Bár filmesek vagytok, mindkettőtöknek ez az első munkája rendezőként. Miért gondoltátok, hogy kipróbáljátok magatokat ebben a szerepben? Mi volt meg először, a vágy a filmkészítésre, vagy a téma miatt vágtatok bele?
Czira Sára: Első asszisztensként, alkotótársként sok kreativitást adtam bele más rendezők munkájába, de sokat is tanultam tőlük. A dokumentumfilmek egy ideje már jobban érdekelnek a játékfilmeknél, és azt hiszem, Eszterrel mindketten egyszerre jutottunk el abba az életszakaszba, amikor elkezdtünk vágyni egy saját filmre. A filmszakma kicsi, mi pedig hamar megtaláltunk egymást.
Nagy Eszter: Lassan érlelődött. Sokat találkoztunk Sárival dokumentumfilmes fesztiválokon, egy idő után pedig már együtt mentünk és eközben kikristályosodott, hogy ez a legérdekesebb műfaj számunkra.
Cz. S.: Elkezdtünk arról beszélgetni, hogy milyen érdekes utazás lenne, ha együtt készítenénk egy dokumentumfilmet, ötleteltünk, és egyszer csak, amikor Barcelonában járt, Eszter belefutott Heni történetébe. Ez a sztori erősen kapcsolódott a mi régebbi életünkhöz, mi is voltunk ilyen életszakaszban, nekünk is viszonylag későn születtek a gyerekeink, ráadásul Heni is filmes, és rögtön rábólintott a megkeresésünkre. Fogtuk magunkat, kimentünk Barcelonába, hogy megnézzük, hogy működik a kémia hármunk között. Működött.
Tehát akkor kifejezetten kerestetek témát, amit filmre vinnétek?
N. E.: Személyes indíttatás is volt benne, mert pont ebben az időszakban az egyik barátnőmnél kiderült, hogy ő valószínűleg végleg lemarad a gyerekvállalásról, és nem azért, mert nem akart gyereket, hanem egyszerűen kifutott az időből. Pont ebben a pillanatban hallottam meg Heni sztoriját, aki pedig eldöntötte, hogy nem akar így járni, kezébe veszi a sorsát, és akkor azt éreztem, hogy hát igen, az talán az egyik legsúlyosabb kérdés egy nő életében, hogy akaratán kívül lemarad a gyerekvállalásról. Egy férfiében is fontos, de egy nő esetében a biológiai kor még inkább számít. És fontos beszélni arról, hogy ma már van lehetőség, hogy ne várjunk a véletlenre, hanem kereshetünk alternatív utakat.
Mennyire volt nyitott Heni az elején arra, hogy megörökítsétek az életének ezt a nagyon intim időszakát? Pozitív vagy negatív volt, hogy ő is filmes és tudja, hogy mi vár rá?
N. E.: Inkább Heni személyisége volt a döntő. Ő nagyon nyitott, rövid ismeretség után is könnyen megnyílik az emberek előtt. Illetve úgy éreztük, számára nagy segítség volt, hogy valakivel megoszthatja a döntését és minden egyes lépést. Mivel annyira intenzíven élt a fejében az ügy, jól jött, hogy velünk kimondhatja és átgondolhatja, esetleg több nézőpontot is kap tőlünk a döntései előtt. Ráadásul ezáltal kialakult köré egy idősebb nőkből álló, támogató közeg, akiknek már van gyereke. Heni meg is fogalmazta, hogy neki baromi jó volt átbeszélni velünk a kérdéseit, hogy meghallgatjuk a kételyeit, mert ilyenkor sokkal jobban kikristályosodtak a dolgok, mintha egyedül gondolkodott volna róluk.
Talán ez az ismerős, szűk, filmes közeg, amely ráadásul saját hazájából jött, még biztonságosabb környezetet biztosíthatott számára. Nektek jó volt, hogy ő értette a filmezés menetét?
Cz. S.: Persze, sokszor technikai dolgokban is. Például Heni nagyon környezettudatosan él, és a vágási részt nagyon megkönnyítette, hogy kicsi, kapszula ruhatára van, de ezen túl szándékosan is figyelt a kapcsolódásokra. Sok szempontból filmesként jelen tudott lenni a produkcióban.
Érdekes, hogy pont a kapcsolódást említed, mert egy dokumentumfilm esetében mindig felmerül a kérdés, hogy mennyire tudja a tényleges valóságot közvetíteni. Ha azonban ő figyelt a kapcsolódásra, akkor ez azt feltételezi, hogy a filmben nem a valós idősorrendben követik egymást az események.
N. E.: Iszonyú sokat forgattunk, nagyon sok órányi anyagunk volt, ami elsősorban a vágásnál nehezítette meg a dolgunkat. Úgy szerettük volna összerakni a sztorit, hogy dramaturgiát építsük vele. Rengeteget dolgoztunk azon, hogy teljesen elszakadjunk a valós időrendtől, Heni ruhatára miatt pedig össze lehetett vágni úgy, hogy egy koherens történet szülessen. A legfontosabb az volt számunkra, hogy az érzelmi szálat építsük, hogy a nézők átérezzék ezt a lelki helyzetet, miközben értelmi síkon is felfogható legyen. Így a film időrendben semmilyen szinten nem követte a valóságos történéseket, szabadon összevágtunk helyzeteket - akár évek különbségével is -, ha azt szolgálta, hogy a lényeget át tudjuk adni.
A forgatáson mennyire irányítottátok a helyzeteket? Például, amikor Heni hazautazik Magyarországra, egy kis faluba, meglátogatni a családját, és az anyukája egyszer csak rákérdez arra, hogy mikor lesz már férje és gyereke?
Cz. S.: A forgatáson semmit sem irányítottunk, nem hoztuk helyzetbe a szereplőket, nem erőltettük rájuk semmit, azt sem, hogy jó lenne, ha egy kicsit szóba jönne ez a téma. Tudtuk, hogy Heni jön Ősibe, találkozik az anyukájával, és végig követtük őket. Heni ritmusa van benne a filmben, ahogy ő kitalálta az útját, megtalálta a megoldást, közölte a családjával, magában feldolgozta, vagy nem dolgozta fel.
N. E.: Neki fontos volt, hogy hazajöjjön és elmondja a döntését a családjának. Nem akarta titokban csinálni, kifejezetten vágyott rá, hogy mindenki tisztában legyen a helyzetével a családjában és támogassák őt. Ilyen szempontból jó dolgunk volt, mert Heni nagyon határozott volt, tudta, hogy mit akar, és ebből mindent láttatott is.
Egy dokumentumfilmesnek sokszor kell arra figyelnie, hogy megtalálja az egyensúlyt a film és a szereplője érdekei között. Heni úgy tűnik, nagyon tudatos nő, miközben az elmesélésetek alapján nem voltak gátjai azzal kapcsolatban, hogy megmutasson mindent. Volt, amikor kikapcsoltátok a kamerát?
N. E.: A kamerát nem kapcsoltuk ki, a vágás alatt szelektáltunk. Voltak olyan apróbb események, amiket azért vágtunk ki, mert esetleg Henire nem vetett volna jó fényt, például, amikor a hormonok miatt feszültebb volt. De általánosságban ez nem jellemző rá, és nem szerettük volna félretenni a karakterét. Vagy amikor olyan családi történetekre derült fény, aminek egyébként nincs köze a történethez.
Én nem gondolom, hogy van objektív igazság, amit meg tudunk mutatni, a vágás mindenképpen egy adott anyagból való kiragadás. Már ez a manipuláció egy formája, ezért nagy felelősség, hogy milyen jeleneteket raksz bele a filmbe és melyeket nem. Nagyon figyeltünk, hogy ne csak hatásvadászat miatt hagyjunk benne valamit, ami egyébként nem vitte volna előre a történetet, vagy nem tett volna hozzá ahhoz a filmhez.
Annyira a választás és a lelki folyamat adta a film gerincét, hogy Heni lombikjáról és a hozzá tartozó hormonkezelésről szinte nem is esik szó. Pedig ez sok nőt testileg és lelkileg is megvisel, egy egész film témáját is adhatja, elég csak Almási Tamás Sejtjeinkjére gondolni.
Cz. S.: Érdekes módon neki ez egyáltalán nem volt megterhelő. Rögtön összejött a terhesség, nem kellett újra és újra visszamenni, sőt fizikailag sem terhelte meg a kezelés.
N. E.: Én is nagyon sok lombiksztorit ismerek, és tudom, hogy ez borzalmas is tud lenni, tönkretehet párkapcsolatokat, de szerencsére Heninél gyakorlatilag olyan volt, mint egy teljesen sima terhesség. Első pillanattól fogva azt mondogatta, hogy szerinte ez rögtön össze fog jönni, nem lesz semmi probléma és tényleg így is lett, bármennyire is meseszerűnek tűnik.
Minket jobban érdekelt a történetnek az a vonala, hogy itt egy újfajta családmodell épül. Mostanában irodalomban és a társadalomtudományban is felszínre került, hogy mi van a gyermektelenség mögött. Fontos kérdés, hogy a hagyományos családmodell utáni vágyakozás lehet-e gátja annak, hogy egy nő gyerek utáni vágya kiteljesedjen. Sokakban talán fel sem merül az a gondolat, ami Heniben igen, hogy pár nélkül vállaljon gyereket. Meg akartuk mutatni, hogy nem fontos lemondani a gyermekről csak azért, mert valakinek nem adatik meg az ideális család.
A filmben Heni is megfogalmazza, hogy hagyományos családmodellre vágyott férjjel, sok gyerekkel, csak harmincöt éves koráig nem találta meg azt a férfit, akivel családot alapítana. Ez szerintetek mennyire társadalmi nyomás az embereken?
Cz. S.: Ebben szocializálódtunk. Kialakult az évszázadok alatt egy úgymond normalitás, amiben felnőttünk. Ezt látom magam körül, a szüleim is ezt csinálták, a nagyszüleim is, ez jön szemben a képeken, a klasszikus filmekben. Szerintem ez a szép, romantikus kép majdnem minden, a mi társadalmunkban élő emberben megvan. Ezért is jó egy dokumentumfilm, mert amíg nézed, másfél órán keresztül te is elfogadóbb leszel bárkivel, ha be tud szippantani a film, akkor azt érzed, hogy most nekem is ez a normalitásom. Így bekerülhet az emberek fejébe, hogy ez is lehet normális, adhat megnyugvást hasonló korú és helyzetben lévő nőknek.
D'Intino Patricia, Vághy Anna, Nagy Eszter és Czira Sára
N. E.: Földrajzi kérdés is, hogy hol mi a normalitás. Szerintem Magyarországon létezik a témával kapcsolatban társadalmi nyomás, miközben vannak olyan helyek a világon, ahol ez a film már egyáltalán nem okozna megdöbbenést, mert mindenféle családmodellt természetesnek tekintenek. A film készítése közben azonban számomra is kiderült, hogy Heni választása Magyarországon egyáltalán nem ismert jelenség, sokkal többen tudnak a petesejt lefagyasztásról, mint a coparenting weboldalakról, amin keresztül Heni megtalálta Andrejt.
Én még egy picit radikálisabban is gondolkodom a témával kapcsolatban. Abból kiindulva, hogy az elmúlt 50 évben hogyan változott sok mindenről a gondolkodás, lehet, hogy teljesen meg fog változni a jövőben a családmodell fogalma. Régen tisztességes lány szűzen ment férjhez, manapság a legtöbben ezen már csak nevetünk. És bár tudom, hogy utópisztikusnak tűnik, lehet, hogy nemsokára az is teljesen normális és elfogadott dolog lesz, hogy az emberek szülő társakat keresnek, és a családalapítást egyáltalán nem kötik össze a romantikus szerelemmel.
Ahogy ti is mondtátok, itthon a co-parenting életforma még nagyon furcsának hat. Szerintetek mennyiben segítette Heni döntését a témában az, hogy Barcelonában él? Ott elfogadottabb ez a családmodell?
Cz. S.: Egyértelműen hozzájárult Heni közege. A filmben is megfogalmazza, hogy bár nagyon szeretne klasszikus családban élni, de ha nem talál apát, akkor ő egyedül is vállalja ezt a gyereket.
Heni egy kis faluban született, ahol a mai napig él a családja, és ahova látogatóba jár haza a kisfiával. Ott mennyire tud őszintén beszélni arról, hogy Leó hogyan fogant?
Cz. S.: Heni korosztálya tudja. Voltunk egy osztálytalálkozón is, ahol elmesélte a volt osztálytársainak már azelőtt, hogy megtörtént a beültetés. Ők nagyon szeretik Henit, a férfiak el akarták venni feleségül, vagy ők vállalkoztak volna spermadonornak. Bár az volt az érzésem, hogy nem egészen értették a technikai részét, de nyitottan kérdezgettek, Heni pedig teljesen nyíltan elmagyarázta nekik.
N. E.: Az idősebb korosztály viszont nem tud róla, még a szűk családból sem. Anyukájának elmondta, de például a nagymamájának már nem, sőt biztos vagyok benne, hogy Heni anyukája sem osztja meg ezt senkivel. Látnak egy nőt egy kisgyerekkel, aki hazajön látogatóba külföldről. Senkiben nem merül fel, hogy esetleg itt valami furcsaság van.
Azon túl, hogy ezt az érdekes és szép történetet elmeséljétek, olyan célotok is volt a filmmel, hogy a magyar közönséget érzékenyítsétek?
Cz. S.: Minden dokumentumfilmmel van érzékenyítési vágya az alkotóknak. De a fesztiválokon arra lettem figyelmes, hogy nagyon sok a nyomorról szóló dokumentumfilm, nekünk pedig az is vágyunk volt, hogy egy másik rétegét is bemutassuk a társadalomnak, ők vajon mivel küzdenek és szembesülnek. Szerintem a Cabin Pressure egy olyan korlenyomat, ami nagyon sok nőt érint - és, ha szélesebb körben nézzük, nagyon sok férfit is -, ezért igen, az érzékenyítés mindenképp fontos szempont volt. A néző másfél óráig belekerül az ő rendszerébe, beszél róla utána az ismerőseinek, ők is megnézik, bátorítást adhat olyan barátnőinek, akik hasonló helyzetben vannak.
N. E.: Ha egy nőnek is segített ez a film abban, hogy máshogy gondolkodjon a kérdésről, már megérte. Heni mindig azt mondta, hogy a co-parent oldalak olyanok, mint a Tinder, csak szülőknek, amelyeknek évről évre rohamosan nő a felhasználói száma. Hogyha ezek az egyedülálló nők, akik várnak arra, hogy összejöjjön egy jó kapcsolat, mert bár szeretnének anyává válni, de félnek egyedül belevágni, elgondolkodnak a film hatására azon, hogy találhatnak valakit, aki mellettük áll a szülői feladatokban akár érzelmileg, akár anyagilag, illetve minden gyerekneveléssel kapcsolatos, hétköznapi tennivalóban. Lássák, hogy van a világnak egy olyan része, ahol igenis, emberek találkoznak, és beszélnek erről, és megoldják a problémáikat.
Úgy gondolom, hogy a meleg pároknak is megkönnyíthetné a gyerekvállalást, mert két meleg férfinak Magyarországon legális úton lehetetlen gyereket vállalni. Mindenesetre azt reméljük, hogy az ilyen helyzetben, vagy életszakaszban lévő emberekhez valahogy majd eljut a film, megtalálják egymást, és ez esetleg segít.
Andrej Oroszországból jött, ahol azért konzervatívabb a társadalom.
N. E.: Ezért nagyon érdekes az ő történetük, mert Andrej Moszkvából jön, Heni Ősiből, ami szintén egy nagyon konzervatív kis falu, és ők tulajdonképpen mind a ketten nemet mondtak arra, amiben felnőttek. Nem véletlenül laknak Barcelonában, de mégsem tudják teljesen levetkőzni ezeket a beléjük ivódott elvárásokat. Szerintem nagy küzdelem lehet az ő lelkükben, akár olyan alap kérdésekben is, hogy mit mondanak el a családjuknak. Andrej anyukájának például azt mondták, hogy ők egy pár, akik együtt élnek, és lett egy gyerekük. És Heni anyukája sem mondja el a saját élettársának ezeket a dolgokat. Ő is csak annyit tud, hogy Heninek gyereke lett egy férfival.
Megszületett a kisfiuk, Leó, sőt már közel négy éves. Hogy látjátok, egyelőre mennyire vált be ez a modell? Mennyire tudnak családként működni?
N. E.: Én egy velem teljesen egykorú férjjel nevelek gyereket, és mégis nagyon hasonló vitáink vannak. A nevelési, vagy elvbeli különbségek természetesen náluk is előjönnek, vannak vitáik és nehézségek, de egy viszonylag jól működő rendszerben élnek. Néha változtatgatnak, attól függően, hogy kinek éppen mi tűnik jobbnak, most például heti váltásban vannak Leóval, mindenki a saját lakásában. Én Leót látva azt mondom, hogy boldog, jó fej gyerek, úgyhogy valószínűleg ők is pont annyira jó szülők, mint bárki más.
Cz. S.: Ők nagyon keveset ismerkedtek azelőtt, hogy elkezdtek szülők lenni, csupán három hónapot a teherbeesés előtt. Az ismerkedési fázis tulajdonképpen áttolódott a szülőségi fázisba. Mint minden kapcsolatban, vannak hullámvölgyek és hullámhegyek, és szerintem nekik szuper jó, hogy amikor éppen kicsit távolabb vannak egymástól, akkor mindenki a saját lakásában külön tud vonulni, és a megbeszéltek szerint csinálja a dolgait.
N. E.: Ezeket a meccseket időről időre le kell játszani. Mi mind a ketten elváltunk, tehát van arra is példa az életünkben, hogy akár tíz évvel a válás után is lehetnek világnézeti vagy nevelési viták, hova menjen a gyerek iskolába, mennyit képernyőzhet.
Ti hogy működtetek együtt rendezőként? Felosztottátok a feladatokat?
Cz. S.: Csodálatos harmónia alakult ki közöttünk, nem voltak kérdések, hogy most te fogod a kamerát, én fogom, te csinálod, hogy csináljam, hanem szépen, organikusan összeállt a kettőnk dinamikája. Voltak olyan részek, amikor nem értettünk egyet, de könnyedén meg tudtuk beszélni. Volt olyan is, hogy külön voltunk a forgatáson, nem számított, mert mi itt nem két ember voltunk, hanem eggyé váltunk a produkcióval.
N. E.: Technikailag sem volt bonyolult, egyikünk közelit vett, a másik tágat, ami általában attól függött, hogy kinek volt éppen újabb a telefonja. Mert mi ketten telefonnal forgattunk, de voltak más operatőrök is, akiknek különböző kamerái voltak. Ami fényelésben elég izgalmas kihívás volt, nagyon élveztem.
Cz. S.: Csodálatos utazás volt a Cabin Pressure készítése, annyit nevettünk és annyit sírtunk együtt Henivel! Éreztünk egyfajta analógiát a szereplőink történetével: mi is szerettünk volna valami új dologba belevágni, mint a Heniék, majd ahogy ők összeálltak egy gyerekre, mi összeálltunk egy dokumentumfilmre.
A forgatás alatt két nehezítő tényező is volt: egyrészt a távolság, hiszen ti Magyarországon éltek, Heni pedig Barcelonában, illetve a Covid is a forgatás közben bénította meg a világot. Ezeket hogy tudtátok megoldani?
Cz. S.: A távolságot könnyen, mert akkor még nagyon olcsó repülőjegyek voltak Budapestről Barcelonába, úgyhogy sokszor tudtunk utazni. De volt kint egy operatőrünk, Maud-Sophie Andrieux, aki akkor is forgatott velünk, amikor ott voltunk, tehát tudta azt a képi világot képviselni, amit kitaláltunk. Nagyszerű személy, a Covid alatt is ő forgatott, bár akkor nem sok minden történt.
Egyet azért nagyon sajnálunk: szerettünk volna eljutni Moszkvába akkor, amikor Andrej kiment a családjához, és tényleg mindent megmozgattunk ennek érdekében, de sajnos nem kaptunk belépési engedélyt. Végül egy helyi operatőr vette fel az Oroszországban forgatott jeleneteket.
Mit éreztetek legnehezebbnek a film elkészítése alatt?
N. E: A vágás volt nagyon nehéz, mert rengeteg anyagunk volt, amiből meg kellett szabnunk, hogy milyen irányba szeretnénk terelni a dramaturgiát, és egyszerre kevésnek is éreztük, mert tudtuk, hogy voltak fontos momentumok, amik nem lettek felvéve, mint például a történet előzményei, amikor még nem kezdtünk el forgatni.
Cz. S.: Szintén a vágáshoz kötődik egy fájdalmas pont is, mert volt egy történetszál, aminél Andrej ragaszkodott ahhoz, hogy az kimaradjon a filmből. Ezt nagyon nehezen engedtük el, és őszintén szólva a mai napig azt gondoljuk, hogy a film veszített ezzel valamit és hogy érzékenyítette volna a közönséget, ha belekerülhet. Úgy látom, hogy itt például rosszul jött ki a nagy távolság, mert lehet, hogyha egy városban élünk, és együtt vodkázunk néha ezekben az években, akkor meg tudjuk győzni róla, hogy nyugodtan felvállalhatja. Itt sajnos az is közrejátszott, hogy egyszerűen nem tudtunk annyira közel kerülni hozzá, hogy megbízzon a mi döntésünkben.
Amikor nekiálltatok a vágásnak, mennyire volt határozott elképzelésetek arról, hogy mit szeretnétek kihozni a történetből és mennyire formálódott közben?
Cz. S.: Volt egy elképzelésünk, de visszanézve a felvételeket, sok anyagról nehéz volt lemondani. Szerencsénk volt, hogy az HBO és a producerünk is már a forgatás alatt mellettünk álltak. Patriciának (D’Intino Patricia, producer - szerk.), aki folyamatosan jelen van a nemzetközi filmes közegben, köszönhetjük azt is, hogy eljutottunk a DocsBarcelonára vagy a Mediterrán Filmintézetek fejlesztő programjába. Ez utóbbi egy három alkalomból álló eseménysorozat volt, ahol nagyon jó gondolatokat tettek mögénk és lehetőségünk volt szakemberekkel együtt hetekig csak a filmmel foglalkozni. A vágónk aztán Vághy Anna lett, aki jelentős vágói tapasztalattal bír, majd a vele való közös munkát később például Pálos Gyuri és Fliegauf Bence is segítette, illetve az HBO producerei, Hanka Kastelicová, Závorszky Anna és Tereza Keilová. Végül pedig Kiss Viki Réka (executive producer) is csatlakozott, aki szintén komoly doksifilmes tapasztalattal gazdagította a csapatot.
N. E.: Nehéz volt, hogy mi a történet minden percét ismerjük, de vajon a néző meg fogja-e érteni, hogyha így, vagy úgy rakjuk össze. Egyébként Hitchcock is sokat segített, mert volt egy mondás, amit állandóan idézgettek a tanáraink, hogy nem az a lényeg, hogy mi történt, hanem, hogy hogyan történt. Nyugodtan megmutathatjuk az első pillanatban, hogy Heni terhes, mert a mi filmünkben nem az a lényeg, hogy teherbe esik-e vagy sem, hanem az, hogy hogyan sikerül neki.
Eddig egy nyilvános vetítése volt a filmnek, a ZagrebDox-on. Hogy fogadták a Cabin Pressure-t?
N. E.: Nagyon jó élmény volt, mert szinte az egész stábunk kint volt, Heniék is, és sok gyerek. De igazából mi a magyar bemutatót várjuk, mert azért Zágrábban nem voltak ott a barátaink, a családtagjaink, akik az elmúlt öt évben szintén együtt éltek velünk ebben a produkcióban. Hogy úgy mondjam, ez a fesztivál csak egy főpróba volt.
Cz. S.: A horvát nézők megtöltötték a termet, de volt két magyar vendégünk is. Sokat beszélgettünk a férfi vendégünkkel is a vetítés után, sok kérdése volt, megosztotta velünk a saját történetét, ami annak köszönhető, hogy egy fajta intimitásba került velünk a film által. Érdekes volt, hogy egy férfit ennyire meg tudott érintett ez a film.
A Good Kids és az HBO által, a Kinomoto koprodukciójával gyártott film november 7-én debütál a 2024-es Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon, 2025-ben pedig a Max felületein lesz látható.
Rendezők: Nagy Eszter, Czira Sára
Producer: D'Intino Patricia
Executive producer: Kiss Viki Réka
HBO producerek: Hanka Kastelicová, Tereza Bóna Keilová, Závorszky Anna
Ko-producerek: Szijártó Anna, Kostil Danila
Fényképezte: Maud-Sophie Andrieux, Nagy Eszter, Czira Sára
Vágó: Vághy Anna
Hang: Tőzsér Attila
Zene: Varga Vince
