Ugyan, mi érdemlegeset tudunk mi magyarok, itt Kelet-Európa és a Kárpát-medence közepén elmondani az észak-amerikai indiánok teremtéstörténetéről, a különböző meghurcolt törzsek szájhagyományra épülő mítoszairól? Óriási szerencse, hogy a Kojot négy lelke alkotóit nem korlátozta le a kérdés, ami a kulturális kisajátítás nevű darázsfészket rejti magában, különben most szegényebbek lennénk egy csodásan fantáziadús és érett animációs remekművel.
A Cseh Tamás-i indiánkultusz elhivatott követője, Gauder Áron rendező Bereményi Géza író segítségével mélységes tisztelettel és komoly hozzáértéssel nyúlt hozzá a távoli prériről, különböző törzsek köréből eredő mitológiához, és hozott létre egy látványos, környezettudatos mesét a csalfa Kojotról, és arról, hogy hol is a helye az élőlényeknek, köztük az embernek (rézbőrünek és sápadatarcúnak egyaránt) az élet mindent magába foglaló, nagy körforgásában.
Gauderék – itthon ritkaságszámba menő módon – tisztában vannak vele, hogyan lehet már önmagában egy dinamikus főcímjelenettel eladni az alkotásukat: limuzin robog a pusztában, nyomában fekete kígyóként tekereg egy olajvezeték, közben dübörög a Warpath (Hadiösvény) című rapszám egy amerikai őslakos előadótól. Persze nem kell aggódni, az agreszív szövegelés később átadja a helyét az indián népdaloknak, de ez mégsem a kezdet, amire egy hagyományos mesefilmtől számítana az ember. Tökéletesen jellemzi az egész filmet, aminek alkotói szinte minden másban is elkerülték a kitaposott indiánösvényeket.
A mesét egy mai cselekményszál keretezi, amiben fiatal amerikai őslakosok és szimpatizánsaik próbálják megakadályozni, hogy a profithajhász napszemcsis-öltönyös-kiskosztümös vállalkozók ledózeroltassák a környék utolsó zöld hegyét az olajvezeték kedvéért.
A valódi cselekmény viszont a helyszínre érkező indián nagypapa meséjéből bontakozik ki, aki meg akarja világítani a fiataloknak, hogy mi is a jelentősége a földnek, amiért küzdenek. És bár meséről van szó, ezt szerencsére nem narrációval, hanem ténylegesen a történésekkel, dialógusokkal és feledhetetlen képsorokkal adják elő – ennek bármennyire is magától értetődőnek kellene lennie, ellenpéldaként elég csak a tavalyi, vizuális szempontból korrektül sikerült Toldira gondolni, ahol a folyamatos narráció egyszerűen agyonnyomja a filmélményt. A Kojotnál szerencsére erről szó sincs, a történet magától megelevenedik, és csak pár röpke pillanatra ugrik néha vissza a mesélőjéhez.
Döbbenetesen szép, ahogy a világot teremtő öregember – Papp János dörgedelmes hangjával – a tengeri agyagból megformálja a kizöldülő kontinenst és lakóit. Magával az animációs formával játszadozik el, ahogy szétteríti a földet, formát ad az állatoknak, megemeli a hegyet, feljebb tolja az eget vagy közelebb húz egy szigetet. Mindez teljesen természetesnek hat, hisz a sík 2D-s rajzok csak megteremtik a tér és a különböző méretarányok illúzióját – az animátor ezt bármikor felrúghatja. CGI-jal közel sem működnének ilyen jól ezek a jelenetek.
.jpg)
Medve, kacsa, bölény, puma és számos más, az észak-amerikai indiánok számára ismerős állat lakja az újdonsült édenkertet. Egyvalaki van csak közöttük, akit az öreg nem szándékosan hívott életre, hanem az álmaiban jelent meg magától, aztán kipottyant a létezésbe: Kojot, akinek négy lelke van – és egyik romlottabb, mint a másik. A hangját kölcsönző Bozsó Péternek érezhetően van rutinja ebben a hálás szerepben, Gauder két korábbi kisfilmjében is megformálta már a prototípusát.
Az alattomos, önző húsevő látszólag csak rossz tulajdonságokat örökölt teremtőjének tudatalattijából. Az állatvilág Eric Cartmanje manipulatív, örökké éhes és kanos. Környezetéből kiemeli az is, hogy a többi, viszonylag realisztikusan megrajzolt négylábúval szemben erősen antropomorfizált, kétlábon jár, rajzfilmesen eltúlzott mimikája és gesztikulációi néha egyenesen a gyalogkakukkot üldöző rokonára emlékezetnek.
Kojotnak ezzel együtt megvannak a mélységei. Tragikus, a teremtője által megtagadott, az élet köréből kitaszított figura, aki még némi karakterfejlődésre is képes. Csínytevéseinek hála jelennek meg a statikus édenkertben olyan fogalmak, mint a halál, a szex és végső soron a születés is – lényegében tehát mindaz, ami az életet életté teszi. Féltékenységében maga is teremtővé válik, ravaszságát, tökéletlenségét és kitartását viszont akarva-akaratlanul is átadja a lopott agyagból formált teremtményeinek – az első emberpárnak is.
Gauder és Bereményi különböző leleményes meséket szőnek egybe, de amíg a film elején kissé epizodikusan követik egymást a történetek arról, hogyan jár túl a Kojot a nálánál sokkal naivabb prédái eszén, az emberpár felcseperedésével sokkal szorosabbá és drámaibbá válik a cselekmény. Mitológiai időben járunk, ahol akár több száz- akár több ezer év is lejátszódhat egyetlen nap alatt, és az alkotók ebbe nem csak a teremtéstörténetet veszik bele, hanem azt is, ami nekünk, európaiaknak valójában történelem. Mert bizony, az indiánok földjét villámot szóró fegyvereivel fenyegető fehér ember csúnyán megkapja a magáét, kultúránk és civilizációnk mintegy melléktermékként jön létre a távoli messzeségben.
A Kojot négy lelke ambíciója és eposzi íve Jankovics Marcell filmjeivel, különösen a magyar mondavilágból hasonlóan kimeríthetetlen kreativitással merítő Fehérlófiával és a világtörténelmet egybefogó Az ember tragédiájával említhető egy lapon – még ha könnyedebb hangvételű és kevésbé stilizált is, mint az említett művek. Gauder az első mozifilmjével, a CGI-animációs Nyóckerrel szemben itt hagyományos rajzokkal dolgozik, kicsit szögletes, de részletgazdag figuráit a szemnek kellemes folytonossággal mozgatja meg, a hátterek, bár valószínűleg digitálisan készültek, mégis kézzel festettnek tűnnek. Kellemes élmény ezt az odaadást a nagyvásznon látni egy olyan korszakban, amikor a hagyományos rajzfilm gyakorlatilag a kihalás szélére sodródott műfaj.
„Animáció, de nem a Pocahontas” – figyelmeztette a közönséget a díszbemutatón a rendező, és igaza is volt. A szülőknek érdemes megszívlelnie a 12-es karikát, mert bizony szép számban akadnak a filmben kendőzetlenül ábrázolt intim testrészek, csúnya halált haló állatok és szexuális utalások, ráadásul a történet is komplexebb egy hangyányival mint a mesekönyvek, amikkel a Vackorcsoportban fárasztják le a kicsiket a csendespihenő előtt. A Kojot viszont úgy mesél el egy csodás, néhol sötét, néhol inspiráló mesét, hogy közben komolyan veszi a nézőit és ezért szinte a végtelenségig tovább lehetne hallgatni a tábortűz körül.
