Együtt nevetni és együtt felhőkölni

Az újrafelhasznált filmrészletek kultúrája a YouTube-tól a Velencei Biennáléig bejárta már az egész világ művészetét. Ott vannak egyrészt a supercutok, amik filmek hasonló mozzanatait rakják egymás után hobbiból, aztán pedig ott van Christian Marclay The Clock című 24 órás filmje, ami tavaly Velencében az összes ott lézengő ismerősömet beszippantotta és nem engedte. Marclay filmje elég merész koncepció alapján épült fel: a 24 órát eltelését különböző filmekből kivágott számlapokkal és órákkal jelezte, de a napszakokra különböző műfajokat is talált, éjjel már megérkezett a horror és az erotika is. Amikor Pálfi bejelentette, hogy más filmekből összeollózótt projektet készített, a kérdés az volt, hogy hol fog landolni a konceptművészet és YouTube-videók skáláján.

Valahol félúton. Pálfi alapötlete az, hogy 450 filmből vágott ki férfiakat és nőket, és egy nagy átívelő, klasszikus romantikus történetet rakott össze belőlük. A koncepciót egyszerűbb megmutatni, mint elmagyarázni, de azért megpróbálom: minden momentum apró, hasonló, különböző filmekből kiszedett jelenetek sorozatára van bontva. Fürdőszobában kezdi a reggelt a férfi? Michael Douglas a zuhany alatt, zuhanyrózsa a Pszichóból, törölközés egy Jack Nicholson-filmből, pattanásnyomkodás a Gyűlöletből, és így tovább, 80 percig. Az átívelő történet tényleg egy romantikus séma: férfi és nő találkoznak, randiznak, lefekszenek, összeházasodnak, gyanakodnak, szakítanak, a végén összejönnek, közben meg néha vicces kitérőkbe is belekerülnek.

 

Na de a legkézenfekvőbb kérdés a Final Cuttal kapcsolatban az nem is az, hogy hogyan sikerült, hanem hogy miért létezik. Miért van ez a film? Miért létezik egy 80 perces film 450 összevágott másikból? A válasz pedig a mozizás élménye. A Final Cut iróniája, hogy sosem kerülhet moziforgalmazásba, ezért csak igazán ritkán, valószínűleg filmklubokban és más zártkörű vetítésekben kerülhet csak nézők elé. Mert Pálfi filmje arról szól, hogy szeretünk filmeket nézni és szeretünk történeteket látni, szeretjük nézni a sémákat, a sorsokat amik a vásznon pörögnek, szeretünk emberek között ülni és együtt nevetni és együtt felhőkölni. Ha van kollektív memória, akkor az biztos akkor üt be, amikor a Final Cut montázsában elkezdenek a szereplők futni és megszólal a Tűzszekerek zenéje.

Én egy zsémbes öregember vagyok, aki morog azon, hogy a Twin Peaks zenéje egy olyan montázst fest alá, aminek semmi köze nincsen egy meggyilkolt, műanyagba csavart lányhoz, hogy Pálfi csak egyetlen egyszer enged az asszociációs montázsnak (ráadásul pont a női orgazmus apropóján!), és tényleg csak akkor engedi szárnyára az igazi filmes fantáziát. Vagy hogy folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy felismerje az adott filmrészleteket. De az én agyam furán kattog, remélem nagyon sok emberé nem. Azok rettenetesen fogják élvezni a Final Cutot.

***

Pálfi György a film első vetítése után