Jó lenne sokat, sokszor és sokakkal úgy beszélgetni, mint ezzel az esztéta-remetével, így egymásra filmhuhogva.
„Létezésünknek és szenvedésteli halálunknak semmi értelme.” – idézi Gergely Pascalt. „Felfoghatatlan, hogy létezzék Isten, de ugyanúgy az is, hogy ne létezzék, hogy lélek társuljon a testhez, vagy, hogy ne legyen lélek, hogy a világot valaki teremtette, vagy, hogy senki sem teremtette….” – ezt is Pascal írta. Mondom én. Azt hiszem, az ember akkor és ott válik igazán nevetségessé, mikor végleges válaszokat próbál mások számára megfogalmazni. A szó áll ellen, a szó mely egyetlen gondolatot, egyetlen érzést sem képes születése pillanatának fenségében visszaadni. A szó, mely megfogalmazódása percétől száguld halála felé, s úgy hagyja el a rábízott gondolatot épp a kézbesítés aktusában, mint halálba átlépő lélek a testet. Hitet egyébként sem lehet adni, ugyanúgy ahogy azt elvenni sem lehet.
Látszólagos paradoxon: a meg nem fogalmazott gondolat viszont az egyértelmű jelentések foghatatlan napsugárözönében fürdőzve önfeledt pillangóként cikázik lelkünk tágas mezősége felett. Ő érzi, hogy repkedni izgalmasabb, mint megtelepedni, hogy küzdeni nemesebb, mint feladni – bár könnyezni tisztítóbb, mint könnyet fakasztani -, tudja, hogy szeretni szebb, mint gyűlölni, hogy adni jobb, mint kapni, s, hogy összecsattanó tenyerek elől, barlangnyi szájú lepkehálók elől, reccsenésre dobbantó bakancstalpak elől szellőben fodrozódó törékeny lényű pillangónak lenni több mint semminek. És semmit nem tudva ő mégis tudja, hogy az élet értelmetlenségéért zokogni s közben nem-létező kútból erőt merítve szakadatlan élni, alkotni, elbukni és ismét folytatni anyagban testet öltött lénytől feloldhatatlan ellentmondás, melyhez közelíteni is ostobaság s valahogy azt is tudja semmit nem tudva, hogy része egy minden álmát-vízióját felülmúlóan hatalmas mozaiknak, egyformán fontos része az összes többivel, s, hogy ez az óriás mozaik a világ legvarázslatosabb képe, melyben az apró részletek milliárdjai az örök mozgáson túli érzékeny mérleg-egyensúlyban vannak, s melynek értékéből semmit nem von le, hanem ahhoz mérhetetlen nagyságban hozzáad, hogy nincs teremtett lény, mely teljes méretével befogadhatná, mely teljes ragyogásában láthatná. S álmodom az engem álmodó pillangó álmát, melyben minden szenvedésem szintén csupán e kép része, különleges színe, csillogása melyről az ébrenlét öntudatlan pillanataiban oly könnyedén megfeledkezem.
A leghálátlanabbak szenvednek legjobban. Jó, ők jutnak messzebbre, de ott legalább szenvednek. Mert a kézbesítésnek ára van. Van, aki előre fizet, van, aki utánvéttel. Lehet, hogy csak ízlés dolga az egész.
Szintén Pascal: „Akik megszokták, hogy megérzésükre hallgatva ítélkeznek, nem értenek semmit a következtetést igénylő dolgokhoz, mert egy csapásra szeretnének azok mélyére hatolni, s nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy megkeressék a törvényeket. Azok viszont, akik törvényekből kiindulva okoskodnak, ahhoz nem értenek, ami a megérzések körébe tartozik, mert mindig törvényeket keresnek, és képtelenek egyetlen pillantással a dolgok befogadására.”
Pascal kora lehetett az ősi egyensúly egyik utolsó pillanata.
Persze, nem ezekről akartam beszélni. Hanem alkotásról és kritikáról, egymás megértéséről és megítéléséről.
De mint a dohányzás ártalmairól egy felvonásnyi idő alatt sem szóló, életéről – s különösen asszonyáról – ömlengő Csehov hőst – saját gondolataimon kívül -, engem sem hoz már zavarba semmi. Nem izgat fel, ha „csurom-izzadtan szubjektív” vagyok, s talán a fentiek fényében érthető, hogy miért nem. Mert ezek az – általában - csak magunknak feltett kérdések, az egymásra-találásnak ezek a soha-nem-egyértelmű, sokszor észre-sem-vett, de mindig felemelő pillanatai szabaddá teszik a gátlásos lelket.
A filmet – melyiket is? – már el is felejtettem. De volt benne néhány őszinteségével megkapó gondolat, ahogy volt a Te – köszönettel vett - válaszodban is. Most már igazán csak arra emlékszem.
Megyek. Mert huszonkét skandináv kezdett az előbb focizni a tévében. Igaz, hogy tök egyformák. De azért én tudom, hogy kinek drukkoljak.
