Filmhu: A Sintérről leginkább a dán Pusher-sorozat, vagy valamelyik brit bűnözőfilm jut eszembe. Te miből inspirálódtál?

Fabricius Gábor: Dél-koreai akciófilmekből, ha mindenképpen mondanom kell valamit. Általában az ázsiai filmek erőszakábrázolásai messze a legemberibbek. Nem köti őket a prüdéria, és létezik az élő hőskultusz, amit a nyugati politikai korrektség, a pszichológusok és médiateoretikusok kiheréltek. Nyugaton tagadjuk az erőszak létezését, ezért sem tudunk mit kezdeni vele.

Filmhu: A Tibit alakító amatőr színész, Szőke Tibor minden szavával, minden mozdulatával uralja a filmet. Hogyan találtál rá?

F.G.: Tibi nem szereplő, a film konkrétan róla szól - félúton van a dokumentumfilm és a fikció között. Amikor egy K1-es versenyen megtaláltuk, átírtam rá a könyvet, ami amúgy is a tizenhatodik drafton volt túl. Hagytam, hogy helyenként átalakítsa a történetemet, és rábíztam magamat - elvégre ő az, aki a képernyőn van.

Filmhu: A filmben a radikális Koppány Csoport tagjai is felbukkantak. Ők hogyan kerültek a képbe?

F.G.: Autentikus társaság, akik valóban ott vannak minden kilakoltatásnál. A tanulmány- és kutatómunka során rájuk találtam és azt gondoltam, hogy szerepben hagyva őket, itt is megcsinálhatnák azt, ami nekik „hétköznapi rutin”. Nagyon odaadóan támogatták a filmet a tapasztalatukkal, ötleteikkel.

Filmhu: Három kisfilmedből kettő, a Bianka és a Sintér is morális, társadalmi kérdéseket feszeget. Hogyan találsz rá ezekre a témákra?

F.G.: Olyanok ezek a témák, mint egy harapófogó, ami szorítja az embereket. Ha étterembe megyek, ott is szeretem, ha csíp és megizzadok a csilitől, de a mézes-csípős thai szószok is jók!

Filmhu: Mennyire lehet jól megfogni ezeket a témákat egy rövidfilmben? Nem félsz attól, hogy a terjedelmi korlátok miatt kibontatlan marad a sztori?

F.G.: Minden történetet örökké lehetne folytatni, az élet is elég hosszú és minden kezdet és vég döntés kérdése. Valahol el kell kezdeni egy filmet és valahol be kell fejezni. Egy házibuliban a konyhai beszélgetéseknek is ez a két pontja a legnehezebb: belépni és azt mondani, „sziasztok, az van hogy...” és a végén azt mondani, hogy, „na jólvan, megyek”.