2018. február 21-én este saját, nagymácsédi (Galántai járás, Szlovákia) otthonában lőtték le a huszonnyolc éves szlovák oknyomozó újságírót, Ján Kuciakot és szintén huszonnyolc éves menyasszonyát, a régészként dolgozó Martina Kušnírovát. A közel négy éves ügyről a régió országainak vezető médiumai ugyan beszámoltak, a történet súlyát azonban lényegesen mérsékelte az igazságszolgáltatási eljárás elhúzódása. Az elmúlt években a gyilkosság miatti társadalmi harag érezhetően csökkent, miközben számos új, olykor felfoghatatlan részlet derült ki.

A Kuciak és Kušnírová meggyilkolását feldolgozó dokumentumfilmnek így legnagyobb erénye, hogy az évek óta húzódó, az információkat lassanként csepegtető, már-már ingerküszöb alá került történetet képes egyben tartani, a sebeket (okkal) feltépni. A történet pedig nem csak Szlovákia lakosainak nyújt fájdalmas tükröt, hanem mindannyiunknak, akik olyan társadalom működéséhez asszisztálunk, amely félrenéz akár a korrupció, máskor a gyűlöletbeszéd láttán vagy hallatán.

Az Egy újságíró meggyilkolása című dokumentumfilmre az arányérzékre való kínos, de nagyonis szükségszerű figyelem jellemző. A nézőnek mindenből jut, amiből össze tudja rakni a gyilkosságnak a film elkészítéséig tudható részleteit, a történelmi, társadalmi, politikai kontextust, az áldozatok családtagjainak profilját, Kuciak szakmai közösségét. Az arányérzék azért kiemelkedően fontos, mivel a gyilkosság, illetve annak minden következménye számos olyan témát érint, amely lehetővé tette volna egy hatásvadász film elkészítését.

Két teljesen ártatlan, fiatal embert lőttek le hidegvérrel. Az egyik oldalon az áldozatok és ittmaradt szeretteik, az ő fájdalmuk, a másik oldalon a romlottság, a féket vesztett arrogáns bűnözők profilja rajzolódik ki, akik ráadásul nem a társadalom perifériáján tevékenykedő alakok, hanem összeköttetésben állnak a szlovák állam legfelsőbb vezetésével. Ezt tetőzi, hogy a gyilkosság után a rendszerváltás óta nem tapasztalt tüntetések zajlottak Szlovákiában, amelyekből szintén könnyen lehetett volna politikai mobilizáció céljaira is alkalmas, felelőtlenül lelkesítő képeket készíteni.

A film azonban mintha patikamérlegen mérné az érzelmeket. Akkor is igaz ez, ha elhangzanak olyan mondatok, miszerint a fiatal pár 2018 májusára tűzte ki az esküvőjének dátumát, ehelyett márciusban a közös temetésük zajlott, illetve a rendőrnyomozó azt is tudomásunkra adja, hogy a helyszíni szemlén megvizsgálták a házban maradt tárgyakat, és Kušnírová laptopján éppen esküvői ruhák voltak megnyitva. Ezek ugyanis mind tények, hasonlóképpen azokhoz a rendőrségi felvételekhez, amelyeken láthatjuk, hogy a gyilkossal a helyszínen hogyan játszatták újra tettének minden apró mozzanatát. Az, hogy ezekből az összetevőkből nem egy zavarbaejtően érzelmes filmet készítettek, valóban erős arányérzékre utal.

Hasonlóképpen fegyelmezett a háttérzenével való bánásmód, amely folyamatos feszültséget áraszt, különösebb érzelmi kicsúcsosodások nélkül. Ez a feszültség pedig végig fennmarad, a katarzis sosem következik be, ugyanis a film lezárásának pillanatáig sem történt meg a gyilkosság megrendelőinek jog általi felelősségre vonása. A tárgyalás jelenleg is zajlik, az ítélet 2023 elején várható. A film – a premier időzítése miatt – így részévé válhat annak a társadalmi diskurzusnak, ami mostanra sokat kopott a kezdeti düh és fájdalom kifejezése után: azaz annak a beszédmódnak, amely tudatni akarja a hatalom képviselőivel, hogy az emberek figyelnek, már nem húnynak szemet a korrupt bírói ítéletek és a politikusok önmentési gyakorlatai felett.

A film központi figurája Marián Kočner, a hírhedt vállalkozó, a gyilkosság minden jel szerinti megrendelője. Ő a megtestesítője annak a habitusnak, amelyet az Európai Unióhoz való csatlakozás után látszatra levetett magáról a szlovák politikai elit (néhány erőteljes, a mezőnyből kilógó kivételt leszámítva). Amint a film rámutat, Kočner nem volt képes arra, hogy a vezető politikusokhoz hasonlóan kommunikációs és viselkedésbeli módosításokat hajtson végre magán. Hangvétele, módszerei mind a rendszerváltás utáni évek zavarosságát, a hatalom arroganciáját idézik meg. Bár az ügy fájdalmas felismerése, hogy ez a habitus valójában nem tűnt el, csak átöltözött eurokomform öltönyökbe.

Kočner karakteréhez csalások, zsarolások, gyilkossági tervezetek kötődnek. Behálózta a szlovák politikát, a rendőrséget, a főügyészt, több bírót, és nyilvánvalóan tudható volt, hogy az oknyomozó újságírók kifejezetten idegesítették. A Na pranieri című oldalon saját videókat is publikált, amelyekben teljes nyíltsággal szított újságírók ellen (ezek nyomait meg lehet találni az interneten).

A film legerőteljesebb jelenetei közé tartozik, amikor láthatjuk annak a sajtótájékoztatónak a felvételét, amelyet Kočner tartott, halljuk Kuciak újságírói kérdését, miközben továbbra is Kočner arcát látjuk, amint a kérdést hallgatja. Arckifejezése magabiztosságot sugall, ugyanakkor nézőként már a gyilkosság tervezésének szándékát, e szándék leplezését keressük az erőltetett mosolya mögött. Hasonlóképpen hallhatjuk a nyomozás anyagai közül azt a hangfelvételt, amely akkor készült, amikor Kočner telefonon megfenyegette Kuciakot. Ez volt az a mozzanat, amely után Kuciak értesítette a rendőrséget, ami pedig elszalasztotta a lehetőségét annak, hogy megelőzze a tragédiát.

Kuciak közeli kollégája, a filmben folyamatosan feltűnő újságíró és szerzőtárs, Pavla Holcová fegyelmezetten (de nem közömbösen) narrálja végig a történetet, azonban azon a ponton ő is megtörik, amikor feleleveníti, hogy ők is tudtak a fenyegetésről, azonban ahelyett, hogy komolyan vették volna, Kuciakkal együtt viccet csináltak belőle.

A film számos olyan betekintést nyújt, amelyek akkor is erőteljesen hatnak a nézőre, ha az ügyet szorosan követte a sajtóban, és azt hiszi, már nem láthat olyan képet, már nem értesülhet olyan mozzanatról, amely újként hatna számára. Valójában számos olyan részlet tárul elénk, amely eddig nem volt elérhető. A film kizárólag szigorúan értelmezett dokumentumokkal operál, egyfajta nyomozási anyagként funkcionál.

Nincsenek benne fikciós, újrajátszós jelenetek, érzelmeket és értelmezéseket sulykoló vágóképek. Helyette a megszólalókat saját környezetükben látjuk, az ügyvédeket saját autóikban, az áldozatok szüleit saját kerti hintájukban, a volt kollégát saját dolgozószobájában; hozzáférést kapunk a rendőrségi felvételekhez, amelyek nyíltságukkal kijózanító hatásúak. A biztonsági kamerák felvételein láthatjuk, amint a gyilkos megközelíti a házat, de a filmkészítők azokat a kémfelvételeket is megkapták, amelyeken Ján Kuciakot és Martina Kušnírovát még élve láthatjuk, amint bevásárolnak, vagy épp buszra várnak: azóta tudható, hogy a fiatal párt rendőrökkel figyeltették meg, később pedig e rendőrségi anyagok tették lehetővé a gyilkosság megtervezését (az, hogy a megfigyeléseket ki rendelte meg és kin keresztül szivárogtak ki, egyelőre csak sejthető).

Hirtelen világossá válik, hogy a sajtó valós idejű tájékoztatásának, a nyilvánosság számára hozzáférhető képek és frázisok folyamatos ismétlődésének, az ilyenfajta információátadásnak megvannak a maga korlátai. Van a történéseknek egy olyan síkja, amelyek közvetítésére a sajtó strukturális okoknál fogva nem alkalmas, ezért különösen fontos, hogy ez a film elkészült, és összefogja az egyébként számos irányba elágazó történetet.

Ján Kuciak a pénzügyi visszaélésekre szakosodott oknyomozó újságíró volt, aki kifejezetten sokat foglalkozott Marián Kočner zűrös ügyeivel, amelyeket valamiért (a filmből kiderül, miért) a rendőrség folyamatosan félresöpört. Sajnos egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy az újságírónak azért kellett meghalnia, mert a rendőrség helyett a rendőrség munkáját végezte. Nem kapott segítséget, sem védelmet, majd a meggyilkolása indította el azt a lavinát, amelyet a cikkei – bármilyen elképesztő igazságtalanságokra és lehetséges bűntényekre világítottak rá – nem tudtak mozgásba hozni.

Azt, hogy az országot átjárja a korrupció, anekdotákból és a hétköznapok korrumpálódásának tapasztalatából talán a legtöbb ember tudta. A politikusok lopnak és csalnak, ezt elnézzük nekik, hiszen ez a hatalom velejárója. A Kuciak-gyilkosság egyik fontos tanulsága, hogy ez az elnézés, a félrenézés lehetővé teheti, hogy szélsőséges emberek szélsőséges vágyai szabadon eszkalálódjanak, a kollektív szembenézés pedig addig nem történik meg, ameddig a tragédia be nem következik.

Szerencsére a film nem heroizálja a korrupt hatalom leváltását és az ellenzék hatalomnyerését sem. A következő kormány a tragédia utáni társadalmi elégedetlenséget meglovagolva került hatalomra, azóta azonban az olykor politikai ámokfutásra emlékeztető habitusával az előző hatalom visszajövetelét is elhozhatja. Ahogy erre a filmben Holcová is felhívja a figyelmet: a gyilkosságot az emberek elfelejtik, és arra gondolnak, hogy Robert Fico kormányzása alatt legalább működött az ország, végül pedig képesek lesznek újraválasztani azt az embert, aki lehetővé tette a „maffiállamként” nevezett Szlovákia működését. Ján Kuciak utolsó, befejezetlen, már halála után publikált cikke arról szól, hogy a calabriai olasz maffia, azaz a ’ndrangheta hogyan építette ki kapcsolatait a szlovák politika legfelsőbb vezetésével, többek között Fico személyi asszisztensén, Maria Troškován keresztül. A szöveg magyarul is olvasható.

Az Egy újságíró meggyilkolása kétszer lesz látható a Verzio Dokumentumfilm Fesztiválon, november 10-én 18:30-tól és és november 12-én 14:00 órától. A vetítéseket beszélgetés követi, amelyen ott lesz Matt Sarnecki rendező és Tomáš Madleňá, a Jan Kuciak Oknyomozó Központ munkatársa.