy életre.
filmhu: Érdekes, Mátyássy Áron is hasonlóan került a filozófia szakra, ti ismertétek ott egymást?
Cserhalmi Sára: Nem, tulajdonképpen azóta sem ismerjük egymást igazán, pedig tudom, hogy ő is a filozófia szakos volt korábban.
filmhu: Őt nagyon megriasztotta a filozófia végtelensége, és végül inkább filmrendező lett - neked mi adta meg a végső lökést?
Cserhalmi Sára: Heidegerről és a halálról olvastam, és nem bírtam tovább. A filozófia szakon nem tudod csak úgy letenni a könyvet. Úgy éreztem, hogy ez sok, hogy huszonévesen állandóan a halál árnyékával foglalkozzak.
Cserhalmi Sára a Filmszemlén
filmhu: Hogyan jött a filmezés? Csináltál a főiskola előtt is filmeket?
Cserhalmi Sára: A vizualitás úgy jött az életembe, hogy a Tilos Rádió szervezett felolvasóesteket, és elsőként Parti Nagy Lajos szövegeihez csináltunk háttérvetítést úgy, hogy ő kint ült a pódiumon, és a háttérben végigment tulajdonképpen egy egész film. Több írónak is csináltunk ilyet, aztán partikon is vetítettem, nagyon megtetszett az élőben vágás, és hát sokat is forgattunk ezekhez a vetítésekhez. Megismerkedtem Hevesi Nándival, Ivan Buharovval, és teljesen lenyűgözött az, amit csinálnak, így elkezdtem velük dolgozni, rendeztem például videóklipeket a Pop Iván zenekaruknak.
filmhu: A főiskolán te voltál a Kiscserhalmi?
Cserhalmi Sára: Nem, egyáltalán nem, és erre az osztályfőnökünk is kifejezetten odafigyelt. De persze előfordult, hogy Marosvölgyi Judith, aki tulajdonképpen a főiskola lelke, néha Erzsikének szólított, mert anyukámat mindenki ismerte. Ilyenek voltak. De én pont ezért nem lettem színész, mert azt éreztem, hogy nem tudok felnőni a feladathoz. Filmrendezőként másfajta tudásra van szükség, nem éreztem bizonytalanságot: jól sikerültek a vizsgafeladataim, jó visszajelzéseket kaptam. De ez összetett dolog, mert az is igaz, hogy aki ebbe az egészbe beleszületett, annak sokmindent már nem kell elmagyarázni.
filmhu: Egyébként mit jelent az, hogy te ebbe beleszülettél? Filmforgatásokon és színházi büfékben nőttél fel?
Cserhalmi Sára: A Katona József Színház fodrásztárában nőttem fel, ha szabad ezt mondani. Rengeteget játszottunk a hátsó kulisszák mögött Zsámbéki Annával, Gábor lányával. Volt ott egy papagáj is, a Manó, aki a színészektől megtanult folyékonyan beszélni, és mi gyerekek rengeteget szórakoztunk azon, hogy mindig azt mondta, hogy berúgott és hívjunk neki taxit.
Derzsi János a filmben
filmhu: Drága, besúgott barátaim című filmed arról szól, hogy a főszereplő megtudja, hogy a legjobb barátja elárulta. Volt közvetlen előképed a filmhez?
Cserhalmi Sára: Noha nagyon kicsi voltam még, élénken emlékszem arra, amikor a papám megtudta, hogy Bódy Gábor besúgó volt. Nagyon erős emlékem az a pillanat és az a hangulat, ami a lakásban akkor volt. Ez lehet, hogy tudat alatt benne van a filmben, de nem ez volt a kiindulópont.
filmhu: Hanem?
Cserhalmi Sára: Szerettem volna foglalkozni ezzel a kérdéssel, mert úgy éreztem, hogy a magyar filmben ez tabu, miközben nagyon jó román filmeket láttam ebben a témában. Azon gondolkoztam, hogyan lehetne Magyarországon foglalkozni ezzel úgy, hogy nem a múltba révedünk, hanem a jelenben fogjuk meg. Nagyon sok ügynöklista jelent meg mostanában, amin csak nevek vannak. Ez úgy működött akkoriban, hogy amikor valakit bevittek, akkor aláírattak vele valamit, ami azt jelenti, hogy most rákerült ezekre a listákra akkor is, ha nem is jelentett soha. Az ilyen dolgok tönkreteszik egy ember életét, anélkül, hogy valójában tudnánk, hogy mit követett el. Ekkor jutott eszembe, hogy ezek a listákat készítő emberek ugyanúgy feljelentenek - az állambiztonság helyett a közvéleménynek. Sokat olvastam, kutattam a témában - de végül úgy alakult, hogy a Drága besúgott barátaim egy lélektani dráma lett. Szembe kell nézni a saját történelmünkkel, az nem lehet, hogy négy évente mindent eltörölnek, nulláról újrakezdünk, átnevezzük az utcákat. Remélem, hogy ezzel a filmmel erre is van lehetőség, hogy közösen gondolkozzunk a történelmünkön, vállaljuk fel a hibáinkat.
filmhu: Első nagyjátékfilmedben édesapádat, Cserhalmi Györgyöt rendezted. Fura volt azt mondani a forgatáson, hogy “Papa, állj arrébb?”
Cserhalmi Sára: A forgatás előtt nagyon sokat beszélgettünk, így szerencsére nem kellett magyarázni a helyszínen, viszont inkább nem szólítottam sehogy, a stáb előtt pedig következetesen “Gyurit” használtam, “Szóljatok a Gyurinak!”, hogy azért mégse egy családi délután hangulata legyen a forgatásnak.
Az állambiztonság helyett a közvéleménynek jelentenek
filmhu: A Drága besúgott barátaim eredetileg kisfilmnek indult, mégis nagyfilm lett belőle. Miért?
Cserhalmi Sára: Az előkészítés során azt éreztem, hogy nem fogok beleférni egy ideális kisjátékfilmes hossznak tartott 25 percbe, hanem inkább 50 perc körül van, amit írtam. A producerem, Pusztai Ferenc pedig azt mondta, hogy 50 perccel nem tud mit kezdeni, úgyhogy akkor legyen már inkább 72 perces a film, írjak hozzá a forgatókönyvhöz. Végül kiderült, hogy amit én 50 percnek hittem, az valójában 100 perc, és amit hozzáírtunk, abból végül egy jelenet került be a film végleges változatába. Ez egy lassú film, ami egy mondat a forgatókönyvben, az egy háromperces jelenet a filmben. (A februári filmszemlén bemutatott 101 perc a szeptemberi bemutatóra 87 percesre rövidült - a szerk.)
filmhu: Miért pont Paizs Miklóst választottad forgatókönyvírónak?
Cserhalmi Sára: Nagyon szeretem a szövegeit, és nagyon jól bevált, iszonyú profin dolgozik. Én leírtam a forgatókönyvben, hogy ki mit mondjon egy jelenetben, de én ezt nem tudom nyelvileg jól megfogalmazni, életszerűvé tenni, Miki viszont igen, és bele is vitt a szövegekbe egy jó adag abszurd humort.
filmhu: A film középpontját két szöveg képezi: a leleplező cikk és az arra adott televíziós nyilatkozat. Nekem mindkét szöveg valahogy túlságosan megformáltnak tűnt.
Cserhalmi Sára: Két író a főszereplőm, ha megnézed Tar Sándor nyilatkozatait, akkor az látható, hogy elég színvonalas szövegek ezek. Gyakran előfordul, hogy az írók még élőbeszédben is teljesen nyomdakészen fogalmaznak, éppen ezért én nem éreztem, hogy ezek túlírt szövegek lennének, szerintem nagyon szép mindkettő.
Tisztább és tisztességesebb filmkészítés
filmhu: A filmben saját magadra is osztottál szerepet: te vagy a riporternő, aki számonkéri a besúgót.
Cserhalmi Sára: Persze, kérdezhetett volna Baló György is, de azt gondoltam, hogy azért jobb, ha én teszem fel ezeket a kérdéseket, mert akkor meg tud jelenni a filmben az is, hogy a fiatalokat is érdekli ez a dolog, és az, ahogyan a mi generációnk számonkér dolgokat, mert ahogy mi ma élünk, azt az előző generációknak is köszönhetjük.
filmhu: De eközben a film stílusa mégis nagyon távolságtartó.
Cserhalmi Sára: A mai európai filmművészetben van egy olyan vonal, ami nekem nagyon tetszik: kevés vágással, távolságtartóan veszik fel a jeleneteket, a plánozásban a közeliket mellőzik. Egy vizsgafilmnél nincs lehetőség arra, hogy így felplánozzunk egy filmet, és így nem tudtam ebbe a hibába esni, hogy teljesen feleslegesen felközelizzem a filmet. Sokkal tisztább és tisztességesebb filmkészítésnek tartom, hogy le van téve a kamera és valami megtörténik a kamera előtt - ez sokkal erősebb kiemelés. A Volt- e vagy sem? című Corneliu Porumboiu filmben a tévéstúdióban játszódó jelenetben az operatőr össze-vissza mozog, mígnem kijön a rendező és lekever neki egy hatalmas pofont, hogy mostmár üljön le, és tegye a statívra a kamerát.
